Szóval, ott hagytam abba, hogy elkaptak. Az átlőtt lábam már szépen gyógyul, bár elképesztően primitív körülmények között „műtöttek meg”, de hálistennek nincs nyoma fertőzésnek. Az állkapcsom még kurvára fáj, azt, biztos ami biztos, kétszer törték el hős fogvatartóim.

De nincs is ezzel baj; a test meggyógyul. A csont összeforr, a bőr újranő. Meg aztán eleve: ki akar makkegészségesen meghalni? A lélek az, aminek a gyógyulásához – ha van rá esély egyáltalán – sokkal-sokkal több idő kell. És ez az, ami nekem már nincs. A legzavaróbb az egészben, ezen gondolkodom már legalább egy hete, hogy még mindig nem tudtam eldönteni, hogy végül is sajnálom-e, hogy meghalok, vagy sem. Fura dolog ez az életösztön vagy mi. Nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem egyáltalán nincs is lelkem. Mások is ezt hitték, és ez nagyon kényelmes pozíciót adott a mindennapokban. Sosem gondolkodtam azon, mi lesz, ha másnap már nem élek, mert úgy éltem az életem, hogy ez belefért. Majdnem minden napomról ki merem jelenteni utólag, hogy ha az lett volna az utolsó, nem lett volna bennem megbánás. És most itt van ez a... nem tudom megfogalmazni; hiányérzet? Keserűség? Ragaszkodás? De mihez próbálok ragaszkodni voltaképpen?

Na, mindegy, bármi is ez, nem tesz boldoggá.

Talán az a baj, hogy túl sok időm van felkészülni. Abban a „szakmában”, amit én választottam, vagy ami engem választott, nem élünk sokáig, ezzel mindenki elszámol már az elején. Lehet egyetlen golyó, ami véget vet neki, bár hozzáteszem, keveseknek adatik meg ilyen romantikus vég – Magyarország azért nem a vadnyugat, kispálya ez kisemberekkel, még ha mindenki kurva keményen adja is elő magát. Sokkal jellemzőbb, hogy rommá alkoholizálva egy légzsák és egy kormányoszlop halálos dzsungeléből vágják ki bután kifacsarodott tagokkal heverő testünket. És abban nincs semmi hősies. De bárhogy is végezzük, általában hamar vége van. A legtöbb barátom a halála előtti percben még nem tudta, hogy az az utolsó. Még ha úgynevezett – ez a média kedvence, csak azért használom – „leszámolásról” is van szó, az sem szokott hosszú haláltusával járni idehaza. A szlovákok és a balkániak általában robbantanak, ott ugye adott az instant vég, a magyarok meg inkább lőfegyverpártiak, de legtöbbször abból is csak annyit látsz, hogy eléd vág egy kocsi, és máris repülnek a golyók. Ott nincs lepereg az életed filmje-szitu, csak a menekülésre koncentrálsz, aztán, ha béna vagy, vagy egyszerűen csak nincs szerencséd, akkor hirtelen sötét lesz és kész. Talán T. Sanyi barátom lehetett még ilyen helyzetben, mint amilyenben én vagyok most; ő Kecelen olajozott, és állítólag két napig tartották egy közeli tanyán, mielőtt lelőtték. A gyilkosainak viszont megintcsak nem volt szükségük jegyre életük filmjéhez, nekik is gyors búcsújuk volt. „Véletlenül” ott voltam.

Ja, képzeljétek, már volt tárgyalásom is. Vicces volt. Öten ültünk a helyiségben, és ebből csak egy ember nem akarta az azonnali halálomat: én. Úgyhogy a többség győzött. Ez múlt csütörtökön volt, ekkor vált hivatalossá, hogy ki fognak végezni. Azóta pedig csak várok.

Faszom, annyira nyomorult, és egyben annyira végtelenül röhejes ez az egész. Tegnap este legalábbis már tényleg röhögtem kínomban, amikor megfogalmaztam magamban azt a kérdést, hogy vajon miért háborog a lelkem. Értitek? Ezt, én: „a lelkem”. Meg „háborog”. Juj, de gáz vagyok, sebaj, tudom is magamról. És szerencsére már nem tart sokáig.

Harminchat vagyok. És nem tudom, mit csinálnék máshogy az életemben. Vagy inkább, hogy mit akarnék még csinálni az életben, ha nem végeznének ki. Pedig az a hülye és elűzhetetlen gondolat van a fejemben, hogy ha tudnám... ha lenne valami célom, akkor még visszafordíthatnám az egészet, akkor történne valami, izé, csoda, ami miatt nem halnék meg. De az egyetlen, amire gondolni tudok, csak annyi, hogy nem akarok meghalni, de azt már nem tudnám megmondani, hogy miért nem.

Felfogtam, hogy sohasem fogom már visszakapni a régi életemet. Minden, ami a múltban volt, ami időközben egy már soha be nem következő távoli jövővé vált, elveszett. Ideát pedig nincsen semmi értelmes – és mégse bírom feladni.

Annyira idegesítő, hogy elmondani nem tudom.

Szeretnék gyerekeket, mindig is szerettem volna. Szeretném őket olyanná nevelni, amilyen szerintem az élet – persze most ne gondoljátok, hogy arra az életre gondolok, amit én élek. Valami jobbá, de ennek kifejtésébe most nem megyek bele. Tulajdonképpen ez lett volna az egyetlen ok, ami miatt feladtam volna az eddigi életemet, viszont ebben az esetben azonnal megtettem volna. Biljanával nem lehetett gyerekünk, egyszer már volt terhes, még odahaza, Szerbiában. Elvetette és rossz orvost választott.

A lányomat, ha lett volna, Laurának hívták volna. Megtanítottam volna neki, hogy ha már felnőtt nő lesz, és adott esetben hisztizik, és a férfi, aki mellette van, megkérdezi tőle, hogy mi baja, soha ne válaszolja azt, hogy „semmi!”.

A fiam nevébe hagytam volna beleszólást az anyjának is. A fiamnak megtanítottam volna, hogy ha a nő, aki mellette van, hisztizik, és a „mi bajod” kérdésre azt válaszolja, „semmi”, akkor onnantól nyugodtan tegyen úgy, mintha semmi baja sem lenne.

Mindkettőnek megtanítottam volna, hogy beszéljenek helyesen magyarul, és tiszteljék az anyjukat. Na jó, meg engem is. Hogy legyenek kemények, és soha, soha egy percig ne higgyék el, hogy nem képesek bármire. Hogy meg tudjanak bocsátani másoknak – még úgy is, hogy ez rám sosem volt jellemző. Hogy legyenek jobbak, mint én.

Hogy mindennap tegyenek valami olyasmit, amitől félnek. Ha nem félsz, az azt jelenti, hogy abban a helyzetben már voltál korábban; azért nem félsz, mert ismered. De ebből a helyzetből nem is tanulhatsz semmi újat. Ha ezt a helyzetet korábban már megoldottad, nem fejlődhetsz általa, ezért inkább csinálj valami ismeretlent. Valami olyat, amitől félsz. De arra is megtanítanám őket, hogy eközben soha ne gondolják, hogy nem érnek fel a feladathoz. Az ismeretlentől való félelem és a kétség nem ugyanazok – a kétség vereség. A félelem üzemanyag.

Vajon én most félek?
Félek hát...

Félek, hogy semmi értelme nem volt az egésznek, hogy céltalanul éltem.

2001 szeptemberében sajnáltam, hogy már sohasem fogok a World Trade Center tetején állni, pedig Tibi alias Tyson mutatott egy fotót, amin a tetőkorlátnál állnak Marikával, és akkor elhatároztam, hogy ide én is elmegyek. Nem mentem. Tavaly októberben ehhez a listához hozzáírhattam egy rakás helyet, ahová még el akartam menni, és nem tettem. Komárom-Esztergom megye nevezetességeinek kivételével gyakorlatilag az egész világot.

Szeretném Judynak elmondani, hogy nem mondtam neki igazat akkor este. Szerintem is lehetett volna köztünk valami normális. Sajnálom, hogy amíg vele voltam, szerepet játszottam. El kellett volna mondanom neki, hogy nem csak az az ín tetszik benne a combja belső oldalán, ami szeretkezés közben olyan étvágygerjesztően megfeszül, hanem tetszik még benne egy csomó minden. Tetszik, ahogy le tud csillapítani, és tetszik, ahogy a nevemet mondja. Tetszik az, amilyennek ő látott engem – talán egyedüliként a világon.

És még szerettem volna egyszer az életben egy óceánjárón átkelni az Atlanti-óceánon. Csak azért, hogy megnézzem a csillagokat egy olyan helyről, amelytől az első mesterséges fényforrás négyezer kilométerre van. Nos, ezt sem fogom már megtenni. Még ha közelgő halálom tényét ugyan el is hanyagolnám, már csak azért sem fogom megtenni, mert az amúgy elérhető élettartamom alatt ebben a jelenben már senki nem épít majd ilyen óceánjáró hajót.

Szóval, megint rá kellett jönnöm, hogy ezen dolgok jelentős része nem is azáltal hiúsul meg, hogy Búbánatvölgyben rendőrök vártak, és hogy most egy ablaktalan cellában ülök a kivégzésemre várva. Ha a lehetőségeket tekintjük, sokkal jobban meghaltam már az átkerüléskor, mint amennyire meghalhatok napokon belül. „Átkerülés”, micsoda kibaszott hülye kifejezés. Legyen inkább „kitörlődés”, vagy „élőhalottá válás”. Mert azzá vált, mind a sok százezer ember, aki átkerült. Egyszerűen kitörlődtünk a történelemből. És semmi öröm nem vár itt senkit – mert mi lehetne az öröm? Hogy ma nem evett meg egy farkas, vagy hogy ma különösen finomra sikerült a hideg zabkása csipetnyi sóval? Tényleg, akik hisznek Istenben, honnan tudják, hogy nem csak egyszerűen meghaltunk, és ez itt nem más, mint a Pokol? Lehet, hogy külsőre hasonlít KE megyére, de azért ez is van olyan jó magyarázat, mint az, hogy visszazuhantunk az ókorba. Csak azt nem tudom, ha így van, mire gondoltak azon emberek tömegei, akik az átkerülés óta már öngyilkosok lettek... Ha a Pokolban öngyilkos leszel, vajon hová kerülsz?

Amikor ezen gondolkodom, megnyugszom, ilyenkor a halálommal kapcsolatban megfogalmazott fenti kérdés mindig a „nem sajnálom” oldalra billen.

Nem érzem magam felkészültnek, egy kicsit sem. De azért igyekszem felkészülni. Tegnap megírtam a saját dzsiszei-emet. A dzsiszei a japán haiku egyik fajtája, kötött szerkezete megegyezik a haiku háromsoros, 5-7-5 szótagos formájával, de a témája nem a természet, hanem a halál pillanatában megfogalmazott búcsú. Állítólag az ősi szamurájok is megírták a szeppuku előtt a saját dzsiszei-üket.

Az enyém így hangzik:

Végül elhagyott,
s bent, mint a téli fagyok,
kong, ami vagyok.