– Szerintem csak simán dobd el! Nyúl vagy, mi? – mosolyogtam a srácra.
– Figyi, még sosem dobálóztam gránáttal. Sem napalmossal, sem másmilyennel. Nem egy sima tűzijáték-rakéta, na. Ha gondolod, próbáld ki te! – nyújtotta felém a gömböt a kis beszari; kevergeti az ütős koktélokat, aztán meg itt húzza a száját. Karcsi nem volt rest, kivette a gyerek kezéből, felpattant a zippo, aztán már el is hajította. Jó magasra szállt, reméltük, hogy talajközelben fog durranni. Már-már szép látvány volt, ahogy a viszonylag csendes pukkanást a vörösen lemenő nap előtt kinyíló tűzvirág követte. Szép nagy volt a terülése, nem szívesen lettem volna közel. Négy másodperc. Kevesebb, mint kellett volna, de sebaj. A kanóccal tudunk operálni, akár kétszer ennyire is. A nyakamat tekergetve kiszúrtam az első érdeklődőket az ablakokban, bár a járőrök szóltak, hogy próbarobbantás lesz, azért gondolom mindenki kíváncsi volt egy kicsit. A másodikhoz odébb sétáltunk vagy száz métert, Karcsi, zippo, röppálya sorrendet követve ismét jött az esti sugárkoszorú. De költőiek vagyunk ma, kérem szépen. Akkor tekintsük meg a tárlatot.
– Jó nagynak tűnik. – jegyezte meg Karcsi, ahogy közeledtünk a sötétre perzselődött folthoz – Talán mégis csak használható lesz. Egy, kettő, három, hát, ez legalább nyolc lépés átmérőjű körben égett, szerintem cserépdarabot messzebb is találunk még. – Örült, ahogy végiglépkedett a hamus területen hosszában, mi addig elindultunk, szemünkkel „repeszeket” keresve a fűben. Lett is több, a legmesszebbi majdnem húsz méterre. Azannya! Ez csak a sufnituning volt. Mi lesz, ha komolyabb méretűt is legyártunk?
– Te Laci – így nevezték az aktuális kedvenc ex-egyetemistánkat – , mekkora a legnagyobb, amit tudtok csinálni?
– Igazából, ha van anyag, bármekkora. Persze túl nagy nem lehet, mert hát ki hajigálna messzire egy tízkilós golyót?
– Majd a katapult! – Karcsi ismét agyzsibbadást okozó megszólalással csatlakozott kettősünkhöz, a „nagy gondolathoz nagy alkoholtartalom” elvet követve körbeadta a laposüvegét, amit természetesen elfogadtunk.
– Tulajdonképpen hogyan is gondoltad ezt? Szervezzük át a falut hadigyárrá? Vagy mi? Mert ha mindent megépítünk, amiről eddig szó volt, akkor évekig mást se fogunk tenni. Ráállhatnánk a sorozatgyártásra is, nem? Pár év, aztán jön a föld-föld rakéta…
– Ezt mondom én is! Van emberanyag, van nyersanyag, illetve szerzünk, miért ne lehetne? A földek mondjuk munkát adnak párszáz embernek, az állatok még kevesebbnek, akkor ott vannak az alapvető könnyűipari tevékenységek, még mindig marad egy csomó munkás kéz. Meg aztán ott van Leányvár is. Ott még telep sincs, meg az erdő miatt a szántóföld is kevesebb. Igenis gondolkodhatunk ezeken a dolgokon. – mikor visszaértünk a faluba, Lacit egy intéssel elküldte, majd utánakiabált, hogy majd megkeresi, ezután fordult csak vissza felém. – Beszélgettünk a fiúkkal. Az őrségben is, meg amúgy is. Ez egy jó hely. A falu. Tetszik nekünk, és jó érzés, hogy befogadtatok, hogy megkönnyítettétek a beilleszkedést. Szerintem nincs közöttünk senki, aki nem végleges otthonaként gondolna Csentőfára.
– Ennek őszintén örülök, és… – nem tudtam mire vélni a hirtelen témaváltást, de Karcsi zavartalanul folytatta tovább.
– A végleges otthonunk, és úgy is szeretnénk cselekedni. Tenni érte. Tenni az emberekért, amit tudunk. Mi katonák vagyunk, még ha csak a fiúk fele a hivatásos is, én meg csak egy kiöregedett tartalékos vagyok. Katonák vagyunk, és a harchoz értünk. Márpedig én mondom neked, nem szeretnénk harcolni, mert az áldozatokat jelentene. Halott falusiakat. Neked mondjam ezt?
Igaza volt, nem kellett mondania. Van a mondás, hogy a legjobb hadvezér az, akinek a katonáit sosem kell harcba küldenie. Vagy valami hasonló. Karcsi és az emberei – nem tudtam rájuk állami katonaként gondolni – biztonságérzetet adtak nekünk, hasznos ötleteket és hasznos terveket hoztak. Fegyvereket is hoztak, ez azonban folyamatosan a szemünk előtt lebegtette a harc tudatát. Azt, hogy azokra a fegyverekre bármikor szükségünk lehet. Hogy hatalmas nagy szívásokra kell felkészülnünk, ha kicsiny falucskánk utcáin fegyveres őrjáratnak kell masíroznia (vagy legalábbis néha kinézni a homokzsák sáncok mögül, hogy van-e valami látnivaló). A törvény úgyszólván nem létezett a megszokott formájában, a rend is csak amolyan látszat. Kutya világot élünk, ideje fogakat növeszteni. Bármilyen hajmeresztő ötletei is voltak eddig a katonáknak, be kellett látnunk, hogy igenis szükségesek és hasznosak. A falu egészében kell átgondolnunk a „hogyan tovább”-ot, a terveinket, a szándékainkat. Hogy mit kezdjünk magunkkal ideát. Ideje megtalálni az életünk célját.
Kommentek