Miből lett a cserebogár

Nem elég, hogy átkerültünk, de még a nyakunkba is folyt az egész - gondolhatták sokan a leendő Ómagyarországot alkotó területen két hónappal a nagy esemény után, de ha valakinek igazán elege lehetett, azok a katonák voltak. Főleg a katonai vezetés tagjai éreztek így, amit még az sem tudott enyhíteni, hogy a rendkívüli helyzetnek megfelelően pár hét alatt sokan hatalmas léptekkel haladtak előre a ranglétrán, azonkívül az ellátmány sem akadozott. Az átkerült honvédség a sokk első heteiben valósággal a mennybe ment: az első csapásokat a rendőrség fogta fel, nagyjából bele is rokkant, majd jöttek a katonák és úgy-ahogy rendet tettek. Az úgy-ahogy is csak azért lett úgy-ahogy, mert kezdetben hiányzott a politikai akarat az igazán hatékony fellépéshez a kelták ellen, végül Esztergom feldúlásánál telt be a pohár. Az addigra alaposan átalakult, sok új egységgel, behívott tartalékosokkal, raktárkészletből előkapott felszereléssel felhizlalt honvédség gyakorlatilag szabad kezet kapott a határon, tűzzel-vassal kiirtva (gyengébb pillanataiban csak elűzve) az őslakosságot a gyepünek kijelölt zónából. A honvédség átkerülés előtti, jelképesnek is gyenge erejét ismerve nem csoda, hogy az ellenállhatatlan, rettegett erő szerepe furcsának, de annál részegítőbbnek bizonyult - na nem annyira a kint fagyoskodó és folyamatos készültségben a harctéri fásultságra gyúró bakáknak, hanem a Tatán és a Megyei Védelmi Bizottság ülésén székelő parancsnokaiknak. De hiába a hatékonyság, a győzelmek sora, az egekbe szökő népszerűség, karácsonyra a vezérkarnak rá kellett döbbennie, hogy míg a végeken minden csatát megnyertek, a hátországban elvesztették a háborút.

Az MVB-ben megváltozott erőviszonyok - főleg azután, hogy Albert István ezredes képbe került(az előléptetési hullámot ő sem bírta megúszni, hamarosan dandártábornok), és ezek a változások nem a régi honvédség itt maradt vezetőinek javára billentették a mérleget. Mire észbe kaptak, az MVB már olyan klasszikus katonai feladatokat is kisajátított, mint a sorozás és kiképzés, amit természetesen régi emberekkel végeztettek, de csak azután, hogy kiemelték őket a honvédség kötelékéből. Az újonnan felállított, kiképzett és felszerelt csapatok már közvetlenül az MVB illetékes bizottsága alá tartoztak (vajon ki volt a bizottság elnöke?), a régi vezérkarral semmiféle kapcsolatuk nem volt. Cserébe a honvédség egységeit teljesen szétszórták a határon, ahol a helyi VB-k által koordinált riadólánc is beékelődött még a vezérkar és az egységek közé - arról nem is beszélve, hogy fegyverzeti fölény ide vagy oda, mind fizikailag, mind morálisan folyamatos volt az állomány felmorzsolódása. A helyzetet tetézték azok a hangok, amik szerint az Esztergom feldúlását és az egyéb, kisebb Sacco-kat el lehetett volna kerülni, ha a vezetésben kezdettől fogva nagyobb szerepet kapnak a katonák. Végül Morvai Géza (akkor már egycsillagos) tábornok döntött úgy, hogy kezébe veszi a szálakat és ránt egyet rajtuk, lehetőleg akkorát, hogy mindent vigyen. Akkor még nem sejtette, hogy ez sikerülni is fog, bár valószínűleg nem kezd bele, ha tudja, ki lesz neki a leghálásabb a végén.

Seregszemle

A későbbi rosszfiúk:

Papíron Morvaival volt az erő, gyakorlatilag kevésbé. Nehézfegyverzettel igazából még mindig csak főleg a honvédség rendelkezett, bár néhány BTR az MVB (Albert) által közvetlenül felügyelt egységekhez került. A gond az volt, hogy a honvédség ereje a fent taglalt módon a határon állomásozott kisebb egységekre bontva, szétszórva és nehezen mobilizálható módon (ez néha fizikailag is igaz volt, mert az első ijedtség hatására sok páncélost beástak, utána meg az üzemanyagstop miatt úgy hagyták őket, bár a Tatabányai erőmű olajkészletét lefoglalták a mindenevő motorok számára). Azzal a kezdettől fogva tisztában voltak, hogy a lényeg nem a gyepűn fog eldőlni, épp ezért nem sokat értek az oda kitelepített egységek - viszont elég feltűnő lett volna, ha hirtelen átcsoportosítják őket Esztergom köré. Azért próbálkoztak vele: eltávozásokkal trükköztek, kiképzési feladatokat időzítettek belső, biztonságos területekre, ahol már akár egy óra alatt a kellő helyre csoportosíthatták át az embereiket, még három T-72 is elkeveredett így Esztergom alá. (A fedősztori szerint olyan hadgyakorlatot akartak tartani, ahol a meglévő vasúti szerelvényekre való hatékony fel- és lepakolásukat próbálták volna ki. Meglepő, de nem ezzel buktak le.)

A sok, és mégis kevés rendelkezésre álló erőhöz alakították a célokat is: egy olyan hatalomátvételt akartak, ami minél kevesebb füsttel jár, a fegyveres erőt is inkább csak demonstrálásra, nyomásgyakorlásra szánták. Ideális esetben a köznép nem is tudott volna arról, hogy milyen pofozkodás történt a háttérben: meg akarták tartani az MVB-t, minden struktúrát, csak bizonyos embereket akartak félreállítani, akit muszáj, megölni (főleg Albertet és a közvetlen embereit, illetve azokat, akikkel kapcsolatban bizonytalanok voltak, hogy hova állnának), de lehetőleg úgy, hogy mindez ne okozzon nagy fennakadás. A puccsot megelőző időszakban kialakították az "árnyék-MVB-t", a lecserélendő és likvidálandó tagok helyére egyből a saját embereiket léptethették volna. (Ráadásul még a szakmaiságra is gondoltak, ahol nem ment a hűség rovására, de Albert ugyanígy dolgozott, előtte is, de főleg utána.)

D-1 nap éjszakáján Esztergom alá tehát felsorakozott három T-72, három félig feltöltött gépesített lövésszázad (amik ráadásul különféle egységekből eltávon levő katonákból állt össze sebtében, gyakorlatilag ott helyben alakultak), a városban hasonló módon, eltávon lévő katonákból több kisebb egységet rántottak össze, illetve a folyó partján állomásozó szakaszokra is számítottak. A konkrét célokról csak a beavatott tisztek tudtak, a legénységi állomány nem is sejtette, hogy mire készülnek. Túl kockázatosnak ítélték a beavatást (főleg a kamu eltávval fűszerezve, nem tudták volna bent tartani az információt úgy, mintha egy lezárt laktanyában lennének a katonák), illetve túlságosan is bíztak abban, hogy az elmúlt két hónap (keltákkal szemben) véres akciói után már nem fognak megkérdőjelezni semmilyen parancsot. Az MVB és néhány fontosabb VB vidéki kirendeltségeihez is rendeltek pár fős rajokat. Az órákat egyeztették, mindent egyszerre akartak, hogy mire az MVB kapcsol, már vége is legyen az akciónak. Kezdőeffektként a két fő riválist, Albert dandártábornokot és Pál püspököt szándékoztak félreállítani, ez utóbbit látványosan a levegőbe röpíteni, hogy kitalált egyházellenes támadókra kenve a dolgot eltereljék a figyelmet a lényegi lépésekről.

Akik mindig is jófiúk voltak

Albert és a mögötte álló (többségben lévő) MVB tagok a következő erőkre számíthattak:

- először is a kontrameglepetés erejére. Máig nem tudni, hogy ki (vagy kik) volt az, aki leadta a drótot, hogy mi készül, mindenesetre Morvaiék akcióra induló katonáit már szinte mindenhol várták Albert emberei.

- az MVB felügyelete alatt kiképzett új egységekre ("Albert Farkasai"), amik mintegy ötezer fővel Esztergom környékén állomásoztak, gyors és hiányos kiképzésüket a számuk, lelkesedésük és az a tény ellensúlyozta, hogy végső soron a törvényes rendet védték, bármit is jelentsen ez az Átkerülés után. Kézifegyvereken kívül néhány páncéltörő eszközzel és aknavetővel rendelkeztek csak (elsősorban kelták ellen készültek), de lefoglalt polgári gépjárművekkel gyorsan mobilizálhatóak voltak, amint ezt be is bizonyították

- a katolikus egyház alá rendelt Keresztesekre, akiknek egy része kitelepült a Gellérthegyre, de a maradék Esztergom közepén, a várhegyen települt, jól védhető, stratégiai fontosságú helyen, azonkívül népszerűségük csak azért nem ért az egekig, mert az túl profán lett volna velük kapcsolatban. Cserébe ellátásuk és kiképzésük Ómagyarország elitegységévé tette őket, de nehézfegyverzettel csak nyomokban rendelkeztek. (Néhány aknavető, az is a Duna felé telepítve, mutatóba)

- a rendőrség maradékára, ami már csak Albert múltjából adódóan is az egykori rendőrezredes felé húzott. Számottevő harcértéket nem jelentettek, de riasztási hálózatuk miatt számolni kellett velük.

Röviden de verősen

Annak ellenére, hogy Morvaiéknak még arra is akadt gondjuk, hogy a hírközlési rendszerben is legyen beépített emberük, fedett akció szervezésében már rögtön az elején megbuktak. A likvidálásra kijelölt MVB tagokat kimenekítették előlük, sok kisebb egységet tőrbecsaltak és felszámoltak a puccs első perceiben. Ebben a szakaszban egyetlen sikert értek csak el: a püspököt fel tudták robbantani. (A rossznyelvek szerint Albert a merénylettel kapcsolatos információkat nem adta át a Kereszteseknek, de valószínűbb, hogy csak a Pál püspök ellen kijelölt alegység volt ügyesebb az átlagnál - bár megölni nem sikerült a főpapot, csak emberi ronccsá változtatták.) A feltűnésmentes hatalomátvétel tehát rögtön az elején lehetetlenné vált, de a gépezet már mozgásba lendült, az események magukkal sodorták Morvaiékat. A nyers erő alkalmazása maradt csak, végül is ez az, amihez katonáék a legjobban értenek. A T-72-esek és a három lövésszázad megindult Esztergom ellen, annak ellenére, hogy a stratégiai pontokból csak néhányat tudtak a városba telepített rajok elfoglalni. A határon szolgáló egységekhez is kiment a riasztás, majd a beavatott tisztek röpke fejtágítót tartottak, aminek eredményeképpen a legtöbb helyen kitört a palotaforradalom: a keltákkal farkasszemet néző katonák nem voltak hajlandóak polgárháborúsat játszani. Csak két helyről indultak Morvai segítségére kisebb egységek, amik végül az Esztergom alól visszavonuló puccsistákat erősítették csak.

Az első harcérintkezés mindenhol kritikusnak bizonyult, Morvai erői itt szenvedték el a legnagyobb veszteséget, de nem golyó által: amikor a legénységi állomány számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a sajátjaik ellen vonulnak, a többség megtagadta az akcióban való részvételt. Ezen még az sem segített, hogy némelyik fanatizált tiszt az ellenszegülők agyonlövésével fenyegetődzött, illetve három alkalommal ez meg is történt, tovább rombolva a morált. Azonban azok az egységek, amik átlépték ezt a Rubicont, a végsőkig kitartottak. Amikor a riasztott Keresztesek és Farkasok rövid utcai harcokban megakasztották az esztergomi benyomulást (puskagránát, Molotov-koktél, kézigránátfüzér még mindig nyerő szűk helyen) és Morvai elrendelte a visszavonulást, már senki sem élt azzal a lehetőséggel, hogy megadná magát - bár ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy Statáriumi időkben a fegyveres lázadás nem az a fél év felfüggesztett kategória. (Csak fél óra felfüggesztett, de az végleg...) Egy T-72-est a rendőrségnél gyújtottak fel, miután az pár lövéssel kidekorálta az épületet, egy másikat magára hagyott a személyzete és elmenekült, a harmadik kitört a városból, majd üzemanyaghiány miatt elakadt. A puccs kudarca igazából már az első órában eldőlt, de ahogy az lenni szokott, a levezető köröket még pár napig futották a szétszóródott, illetve kelták felé áttörni igyekvő egységek felszámolásával.

Utójáték, amiben Albert és Morvai egyaránt a mennybe megy, a püspök még lent vár egy kicsit

A karácsonyi puccs nyertese minden tekintetben Albert dandártábornok, nem lenne meglepő, ha hamarosan elneveztetne pár utcán Morvairól, csak a hála kedvéért. (Egy úriember mindig megfizeti az adósságait.) A fegyveres erők, korábbi vezérkarukat elvesztve, közvetlenül az MVB szakbizottsága alá rendelődtek, a párhuzamos hatalmat kiépítgető püspök kiesett a játékból, helyére Albert saját emberét juttathatta pozícióba, illetve melléktevékenységként azokat az MVB tagokat is le lehetett cserélni, akik ugyan nem voltak benne az összeesküvésben, de ezt nem tartott sokáig rájuk fogni. Gyakorlatilag az az Átkerülés előtti hatalmi elit, ami a védelmi bizottságok tagjaként átmentette magát, most adta át végleg a helyét egy új garnitúrának, ami a rendkívüli idők által megkívánt erős kezű, egyszemélyű vezető irányítása alatt állt. A lakosság felé is úgy léphetett fel Albert, mint a külső és belső rend bizományosa, nem is teljesen alaptalanul.

Morvai tábornok egy kisebb megmaradt egységgel áttörte a tessék-lássék ellenállást produkáló határzárat, majd mélyen behatolt kelta területre. Ennek célja egyelőre nem világos, egyesek szerint csak menekülni akart, mások szerint az őslakókkal akart szövetkezni a visszavágás reményében. Ma ez a kérdés csupán elméleti, mert a tábornok hiteles információk szerint életét vesztette egy robbanásban, ami annyira jól jött Albertnek, hogy azzal is meggyanúsították, egyenesen ő küldött a riválisa után egy halálosztagot. Valószínűbbnek tűnik azonban a baleset teóriája, egy demoralizált egységben, hadianyaggal alaposan felrakodva egyáltalán nem valószínűtlen a robbanószerek hanyag kezelése. A sors iróniája, hogy Morvai tábornok végezte úgy, ahogy a püspöknek kellett volna, és ebből az az Albert profitálta a legtöbbet, akinek a félreállításáról szólt az egész terv.