A rádiósunk jelentései szerint otthon – kinek az otthona? – is állt a bál. Elszórt rádióforgalmazást fogott, amelyen hol a lázadók, hol Albert katonái váltottak egymással alig kódolt üzeneteket, de lényegi információt nem szereztünk a harcokról. Mi továbbra sem adtunk életjelet magunkról, ebben Péterrel és Cadiforral megállapodtam. Nem szükséges magunkra vonni a figyelmet. Az elmúlt napokban amennyire tőlünk telt, megerősítettük az uradalom védelmét, a géppuskáinkat feltelepítettük a sáncfal tornyaira, a sáncon kívül a szekérutak mentén az ezermester Konyári kézigránátokból és gázolajos tömlőkből csapdákat állított fel. A falon kívüli házakból az asszonyokat és a gyerekeket betelepítették az uradalom üres hosszúházaiba, a faluban csak a férfiak maradtak, akik egész nap harci felszerelésben jöttek-mentek.

Elkezdtük kiképezni a harminc kijelölt keltát. Nem volt nehéz dolgunk velük. Természetesnek vették az utasítások rendszerét, tudták, hogy engedelmeskedniük kell. Könnyen tanultak és kezesek voltak. Először a magyar vezényszavakat vertük a fejükbe, főleg a „tüzet szüntess” szófordulatot ismételtettük el velük ezerszer.

Aztán szétszedtük előttük a fegyvert, hogy lássák, miből áll. Nem akartam misztikus magyarázatokat adni nekik a működéséről, csak a kis lövedékről nem tudták elhinni, hogy az öli meg az áldozatot. Igyekeztünk elmagyarázni a mechanikáját az eszköznek, és majdnem mindent megértettek. Felmutattam nekik egy lőszert, majd körbeadtam nekik. Tetszett nekik a tárgy finom eldolgozottsága, ezt láttam, ahogy az ujjaik között forgatták. Elővettem egy üres tárat és beletoltam a lőszert, majd felcsatoltam a tárat és csőre töltöttem. Cadifor birkái voltak a szemléltetőeszközök. Egyet közülük kiköttettem egy póznához és jó száz méterről fél térdre ereszkedve rálőttem. Bíztam benne, hogy eltalálom elsőre. Egyes lövésre volt állítva a fegyver, a lövés hangja fülsiketítő volt. A birka azonnal összerogyott. A fegyverből pengve kivetődő hüvely gőzölgött a hóban, amikor Cadifor lenyúlt érte. Az orrához emelte és megszaglászta. Bólintott, már ismerte a lőpor szagát. Körbeadta a hüvelyt az embereinek, akik megszagolták és megtapogatták a már hideg rézhüvelyt.

Intettem nekik, hogy menjünk a birkához, aminek vére megfestette a havat és gőzölgött a tetem körül. Késemmel a birka lapockájáról levagdostam a gyapjút, hogy a golyó ütötte lyuk láthatóvá váljon. A nyílásba beletettem a kés hegyét. Cadifor bólintott. Megfordítottam a dögöt és megkerestem a kimeneti nyílást a kifolyó vértől összetapadt szőrcsomók között. Ezt is megmutattam. Cadifor elmutogatta, hogy keresztülment az állaton a lövedék és én bólintottam, majd az erdő fái felé mutattam. Valamelyik fába fúródhatott a mag.

Aztán a fegyvert adtuk a kezükbe. Elsőnek Cadifornak adtam oda egy AMD-t, kicsit ünnepélyesnek éreztem, ahogy két kézzel felé nyújtottam a fegyvert. Szerintem meglepődött, hogy milyen könnyű a fegyver, nem ehhez volt szokva. A kelta kardok súlya után bizonyára játéknak érezte a gépkarabélyt.

Ezek a harcosok ösztönös vadászok voltak. Miután a célzást megtanítottuk nekik, szinte mindig eltalálták a célt. Kezdetben meg-megrezzentek a lövések zajától, de két nap múlva nem találhattam volna semmi kivetnivalót a fegyverkezelési ismereteikben. Ebben a faluban véget ért a vaskor.

A kelta felderítők még az első nap, amikor a katonát megtalálták, ellovagoltak majdnem a Hegyig, de ott a szekérúton katonákat és harci járműveket találtak. Az utasítás szerint nem kezdeményezhettek összecsapást. A katonák lehet, hogy nem is tudnak rólunk. Bár, ha a Hegyet elfoglalták, az ottani magyarok biztos elmondták nekik.

A katona halála utáni negyedik napon a rádiós lélekszakadva rohant le a dombtetőn kialakított figyelőállásáról és már messziről kiabált hozzám.

- Zászlós úr! Nándi! – kiabálta zihálva. – Ezt hallgasd meg!

Kezében egy nyomorult kis műsorvevő rádiót szorongatott, amiből recsegve jött valami beszéd foszlánya. A rádió sercegett, recsegett, de a frekvenciamodulációk között a beszéd is hallatszott.

- Itt az óemeregy rádió adását hallják, az FM 100,3 megahertzes ultrarövid hullámon. Rendkívüli közleményünk következik. A Megyei Védelmi Bizottság felszólít minden lázadó fegyveres egységet, hogy holnap déli 12 óráig szüntesse be az ellenségeskedést a reguláris rendvédelmi erőkkel szemben és vonuljon vissza eredeti elhelyezési körletébe. Az ellenséges tevékenységet továbbfolytató egységek tagja ezen időpont után tárgyalás nélkül halálbüntetéssel sújtandók. Az ellenséges tevékenységet beszüntetők különös méltánylást érdemlő esetekben büntetlenséget nyerhetnek. A Megyei Védelmi Bizottság vezetője, Albert dandártábornok, a fegyveres erők főparancsnoka tájékoztatja a lakosságot, hogy a törvényes rend megdöntésére irányuló kalandor akció kudarcba fulladt, zendülő vezetőit elfogták vagy ártalmatlanná tették. A rendvédelmi és honvédelmi szervek az állam és a polgárok biztonságát garantálják. Itt az óemeregy…

A rádió előre rögzített felvételt sugárzott, mert az adás innen kezdve ismétlés volt. Odahaza van rádió. Akkor áram is van. És az MVB a helyzet ura. Állítólag.

- Van még valami – mondta Csányi, a rádiós. – Fogtam egy rádióadást. A Hegy körül van egy századnyi lázadó. Tudják, hogy vége a puccsuknak és menekülni akarnak. Valami Brennusról beszéltek, aki délnyugaton, a Velencei-tó környékén várja őket. Összevonják az erőiket és arra indulnak. Két nap múlva.

A délnyugat felé vezető szekérút az uradalmon keresztül haladt, így nem kerülhetjük el az összecsapást. Tudtam, nem engedhetjük meg, hogy Brennus kelta király kezébe kerüljön egy teljes honvéd század. A kis könyvem szerint, amit még Esztergomból kölcsönöztem a püspöki könyvtárból, Brennus vagy 200.000 harcossal éppen Macedóniába készült. Nem lenne szerencsés, ha előtte körülnéznének Esztergomban egy gépesített századdal megerősítve.