A munkahelyemre beérve a portás a szokásos üdvözléssel fogad. Ő nem fáradt, pedig egy éjszaka már mögötte van. Irigylem ezért a tulajdonságáért! A fotocellás ajtó jó előre kinyílik előttem, a liftre nem kell várni, mert korán van még. Mindig is igyekeztem egy picit a többiek előtt beérni, elmenni, jó példával elöl járni.  

Kinyitván az irodát, bekapcsolom a központi nyomtatót, aztán a gépem. Gyorsan átfutom a tegnap óta érkezett emiljeimet, sorra veszem, hogy aznap mit kell majd elvégezni, mit a hét hátralévő részében. Lassan bekocog a titkárnő is. Köszön, zörög egy kicsit, ő is bekapcsolja a gépét, közben hallom, hogy elkészül a teám. Természetesen cukor nélkül, mert most egy picit fogynom kell. A teával együtt a reggelimet – szalámis zsemle – is behozza, amit megköszönök.

Mire végzem az evéssel, megérkeznek a többiek, a kávépulthoz támolyognak, és ők is megkapják a titkárnőtől a nap indulásához szükséges adagot, csak ők éppen kávét kapnak. Én nem szeretem a kávét, nem tesz jót a gyomromnak, meg a közös kávézás, bár jó élmény, de egy picit sokba kerül. 

A kávétól magukhoz térő kollégákkal átbeszéljük, kinek hogy telt az este, mit látott a tévében, stb., aztán rátérünk a munkára. Megbeszéljük, mik a tennivalók aznapra, kinek mire van szüksége. Aztán szépen a helyünkre megyünk, és nekikezdünk. Én még gyorsan írok egy biztató sms-t Csillának, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, és majd este együtt vacsorázunk, az ebéd nem jó, mert a mai tárgyalás valószínűleg el fog húzódni. 

Aztán… 

- Radnai, Radnai, gyere, hív a főnök! – persze nem hagyja abba a vállam rázását addig, míg teljesen meg nem bizonyosodik, hogy fel nem ébredtem. Nos, ébresztettek már fel sokkal szelídebben is…

A vállam egyébként javulgat, bár ez a lélekrázós ébresztés igencsak éreztette velem, hogy nincs rendben. Tegnap este itt, a Főkapitányságon is megnézte egy orvos, azt mondta, nem lesz vele gond, csak fájni fog még pár napig. Csilla egyébként nem volt annyira megijedve, mint gondoltam, összeszámoltam, csak háromszor sírta el magát.

A szememből az álmot dörzsölgetve léptem be Albert irodájába, ahol rajta kívül két rendőr és három katona volt még. Elmélyülten hajoltak a várostérkép fölé, ám mikor észrevettek, látszólag örültek nekem. Gyanítottam, hogy ebből egy szivacsos meló lesz… 

Nem tévedetem. Mutatattak a térképen egy pontot, hogy itt áll jelenleg egy renegát T-72-es. Hurrá, mi közöm hozzá???

Megtudtam.

Én fogom leszerelni.

Na persze…

A tank kifogyott az üzemanyagból, lőszerből viszont nem. Szeretnénk nem kilőni a jószágot, mert nincs belőle sok, gyártani, javítani egy darabig még nem fogunk tudni ilyesmit. Szóval valahogy rá kéne venni a személyzetet, hogy adják meg magukat. Ha más mód nincs, kilőjük, már van ott erre technika, de azért hátha. Próbáltunk velük tárgyalni, hogy adják meg magukat, de be vannak tojva, átmentek ugyanis egy Níván (meg a benne ülőkön), szóval sejtik, hogy nem élik túl a dolgot, ezért egy fejessel akarnak tárgyalni. Ez jövök én képbe…

1. gondolat: Nekem nincs is nagy fejem! Kikérem magamnak!

2. gondolat: Ja persze, ez jó vicc.. Megyek vissza aludni! Meg egy kis fájdalomcsillapító a delírium ellen…

Nos, ezek tényleg komolyan gondolták azt, hogy majd én tárgyalok a tankkal. Merthogy Csentőfán is olyan szép beszédet mondtam. Aha… kellett nekem annyit pofázni… Nos, jó köztisztviselő vagyok – meg engedelmes is – szóval, ha a főnök azt mondja, értek valamihez, akkor az úgy is van!

Mielőtt még elindultam volna, pár oldalt kinyomtattam az adatbázisból. Úgy gondoltam, egy kis papírmunka mindig segíthet. 

Miközben egy rendőr elfurikázott a barikádig, az első éleslövészetre gondoltam – még az átkerülés előtti időkből. Hogy be voltunk tojva, amikor az első T-72-es lövését meghallottuk, pedig előtte még hangosbemondón is bemondták. Hiába, no, amíg az ember nem szagolt puskaport, addig ijedős.  

Most azonban nekem nem szabad ijednek tűnnöm. Ki kell csalnom abból a fémkalickából azt a három szerencsétlent, anélkül, hogy egy puskalövés (pisztoly, AMD, RPG, T-72 – milyen sok fegyver van ezen a kis földdarabon!?) is eldördülne. Az egyik fullajtár rendőr jelentette, hogy elkezdték annak a 4 kilométeres körzetnek a kiürítését, amit a tankocska be tud lőni. No szép, csak pár lakóteleppel kell végezni, az végül is nem olyan sok… Persze azért adtam egy újabb biztató feladatott a fiúnak.  

A srácok már fölkészültek, hogy ha nagyon kell, akkor megsüssék a társaikat. Látszott rajtuk, a többségnek egyáltalán nem fűlik a foga ahhoz, hogy azokat ott bent… de azért betáraztak a páncéltörőbe, meg azt a pár RPG-t is bekészítettek.

Engem egy homokzsákos megerősítésű PK-állásba vezettek, gyanítom, eredetileg egy EÁP-nak épült. Mindenestre volt ott egy jó öreg R107-es. Oh, azok a szép emlékek, amikor ilyen ősöreg dolgokkal tanultuk a rádiózás rejtelmet. FAKUPA volt a hívószó. Hogy mennyit röhögtünk mi ezen!  

Arra nem vállalkoztam, hogy én kezelem a rádiót, így megkértem az egyik ott ácsingózó katonát, hogy legyen kedves felrecsegni a tankba. Elég ijedt képet vágott itt mindenki, ez valahogy nem fokozta a jókedvem, bár elnézve a zsákok szilárdságát (majd’ mindegyik szivárgott) és tank csövecskéjét… Ugyan már, nem kellene betojni, egyszer meg kell halni! Legalább gyorsan és profi kezek jutatnak a Teremtőnkhöz. A homokokkal jó kis humusz-elegyet fogunk mi alkotni… 

Végre úgy recsegett a rádió, hogy a másik felet is hallottuk. Szépen szabatosan bemutatkoztam, hogy én lenni MVB egyik fejese, tessék szépen kimászni. A parancsnok, a papírok szerint egy másfél éve végzett srác, igencsak erősködött, hogy ő ugyan nem, és azonnal töltsék meg a gépét, mert különbem lesz nemulass, meg ágyúdörgés. Fura, hogy bár alattam járt, nem is emlékeztem, nagyon a nevére se. Igaz, a konzervhuszárokkal annyira nem is nagyon foglakozott senki.  

Mondtam neki, hogy ne marháskodjon, szálljon ki, ne húzzuk egymás idejét. De tényleg ne, nemsokára ebédidő. Ma grízes tészta lesz a menzán, azt nagyon szeretem! Nem lesz baja se neki, se az embereinek. Max egy kis fullákolás… Annyira nem tart sokáig, megfigyeléseim szerint legalábbis. A fiatal hadnagy csak kötette az ebet a karóhoz, valahogy érezte, azt, hogy átment egy Niványi rendőrön, nem nézi el olyan könnyedén Albert dandi. Kénytelen voltam a papírjaimhoz nyúlni. A fullajtár is jelentette, hogy megvan a keresett személy. Pompás!  

Még egyszer recsegtettem a kedvenc Zolimnak. Most más hangot ütöttem meg – hogy megértem, mennyire meg van ijedve, ez az egész átkerülősdi, meg aztán a szolgálat sem könnyű, a kelták kemény ellenfelek. Biztos hiányzik a húga, meg a többieknek is családja. Nekem is hiányzik a mennyasszonyom, nekem csak ő került át… De ha szeretne beszélni a húgával, akkor csak szálljon ki. Szóltam az egyik mellettem tébláboló tizedesnek, hogy Zolika testvérét kísérjék be.  

Innentől már nyert ügyem volt. Pedig az irányzó családját is előkerítettük már, de nem, volt rá szükség. Pár perc tanakodás után egymás után, szép sorjában előmásztak mind a hárman. Kaptak egy bilincset, és mentek letartóztatásba. Zoli kapott egy percet a húgával, valószínűleg most látják egymást utoljára. A tank fél óra múlva már meg is indult Morvaiék ellen.  

Lassan én is visszaindultam, azzal a szigorú utasítással, hogy az előbbi rádióforgalom szigorúan titkos. Gyalog mentem, bár a fullajtárom vitt volna. Úgy éreztem, kell egy kis idő, míg kiszellőztetem az agyam, Albert tud még nélkülözni egy ideig. Az ebéd így ugrott, nem is voltam már éhes.