(Repeszt ám a hírsarok, szép csendben...)

 Az RPG-s alak az üres vetőcsövet bedobta a hátsó ülésre és ránk szegezett puskával lassan elindult felénk. Nem jöttünk elő a fedezékből, csendben figyeltük Csikóssal, hogy mit csinál az emberünk. Mögöttem szerencsétlen Szegő Zoli mellkas sebét próbálták vagy hárman is ellátni, hallottam, ahogy egymást szidva igyekeznek elállítani a vérzést, de most nem tudtam oda is figyelni.

A fickó komótosan sétált, mintha kicsit húzta volna a jobb lábát, aztán úgy 80-100 méternyire tőlünk megállt és jobbjával lassan fejmagasságba emelte a puskáját. Jó magas - megvolt talán két méter is - tagbaszakadt férfi volt. Kopasz volt, és ahogy ilyen távolságból látni véltem, feje egybenőtt vastag nyakával, amiből a csuklyásizom félelmetes szögben vonult le széles vállai felé. A hideg, szemetelő eső ellenére csak egy szál fekete póló és kamuflázs gyakorlónadrág volt rajta. Ahogy bámultam a fickót, egyre jobban a bicskei Blue Star diszkó portásaira emlékeztetett. Meg a benzinkutakon egész nap Red Bullt és szénsavmentes ásványvizet iszogató kigyúrt arcokra, akikkel aztán éjszaka a kamionparkolók környékén találkoztunk – már ha nagyon akartunk velük találkozni. Ezek a találkozások nagyon feszültek, de jól koreografáltak voltak. Az ilyen arcok sose kötözködtek a rendőrrel, ők is és a kocsijuk is tökéletesen le volt papírozva. Flegmák és magabiztosak voltak. Csak ácsorogtak a kocsi mellett és beszélgettek – ezt mondták mindig. A ruházatot és a kocsikat meg nem volt miért átkutatnunk, bár szerintem odáig nem jutottunk volna el. Aztán pár próbálkozás után finom a tudtunkra adták fentről, hogy nem ők a mi elsődleges célcsoportunk. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, majd Csikósra néztem, ő meg rám bámult. A férfi mozdulatát úgy értelmeztem, hogy nem akar ránk támadni. Felemelkedtem a dzsip takarásából, mire Csikós is felpattant.

- Nándi, bazmeg! – Csikós hevesen tiltakozott. – Azt se tudjuk, ki a faszom ez a csávó. Maradjunk itt.

- Ránk is lőhetett volna, de a keltákat szedte le – mondtam. – Ha ki akart volna nyírni, már megtette volna. Meg aztán mire várjunk, és meddig dekkoljunk itt?

A mögöttem ácsorgó szakaszra néztem. A halottunkat már odébb húzták, és arcát letakarták a zubbonyával.

- A Kiscsávó az – intett Csikós lemondóan a holttest felé.

A Kiscsávó, azaz Romhányi Feri… Tegnapelőtt múlt 19 éves, a szakasz legfiatalabb tagja volt. Szegővel már csak ketten foglalkoztak. Tizenegyen maradtunk. A faluban hátrahagyott két őrrel együtt tizenhárman. És volt még hét Farkasunk is, fogságban. Jelentenem kell majd, hogy ez ide kevés. Nagyon kevés.

- Fegyvert lábhoz! – a parancsra azonnal engedelmeskedtek, a keresztes drill nem kopott meg. – Csikós velem jössz! Vári és Polák fedezzetek!

Csikósnak nem tetszett az ötlet, de szó nélkül elindult mögöttem, közben idegesen törölgette a szivárgó vért az orrnyergéről. Az ismeretlen is előrébb sétált, nyugodt, kimért léptekkel és leeresztette maga mellé a fegyvert. Pár lépésre tőle megálltam. Erős harmincas arca volt, boltozatos szemöldökív, széles járomcsont, meglepően vékony orr, amelynek két oldaláról mély barázda húzódott le szája sarkáig és fogta keretbe pengevékony ajkait. Szemhéját félig leeresztette, de éreztem, hogy közben szürke szeme feszülten figyel, mint valami macska, ami altatja az áldozatát. Arca jobb oldalán mintha véraláfutás halvány nyomait láttam volna és jobban megnézve, szája sarka nemrég be lehetett repedve. Nem is olyan rég emberére akadhatott, aki aztán tényleg nem lehetett akárki, mert ez a fickó valóban egy benga nagy állat volt. A valahol az agyam mélyén rég alvó rendőrösztöneim mintha ébredeztek volna. De ezek az ösztönök még csak a háttérben rendeződtek, nekem meg köszönetet kell mondanom, hogy megmentette az életünket.

- Nem igazán ilyennek képzeltem az őrangyalomat – igyekeztem barátságosan felnézni rá, mert valóban magas volt. – Szomodi Nándor törzszászlós, az I. Expedíciós Ezred I. Vegyes Felderítő Századának parancsnoka vagyok.

- Sziasztok. Szűcs János. – a férfi nyugodt és kimért hangon válaszolt, majd a kocsija felé biccentett. – A környéken vadászgatunk.

A terepjáró mellett eddig a puskájával lőhelyzetben fekvő férfi erre feltápászkodott és beült a vezetőülésbe. Az a fickó sem volt kicsi, bár nem volt annyira kidolgozott, mint ez itt előttem. Vadászgatnak… De kire? Nem reguláris erőhöz tartoznak, ez nyilvánvaló. Bár RPG-t és Dragunovot még nem láttam civilnél, de a ruházat, a kocsi és a beszédmód alapján akkor sem katonák. Pontosabban nem hivatásos katonák. Reméltem, hogy nem Morvai valami alvilági zsoldosai, akik Albert embereire vadásznak. Bár akkor nem a keltákat vette volna célba.

- Ahogy a felszereléseteket elnézem, nem seregélyre… - néztem a közeledő kocsiból kikandikáló vetőcsőre.

- Tudod, hogy van ez, az ember tegyen meg mindent a biztonságáért – mondta, és széles vigyorra húzta keskeny ajkát.

Erre nem tudtam mit mondani, végül a hátam mögött eddig némán álló Csikósra mutattam.

- Csikós Márton főtörzsőrmester. - Csikós kényszeredetten biccentett Szűcs felé.

A másik leállította a kocsit és odajött hozzánk. Velem egymagas, de kigyúrt, vastag cigánygyerek volt. Fajtájára jellemző barna bőre olajosan csillogott kopasz fején, barna szeme teljesen nyíltan kutatott tekintetemben. Rajta nem láttam a másikra jellemző óvatos ragadozó jeleit. Kezét lazán zsebre vágta, és széles mozdulatokkal rágott valamit, gondolom rágót.

- A társam, Szűcs János. – intett a cigánysrác felé az első „Szűcs”.

Szemöldököm felszaladt és már a nyelvem hegyén volt a kérdés, de aztán meggondoltam magam. Ezek ketten nem a hülyegyerek típusból vannak, és ahogy elnéztem őket, nem szarral gurigáztak korábban sem. Nem akarja felfedni magát. Tökéletesen megértettem, az ő helyébe én se tettem volna. A feladata nyilván nem engedi meg, hogy nyílt lapokkal játsszon, bár szerintem eddigi életében egyszer sem volt egyetlen tiszta leosztása sem. Mindegy, most nem számít, nem ez számít.

– Nagy a rokonság? – kérdeztem végül vigyorogva, ahogy próbáltam oldani a feszültséget.

– Igyekszünk összetartani – bólintott és szerintem ezt halálosan komolyan gondolta.

– Rendben – mondtam. – Nem szeretnék udvariatlan lenni azokkal az emberrel, akik megmentették az életünket, úgyhogy mondjuk, hogy nem kérdezősködöm.

– Rendben, mondjuk – válaszolta. – Mi volt ez a cécó?

– Nos, a lényeget láttátok. Az előzményeket meg, ha érdekel, majd elmondom a faluban – mondtam neki, aztán a dzsipre néztem. – Vagyis, akarom mondani, ez a dög nem biztos, hogy hazamegy saját lábán, úgyhogy ha a feladattal végeztünk, megköszönném, ha néhányunkat majd visszavinnétek a faluba.

– Falu? Úgy érted, egy kelta falu? – kérdezte, és most először láttam az arcán valami őszintének ható érzelmet. Kétségkívül hülyének, vagy inkább őrültnek nézett.

– Aha. Elvégre ezért vagyunk expedíciós század – mondtam végül.

– Te pap vagy? – kérdezte, és most tényleg hülyén néztem rá egy pillanatig, aztán kapcsoltam és mosolyra húztam a szájamat.

– Ja, a kereszt? Nem, nem vagyok pap. Keresztes vagyok, azaz voltam – megbotlott a nyelvem, gondolatban még mindig keresztes voltam. - Esztergomban a püspök alá rendelve, innen a hívójel meg az egység jelzése.

– Súlyosak a sérültjeitek? – a hátam mögé nézett, ahol Szegővel próbáltak valamit tenni.

– Három könnyű és két súlyos – mondtam és megfordultam megnézni, mire jutottak szerencsétlen sráccal, akinek a dárda még mindig zászlórúdként meredt ki véráztatta vállából. - A rohadékok szépen oldalba kaptak minket.

A dárda eltörhette Szegő bal kulcscsontját, és az egyre újabb rétegekben rápakolt nyomókötések ellenére folyamatosan vérzett, bíborvörös, friss artériás vére átáztatta a kötéseket. A szeme rebegett, fogai össze-összekoccantak, a vérveszteség miatt már sokkos állapotban volt. Letérdeltem hozzá és a megfogtam jéghideg kezét. Nem volt neki sok hátra, a halálán volt. Néztem a fiút és nem tudtam mit mondani, bár valószínűleg már nem hallott volna semmit. Ezekkel az emberekkel éltem november óta, csapat voltunk, sőt annál tulajdonképpen jóval több. Az egymásra utaltság, az elszigeteltség a szó szerinti bajtársiasságot teremtette meg közöttünk. Keserű harag volt bennem, csak arra tudtam gondolni, hogy a druidát kézre kell kerítenem és utána… Utána jelentenem kell, hogy mire jutottunk a keltákkal.

– Menthetetlen – szólalt meg felettem szenvtelen hangon az idegen, amitől egy pillanat alatt felforrt bennem a méreg.

– Szegő honvéd az egyik legjobb emberem – néztem fel rá.

– Attól még meghal – flegmán megvonta a vállát, jó hogy nem köpött ki.

A színtiszta düh öntötte el agyamat, izmaimban már ott volt az agyam által vezényelt parancs, hogy ugorjak fel és ráordítsak, de a következő pillanatban kitisztult a fejem. A számító énem megint felülkerekedett az ösztöni lényemen. Erre a képességemre az utóbbi időben egyre többször szükségem volt, de nem tudtam felmérni, meddig leszek képes racionálisan gondolkodni, mikor szakad át az indulatok gátja, mielőtt jönne a józan ész.

Volt ebben az emberben valami gépies könyörtelenség, valami embertelen távolságtartás és közöny. Úgy nézett szét a csatatéren – mészárszéken –, mint akinek nem idegen a látvány, sőt. Itt érzi otthon magát. Megborzongtam. Katonára, vagy bevetésire tippeltem az elején, de inkább zsoldos lehetett, tapasztalt, veterán zsoldos. Kinek a zsoldosa, Morvaié vagy Alberté? Vagy valaki másé.

- Tudod, van egy kis problémánk a helyi druidával – mondtam, és felemelkedtem Szegő mellől. – A papjuk ezeknek a vadaknak … Elraboltak három magyart.

- Aha, vágom – bólintott végül lassan. – Ha jól láttam arra a tisztáson, az egyiknek már semmi sem fáj.

Láthatta rajtam a döbbenetet, de folytatta a mondandóját.

- Egy póznán lógott egy kibelezett öregember, gondolom az egyik túsz lehetett, mert nem kelta ruha volt rajta – mondta tovább szenvtelenül. – Mit akarsz tenni?

Ezek szerint az öreg lakatost megölték. A két lánynak sem lehet sokkal különb a sorsa. Bosszút akartam állni. Druidát akartam ölni.

- El kell fogni a druidát – mondtam végül. – De ezzel a kocsival nem tudunk továbbmenni.

A katonák hiába küzdöttek a géppel, nem tudták beindítani, a Transittal itt meg nem tudunk továbbmenni. Várakozva néztem a magasabbik Szűcsre, aki közönyösen ácsorogott mellettem, de végül a kisebbik segített ki.

- Olyan rég öltem keltát… - mondta szinte ábrándozva és a nagyobbikra nézett. – Meg aztán berozsdál a Dragu csöve.

- Nem kell velünk jönnötök – mondtam. – Elég, ha a kocsit kölcsönadjátok.

- Inkább leszek a sofőrötök, oké? – a nagyobbiknak nem tetszett az ötletem, de ez volt a célom. Szerettem volna, ha velem jönnek.

- Rendben – bólintottam. – Csikós! Szervezd meg a menetoszlopot és induljatok a faluba. Vári tizedes velem jön!

Időközben az erdőből előmerészkedő kelták teljesen körbeállták kis csoportunkat. Szememmel Cadifort kerestem, aki a domb lábánál állt és észak felé nézett. Odasétáltam hozzá.

- Rossz. Én népem – mutatott az egyik kelta hullára. – Nép meghal. Miattam.

- Nem miattad – csóváltam a fejem. – Miattunk.

Eszembe jutottak a kancellár szavai, amikor a kelták békés megtérítéséről, lényegében civilizálásáról beszélt nekem. Tisztán emlékeztem, hogy akkor arra gondoltam, majd mi humánus élethez segítjük a vadakat, felvilágosítjuk, tanítjuk, és boldoggá tesszük őket. Körbenéztem a csatatéren. Kelta és magyar halottak meg sebesültek hevertek a fagyos sárban, én két bűnözővel – vagy legalábbis annak látszó alakkal – azon vagyok, hogy egy kelta papot megöljek, mert ragaszkodik a saját életének törvényeihez, amelyeket a mi megjelenésünk forgatott fel. Mellettem itt áll egy kelta vezér, akinek népe egymást öli miattunk, és akit én vettem rá, hogy ebben az öldöklésben legyen a partnerem. A temetőben egy 12 éves lány sírhantja hirdette annak a három magyarnak a gonosztettét, akinek friss sírja a telep sarkában, bokrok takarásában bújt meg szégyenlősen. És ma este lesz még mellettük legalább kettő, de inkább hat. Aljasnak és végtelenül mocskosnak éreztem magam. Amit eddig a keltákkal tettünk, nem volt se jó, se magasztos. Egyetlen dologra tanítottam meg őket és ők jó tanítványok voltak: tudták használni a fegyvereinket.

Szegény Pál püspök nem így gondolta és tudtam, hogy a kancellár sem. Hogy Albert mit gondolt erről a szövetségről, azt nem is akartam tudni, de abban is biztos voltam, hogy ennek így nincs tovább értelme. Ide nem csak katonák kellenek és nem négy-öt bölcsész, meg két-három mesterember. Ide hivatalnokok, adminisztráció – rendes polgári kormányzat és rengeteg telepes kell. Az a kérdés, hogy ezek után a kelták megbocsátanak-e nekünk és mi képesek leszünk-e megbocsátani nekik. Féltem, hogy végleg elrontottuk a dolgunkat.

Cadiforra néztem, aki az észak felől felszálló halvány füstöt figyelte.

- Druida ott – intett a füst felé. – Én itt vár.

Bólintottam, a vállára tettem a kezem, majd visszaindultam a terepjáróhoz. Induljunk, essünk túl rajta.