Skostokos népe tartott, vagy inkább félt tőlünk. Ezt éreztem, amikor láttam a hirtelen elkapott, riadt, majd egyből a földre szegeződő tekinteteket, és éreztem a félbeharapott mondatokon, ha megjelentünk az oppidum belső sánca mögött épült „palotakert” kapujában. Ez a pár száz négyzetméteres, viszonylagos tervezettséget mutató, nagy fehér kőlapokkal burkolt, néhány kőházzal gyéren beépített térség foglalta el a Gellérthegy tetejét. A hegyet a helyiek Karregantíle vagy csak Tíle néven nevezték, amit a tolmács-kereskedő, a roppant diplomatikus, ugyanakkor minden hájjal megkent, ravasz Bazsír egyik embere úgy fordított latinra, hogy Mons Lapidus vagy simán Mons, azaz Kőhegy, vagy csak egyszerűen Hegy. Jobban szerettem én is inkább így gondolni a hegyre, nem is beszélve Péter atyáról, a pap-orvosok fiatal vezetőjéről, aki szinte babonásan rettegett a Gellérthegy elnevezéstől. Pontosabban az itt mártírhalált halt hittársa sorsától rettegett, akinek sorsával a sajátját párhuzamosnak gondolta. Bár ez a sajnálatos esemény csak az általunk ismert jövőben, úgy jó ezer év múlva lenne esedékes, nem szívesen lett volna főszereplője egy esetleges főpróbának sem. Ezért egymás között a hegyet egyszerűen a hegynek neveztük. Itt, a „palotakertben” – ezt a találó elnevezést a szakasz mókamestere, az állandóan vigyorgó és poénkodó Csikós adta a térnek – volt a törzs vezetőjének és a druidáknak a szállása és a tulajdonképpeni kincstár is.

A hegy dolomitjának faragott szikláiból épített téglalap alaprajzú házak az általam is olvasott könyvekben leírt hosszúházak formáit követték. A téglalap hosszú oldala a rövidebbnek kb. a háromszorosa volt. Amikor lemértük az egyiket kiderült, hogy tényleg ezt az 1:3 arányt igyekeztek tartani az építők, több-kevesebb sikerrel. Maga a király, vagy törzsfőnök lakott a tér közepén álló kétszintes házban. Az alsó szinten a személyes testőrök és a szolganép lakott és itt volt egy nagy konyha is, amelynek tüzét a tetőn tátongó fedetlen lyuk vezette a külvilágba. Volt néhány ház, ami tulajdonképpen raktárként szolgált. A házak padlójába vájt jó nagy vermekben szemesgabona – a hozzáértők szerint főképp köles és borsó volt elvermelve mázsaszám. Más házakban nagy szürke égetett kerámia kancsókban és üstökben mindenféle bizonytalan, de leginkább avas szagot árasztó zsírt vagy olajat, nagy hordókban kétes állagú és szagú sózott húst raktároztak, a polcokon pedig penésszel borított sajtkorongok sorakoztak. Ezeknek a házaknak a csupasz padlásboltozatáról füstölt húsok és halfélék lógtak lefelé. És voltak borospincék is. A hegy jól faragható sziklájába szabályos boltozatos pincehálózatot vájtak, ennek járataiban szolgagerendákon nagy hordók feküdtek egymás mellett. Szép, szabályos, vasabroncsos tölgyfahordók, amikben valami borzasztó gyantás bort tároltak. És amire roppant büszkék voltak. A pincerendszer semmiben sem különbözött az általunk is ismert pincéktől. Amikor megmutatták nekünk a pincéket, kelta kísérőnk ugyanolyan gyertyatartóban vitte a gyér fényt adó gyertyát, mint amivel halovány emlékeim szerint dédnagyapám is botorkált apám előtt a szekszárdi pincéjében, amikor nyaranta egyszer meglátogattuk.  

A velünk érkező pár archeológus és etimológus az első pillanattól kezdve a folyamatos delírium és orgazmus állapotában volt. Szerintem képtelenek voltak felfogni, hogy hiába jegyeznek fel mindent erről a népről, tájról és korról. Soha, senki sem fogja elolvasni a jövőben hagyott kollégáik közül azokat a jegyzeteket. Miután mi itt a múltban már a puszta jelenlétünkkel is összekuszáljuk a szálakat, a jövő sem úgy fog alakulni, ahogy azt a történelemkönyvekben tanultuk. Az általunk ismert jövőbeni világ véglegesen elenyészett. Ennek a tudásnak, amit itt ezek a jótét lelkek részeg pillangóként csapdosva témáról-témára összegyűjtenek, a jövő generációja számára nem lesz semmi többletjelentősége. Egyszerű néprajzi gyűjtés lesz, puszta tényleírás. Nem lesz megdöbbentő erejű felfedezés, mert a jövendő olvasóknak ez a világ és ez a múlt természetes lesz. Ezért sajnáltam a nyelvészeket is, amikor Júliát hallgatva képesek voltak dúlva-fúlva vitatkozni, hogy kinek volt igaza a kiejtéssel kapcsolatos akadémikus viták során. A számukra csodálatosnak tűnő helyzetben nem voltak képesek felfogni, hogy azokat a vitákat talán valami ismeretlen jövőben folytatják majd le, ahova innen nincs átjárás. Vagy talán nem is akarták ezt felfogni és a tudományukba menekülve próbálták magukat függetleníteni a hétköznapok kegyetlen valóságától. 

A papi-orvosi misszió tartózkodási helyét Skostokos egyik főemberének uradalmában jelölték ki, ahova a hegyről karácsony után indultunk el. A hegyen csak a kíséretünkben levő nem egyházi személyeket hagytuk, akik csatlakoztak a korábban már ott tábort verő katonákhoz. Cadifor – avagy a harc ura, ahogy magyarázták a nyelvészek – a Budaörs feletti egyik hegyen alakította ki a saját kis uradalmát, ami inkább csak egy erődített ház volt. Maga az uradalom a hegytől délre terpeszkedett, határa keleten a Duna, délen a most már általunk biztosított szkordiszk határvidék, nyugaton pedig a XXI. század maradéka, a Sóskút határában elterülő elhagyatott légvédelmi dandár objektuma volt… Az átkerülést megelőzően a birtok nyugatra jócskán kiterjedt Sóskúton túlra, és itt voltak a legjobb mezőgazdasági területei is, amelyek most Cadifornak borzasztóan hiányoztak. Magát a birtokot kisebb falvak, vagy inkább villagazdaságok hálózata szőtte át, amelyeket szekérút kötött össze egymással és az udvarházzal. Az uradalomban volt a vezér tényleges szálláshelye, amely egy kőházből és tíz-tizenkettő tapasztott falú hosszúházból és a térség közepén álló kikövezett kútból állt. A házaink megépítéséig Cadifor egy ilyen hosszúházat bocsátott rendelkezésünkre, amiben nagyon szűken fértünk csak el. A szálláshelyet itt is cölöpökből álló sáncfal vette körül, amelyen csak egy nem túl széles, faajtóval védett bejárat nyílt. A külső sáncfal mögé kb. egy méterre egy kissé gyengébb második cölöpsort ástak le. A két sor közötti résbe mindenféle sziklákat és egyéb törmeléket halmoztak fel. A védmű így lényegében egy majdnem másfél méter vastag fal volt, ami körülfogta az egész táborhelyet. A falakon négy kisebb torony állt, a fából ácsolt és állatbőrrel fedett figyelőállásokban éjjel-nappal őrök álltak.  

A megállapodás alapján a szállásunkat magunk építettük fel, az élelmezésünkről viszont a kelták gondoskodtak. Hallottam, hogy a tervezés időszakában úgy gondolták, konténerlakásokat fogunk használni, azokat azonban nem kifejezetten fatüzelésre készítették fel és hőszigetelésük is csapnivaló volt, így lemondtak róluk. Mivel fagyos volt az idő, a kelták által alkalmazott tapasztott fal szóba sem jöhetett, így alternatív megoldásként maradt a rönkház. Az átkerült területen volt pár vállalkozás, amelyek ilyen házakat építettek, most kapóra jött a telephelyeiken leszállításra váró, méretre szabott és csak összeállítandó házak sora. Pár ilyen házat kocsira pakoltak és elhoztak az uradalomba. A házakat az uradalom szélén, egy ligetes-erdős helyen állították fel. A tereprendezés során a motoros fűrészek hatékonysága az építkezés körül őgyelgő és borzasztóan kíváncsi keltákat mélységes döbbenettel töltötte el. Később megtudtam, őszintén aggódtak amiatt, hogy „az üvöltő kezű faevők” az összes fát kiirtják a környéken és csak az építkezés végeztével nyugodtak meg úgy ahogy.

A házakba nagy vaskályhákat építettek be, a világítást gyengeáramú hálózattal, napelemről táplált akkumulátorról oldották meg. Az egyik épületet közös fürdőnek és wc-nek építették fel, egy kutat fúrtak alá, amelyre egy kéziszivattyút ültettek és az onnan nyert vizet a ház padlásán álló nagy köbös tartályba vezették. A vízszivattyúzás hamar a napi szolgálat legutálatosabb részévé vált. A meleg vizet fatüzelésű bojler szolgáltatta. Az emésztőgödröt egy kivénhedt traktorral ásták ki, amit a kelták rettegve néztek a távolból. Végül összesen öt házat róttak nekünk össze rohamtempóban. Az egyikben a szakaszom 19 katonáját szállásolták el, a másikban a nyolc pap és Péter atya lakott. Volt egy közösségi háznak nevezett épület és egy kisebb ház az őrségnek. A kitelepülés során magunkkal hoztunk egy parancsnoki dzsipet, két öreg Transitot és egy teherautót, amelyeket a parancs szerint csak végszükség esetén használhattunk. A kocsiknak egy féltetőt eszkábáltak össze, alatta még elástak két köbös üzemanyagtartályt is. A kis telepünk körül a szabvány szögesdrótkerítést húztuk fel.  

Velem volt egy bökkenő, akit Júliának hívtak. A papok hallani sem akartak róla, hogy velük lakjon, a szakaszhoz meg én nem szállásoltam volna el szívesen… Cadifor egyből átlátta a helyzetet, és nagyvonalúan felajánlotta a segítségét. Ez konkrétan egy kis kőházat jelentett az ő udvarháza közvetlen szomszédságában. Ami olyan volt, mint egy skanzenben álló tájház. Fehérre meszelt vastag falak, zsúpfedeles tető, döngölt agyag padló, lőrésnyi ablakok, amelyeken valami fényáteresztő, de átlátszatlan anyag volt kifeszítve, nagy tölgyfából összerótt ajtó, ami hatalmas vaspántokon csikorogva fordult el. A házban egyetlen helység volt, az előtérben egy kecskelábú asztal volt két háromlábú támlás székkel, a sarokban a falakhoz tapasztva egy búbos kemence állt, amelynek szerencsére tapasztott falú kéménye volt. A kemence padkáján különféle nagyságú agyagkorsók álltak. A szoba túlsó végén fal mellett egy hosszúkás faládát, a szemközti falnál pedig egy faágy vázát láttam. Nagy ágy volt, két ember közös alvóhelyének szánták. Amikor Cadifor megmutatta a házat és az ágyhoz értünk, éreztem, hogy elvörösödök, de ezt a félhomályban más talán nem látta. Júlia félszeg mosolyát, majd lesütött tekintetét azonban látta Cadifor és a minket kísérő Péter atya is, aki tolmácsolni próbált, de nagyobb zavarban volt, mint mi ketten. Én azért voltam zavarban, mert tudtam, hogy Péter és Cadifor mit gondolhat. Júlia pedig azért, mert tudta, hogy én mire gondolhatok. 

Még a hegyen az egyik délután úgy alakult, hogy Júlia és én egyedül maradtunk a szálláshelyen. A többiek szolgálatban voltak, én meg jelentéseket és anyagigényléseket körmöltem a parancsnokságnak. Nem is vettem észre, hogy Júlia mögöttem áll, csak akkor riadtam fel, amikor a vállamra tette a kezét. Ijedtemben kirúgtam magam alól a széket és felugrottam. Júlia a szája elé emelte a mutatóujját és csitított, mint egy kisgyereket, majd megfogta a kezemet és elindult előttem. Alvajáróként követtem, fogalmam se volt mit akar mutatni. A helység egyik sarkát nagy pokróccal elfüggönyözték, mögötte volt Júlia hálóhelye. Ő volt az egyedüli nő közöttünk, úgy gondoltuk, így teremtünk neki egy kis külön zugot. Most odavezetett, félrehajtotta a függönyt és behúzott maga után. Egy fapriccs és két kisebb láda volt az összes berendezés. Szembefordult velem, félmosollyal rám nézett és egyetlen mozdulattal levetette magáról a köpenyét. Anyaszült meztelenül, felszegett fejjel, enyhén széttartott kezekkel állt előttem. Láttam már meztelenül, de akkor egy megkínzott, félholt, koszos teremtés volt, akire nem tudtam nőként nézni. Most viszont egy vékony, de egészséges huszonéves fiatal lány állt előttem. A tekintetem ösztönösen felmérte a látványt. A hűvös levegőben apró mellei hegyesen meredtek előre, hasa lapos volt, dereka és csípője nőiesen gömbölyödött, szeméremszőrzete szemérmetlenül bodorodott ágyékánál.  

– Domine – suttogta Júlia. – Én te... tied adni.  

Elkaptam a tekintetem és önkéntelenül hátrébb léptem, de ő a kezem után nyúlt és a melle felé húzta. Erkölcstelennek és tisztátalannak éreztem a helyzetet és magamat. Ennek nem kell, nem szabad így megtörténnie.

- Nem. Nem - elrántottam a kezemet, mire Júlia lehajtotta a fejét és összekulcsolta maga előtt a kezét. – Öltözz fel! 

- Domine – nagyon halkan motyogott, alig hallottam. – Domine… 

- Nem – a hangom a szándékomnál keményebben csattant fel. Dühösen félrehajtottam a függönyt és kisiettem a házból. Kint, a ködös, hideg levegőben úgy éreztem, hogy gőzölög a fejem és a vérnyomásom az egekben van. Fújtatva sétáltam fel-alá az épület előtt és közben folyamatosan a lány testét láttam magam előtt. Aztán megborzongtam. Ez a lány azt gondolta, hogy most majd én használhatom úgy a testét, ahogy azelőtt a kelta harcos. Fel sem merült benne, hogy másképp is lehetne. Kezdtem kételkedni annak a csóknak a jelentésében is. 

Most is arra a délutánra gondoltam, de ezúttal nem volt menekvés, el kellett fogadnom a felajánlott házat és Júliával kettesben egy fedél alatt kell laknom.  

Cadifornak a házért cserébe egy kikötése volt. Azt akarta, hogy az ő házát is szereljük fel azokkal a kényelmi berendezésekkel, amik a mieinkben is voltak és egy fürdőházat is akart magának. A papok boldogan rábólintottak, csak a műszakiak húzták a szájukat. De ígéretet tettek Cadifornak, hogy alkalomadtán teljesítik kívánságait, addig használhatta a mi  fürdőházunkat.  

A beköltözésünk után Péter atya és a nyolc beosztott testvér elkezdték a nekik megszabott tevékenységet. A helyi druidával - aki egy rendkívül kimért és méltóságteljes, erős negyvenes férfi volt - és segítőivel elvonultak a közösségi házba, úgymond tárgyalni. Aztán két nap múlva Cadifor összes háznépe sorban a közösségi házba ment, ahol a pap-orvosok megvizsgálták, fel- és lemérték, valamint, ha kellett ellátták az embereket, akik engedelmesen álltak a papokból és druidákból álló „konzílium” előtt. A druida és az orvosok meglepően jól együtt tudtak működni az orvoslás kérdésében. A közismert betegségeket a tünetek alapján szinte teljesen azonosan diagnosztizálták, ebben a druida sem tévedett többet, mint egy modern orvos. Csak a rendelkezésre álló eszközök és az évezredek alatt felhalmozott ismeretanyag birtoklása billentették a pap-orvosok javára a mérleget.  

A kelta népesség nagy része harminc évnél fiatalabb volt, ötven évesnél idősebb ember csak mutatóban akadt, viszont sok gyermek volt közöttük. Egészségi állapotuk a körülményekhez képest teljesen elfogadható volt. A fogazatuk az orvosok szerint szinte hibátlan volt, mivel cukortartalmú élelmiszerrel soha nem találkoztak. Volt pár kelta, akik banális betegségektől szenvedtek – bélférgesség, tetvesség és hasonló, a higiénia hiánya miatt jelentkező 
betegségek –, akik a megfelelő gyógyszerek és terápiás javaslatok megtartása mellett hamar meggyógyultak. Az idősebbeket viszont korán kikezdte a nomád élet – a legtöbbjüknek csúnya ízületi gyulladása, reumája, vagy hasonló krónikus betegsége volt, nem is említve a harcokban szerzett sérüléseiket. 

A druida hajlandó volt követni az orvosaink előírásait, amelyek a tisztálkodásra vonatkoztak. A házak mellett ásott hulladékgödrök a fertőzés melegágyai voltak. Ide hordták a dögöket, a konyhai maradékot, a törött edényeket, itt ürítették ki a vizelettel és ürülékkel teli éjjeli edényeiket, feltéve, ha volt ilyen a háznál. Mert a többség egyszerűen a ház oldalába vizelt és az erdő szélén ürített. Péter atya ezt a gyakorlatot szüntettette be egyik első intézkedéseként. A druidával kijelölték az uradalom szélén a közös latrina helyét, amelynek nagy gödrét a helyiekkel kiásatták és az útmutatások alapján fölé ácsoltattak egy nagy fabódét. A régi gödröket betemették. 

A házak körül szabadon röfögő, bégető vagy bőgő és gyakran a házakba beengedett disznóktól, kecskéktől, birkáktól és tehenektől már nehezebben váltak meg a helyiek, mivel szerették és nagy becsben tartották az állataikat. De Péter atya eltökélt volt és rávette Cadifort, hogy az állatokat külön telepen, a házaktól távolabb  helyezzék el. A lovakkal más volt a helyzet. Ebben a faluban – mert lényegében a telep egy szétszórt falu képét mutatta – elég sok harcos, Cadifor közvetlen szolgálói lakott. A lovakat külön őrizték minden háznál és jobb körülmények között tartották azokat, mint a szolgákat.  

Ezek az emberek télen soha sem fürödtek és nem hiszem, hogy a ruházatukat sűrűn cserélték vagy mosták volna. A fürdőházunk viszont divatot teremtett és meglepve tapasztaltuk, hogy spontán elkezdtek két ilyen építményt is összeeszkábálni maguknak a helyiek.  

Érdekes volt, hogy az általuk eddig ismeretlen eljárásokat milyen akadálytalanul és kritikátlanul vették át. Azután pár nap elteltével megjelentek az első, tereptarkára mázolt kabátszerű ruhadarabok is a kelta viseletek között és megdöbbenve, majd magunk között vinnyogó röhögéssel nyugtáztuk, hogy a honvédség nyomorult Bocskai-sapkáinak másolatai milyen jól mutatnak az ókori kelta harcosok fején.  Kíváncsian vártuk, mikor jön velünk szembe egy fehér kereszttel kipingált rohamsisakkal felvértezett harcos. Reméltük, hogy a fegyvereinket a hírek szerint egyébként nagyon tehetséges kovácsaik nem fogják ilyen könnyen lemásolni...  

Péter atya szerint ebben a másolásban semmi meglepő nem volt. Szerinte a kelták meggyőződése, hogy azért tudtuk az ellenünk harcoló törzseket legyőzni, mert mi jobbak voltunk. És ha jobbak voltunk, akkor bizonyára az általunk viselt ruházat is jobb, és az általunk végzett – szerintük látszólag értelmetlen – tevékenységeink is szükségesek ahhoz, hogy felülkerekedjünk a többi népen. Ők is győztesek akartak lenni, ennyi volt az egész utánzás alapja.  

- Te is hordtad a kedvenc csapatod játékosának focimezét fiatalabb korodban, nem? - nézett rám Péter, amikor ezekről a dolgokról beszélgettünk. - Szerinted mennyiben különbözik az a viselkedés ettől? 

Valóban, imádtam a Juventust és különösen Del Pierót, volt is két nagy becsben tartott eredeti olasz mezem otthon, amiket nagyon szerettem. Eddig nem is gondoltam bele, hogy miért hordtam pont azt a mezt. Egy ókori kelta telep közepén társalogva most tudtam meg, hogy azért, mert olyan sikeres akartam lenni mint a kedvencem.  

A papok egy dolgot nem említettek meg soha a keltáknak – a vallásról közvetlenül soha sem beszéltek. Tartották magukat a tábornok és a püspök közötti egyezséghez és nem térítettek. Még a hegyen sikerült Skostokost meggyőzni az emberáldozatok gyakorlatának feladásáról, noha voltak olyan főurak és druidák, akik erről hallani sem akartak. A három főistenüket csak emberáldozattal vélték megfelelően szolgálni, de Albert tábornok egyik fő kikötése a szövetségkötés előtt ennek a gyakorlatnak a felhagyása volt, amibe így Skostokos kénytelen volt beleegyezni. Néhány druida azonban nem volt hajlandó lemondani az áldozatról és titkos ligeteikben tudomásunk szerint továbbra is végezték brutális szertartásaikat. 

Péter atya a közösségi házban tartotta az istentiszteleteket. A házat sosem zárták be, az ajtó mindig nyitva állt. A kelta kíváncsiság itt is győzött, a bámészkodók először félénken, majd később teljesen gátlástalanul léptek be az ajtón és nézték ámulva a szertartást. Péter okosan tette a dolgát. Méltóságteljesen és kimérten, ugyanakkor vidáman mosolyogva folytatta le a miséket, szépen megadta a módját mindennek, látványos műsort rendezett az érdeklődő keltáknak, akiket azonban nem agitáltak semmiféle aktív részvételre. Őket is inkább csak a számukra bizarr külsőségek vonzották. Ennek nyomán pár nap elteltével elkezdtek megjelenni az uradalomban a házfalakon a faragott kis feszületek. 

Közben mi is megváltoztunk, ránk is hatással volt a környezet. Az élet tempója itt még lassabb volt, mint a hibernált Esztergomban. Itt tényleg nem kellett sietni soha sehova. Tél volt, ha mi nem okozunk felfordulást a megjelenésünkkel és az építkezéssel, akkor ezt az évszakot a kelták az otthonaikban, tétlenül vagy a népességszám növelésével vészelik át. Jóformán csak a telep kovácsmesterének műhelye körül volt élet, hozták-vitték a nyersanyagot és a kész eszközöket, amelyek jórészt fegyverek voltak. A szakaszból pár fegyverbuzi az átkerülés előtt fél életét odaadta volna, ha szerezhetett volna egy autentikusnak tűnő kardot és most kitört belőlük a szenvedély. Szabadnapjukon ott tébláboltak a műhely körül, segítettek fújtatni, faszenet rakodni, vasbucákat cipelni, vizet hordani, csak azért, hogy figyelhessék a kovácsmester ténykedését, amelynek nyomán kelta kardok, tőrök, dárdahegyek és más vaseszközök teremtek. A kohók valahol messzebb, a Duna mentén voltak, onnan hozták nagy szekerekkel a nyersvas bucákat.  

Az ételek íze kezdetben furcsa volt. Valahogy túl intenzív íze és szaga volt mindennek, talán azért, mert az itteni konyha valóban bio volt. A termény sose látott növényvédőszert, az állatok nem tápon nevelkedtek. Húst azonban csak ritkán ettünk. A marhákat a kelták egyáltalán nem vágták le, a tejükért tartották őket és azok voltak az igásállataik. A sertés és birkahús fogyasztása pedig a gazdagok kiváltsága volt. Mi nem tartoztunk közéjük, nekünk maradt pár nyeszlett félvad csirke, ami gyakran fél fogunkra sem volt elég, mert mi jóval többet kívántunk enni, mint a kelták. Közöttük még mutatóba sem akadt egy elhízott sem. A kölesből sütött lepény és a tejjel leöntött köleskása viszont minden nap az asztalra került. Egyedül a fűszerezéssel nem voltunk kibékülve, mivel a són és valami hagymaszerű füvön kívül a kelták jóformán semmit sem használtak ilyen célra. Az első futárnak azonnal meghagytuk, hogy legközelebb hozzon fűszereket, azokból úgyis rengeteg volt feleslegesen raktáron.  

Akkor majd legalább én is főzhetek valami jó magyaros, fűszeres, pirospaprikás vacsorát Júliának, aki a nap végén mindig főtt étellel várt otthon. Nem telt el sok idő, de azt a kis házat kezdtem az otthonomnak érezni, mert végül is az volt. Igényeltem egy sparheltet is, próba szerencse alapon és a legjobban én lepődtem meg, amikor a következő szállítmánnyal meg is érkezett. Ház, konyha, ágy – már csak egy dolog hiányzott a teljességhez. Éreztem, hogy már nem sokáig kerülgethetjük egymást, de Júlia vetkőzős jelenete után teljesen elbizonytalanodtam. A lány is visszahúzódott, lényegében a házvezetőnőm volt, de már nem bántam volna, ha annál több lenne. Sóhajtottam egyet, majd az idő megoldja ezt a gondot is. Bár eddig semmi gondomat sem oldotta még meg. Most az egyszer segíthetne.