Fáradt voltam. Iszonyatosan fáradt. És bosszús. Napok óta játsszuk ugyanazt. Az a rohadt laptop, én meg a kölyök. A kölyök játszani akar a laptopon, a laptop akkumulátorában alig van már félórányi tartalék, én pedig folyton visszafogom magam, hogy ne keverjek le egy büdös nagy kokszost annak a kis átokfattyának. Na, itt van az, hogy a pedagógus élethivatást választ, nem pedig szakmát. Mert, hogy reggel nyolctól délután négyig visszafogom magam – pedagógiai okokat helyezve előtérbe – az rendben van. Tiszta sor. Mint az is, hogy ez ember csak úgy nem ver meg egy nála sokszorta gyengébb gyermeket. De hogy akkor se, amikor már a legvastagabb kötélidegzet se bírja már? Akkor se teheti? 

Életem új társa pedig mindent megtett, hogy elszakítsa. Az elmúlt hét minden estéje így telt. Először kért. Mondtam, hogy nem. Ez ismétlődve úgy tíz percenként. Aztán váltott. Hiszti, ahol mindent bedobott. Sírással kezdte, ordítással folytatta, még a földön is fetrengett. Magamat is sikerült meglepnem. Csak ültem a fotelben, olvastam, és ha épp szünetet tartott „színielőadása” közben, és oldalra pillantva vizslatta, hol tartok az idegösszeomlás rögös ösvényén, csak komótosan megcsóváltam a fejem, jelezve, még mindig az elején. Pedig volt, hogy már az őrület széles sztrádáján száguldottam. De ugye, nehogy már a kölyök parancsoljon! Végül belefáradt, de akkorra én is. Ő is befeküdt az ágyába, én is az enyémbe. S jött az este csúcspontja. Úgy jó húsz perc múlva motozás a sötétben, majd a fogai közt szűrve megengedett egy olyan cifra káromkodást, amely még egy többszörös anya, kutya és feleséggyilkosnak is becsületére vált volna. Abban reménykedett, hogy egyszer talán elfelejtem kivenni az akkumulátort a laptopból. Nem felejtettem el. Sőt! Épp azon gondolkodtam, fejlesztem a módszerem. Előbb a laptopot aprítom apró darabokra, aztán a kölyköt. 

Szóval, már egy hete harcoltunk, és én eldöntöttem, nem hiányzik nekem ez a gyermek. Mivel olyan hülye Csentőfán nincs még egy – rajtam kívül, ugye -, akire rátukmálhatnám, más megoldást kell keresnem. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, visszaviszem Esztergomba. Persze, nem lesz könnyű, de inkább a bürokráciával harcolok, mint vele. 

…és hogy még jobban kezdődjön a napom… 

A két gyerek az udvar közepén püfölte egymást. A többi gyerek körben rajtuk, ők szurkoltak, pedagógus egy sem, polgárőrök szép számban, de azok is csak álltak, és néztek. Tulajdonképpen csak azt tették, amit parancsoltam nekik. A belső dolgokkal nem foglalkozhattak, a gyermeknevelés az iskola dolga. Az ő dolguk az iskola védelme. 

Kérdeztem az egyiküket, hol vannak a tanárok. Az épület felé intett a fejével. Sokatmondóan. Igaza volt. 

Az iskolában sokféle verekedés fordul elő. Van játékos, kakaskodó, és van olyan is, amikor győznek a hormonok. Ez az, amikor a két kölyök minden fék nélkül üti-veri egymást. Ez ilyen volt. Azonnal felismertem. Hiába, a rutin meg az évek. Az Átkerülés előtti másik iskolámban sok ilyet láttam és oldottam meg. Csentőfán ez lesz az első. Nem izgultam. A legfontosabb ilyenkor a nyugalom. Letettem a táskám a földre, kivettem a pisztolyt az övemből és a polgárőr kezébe nyomtam, aztán megindultam a kör közepe felé.

Az egyik hetedikes volt, a másik nyolcadikos. A nyolcadikos volt a kisebb termetben, a hetedikes nagyobb. Az élősúlyban tán még rajtam is túltett. Hiába, gyorsan fejlődnek ezek a mai kölykök. A siserehad körülöttük elcsendesült. Tudtam, hogy nem a tekintélyem miatt. Kíváncsiak voltak, most ugyan mit teszek. Mert az az elmondott tanévnyitó beszéd, meg az a pár hét a tanév elején nem nagyon alapozhatta meg a tekintélyemet. Az ilyen helyzetek igen. Mint ahogy el is intézhetik örökre. Mert ha ezt most sikerül elintézni, akkor én leszek a császár, ha nem, akkor nekem annyi. Szóval, eksön. 

Mikor szóltam, a hetedikes nem ütött többet a nyolcadikoson. Kellett is már, hogy abbahagyja, mert a kölyöknek vérzett az orra, és lilult a jobb szeme rendesen. Amikor kérdeztem, mi volt ez, a hetedikes rám röffent, hogy mi közöm hozzá. Aztán mozdult, hogy rúgjon. Vagy nekem szánta, vagy a másiknak, akit épp a földről rángattam fel. Utóbb azt mondta, csak úgy dühből rúgott, és nem nézte hova. De akkor már túl voltunk egy irtózatos balkezes taslin, és azon a néhány perces ordítozáson, ahol eligazítottam, ki rakja a szájába a kenyeret, hol a helye az iskolában, ki vagyok én, kicsoda ő, és úgy egyáltalán. Mire a végére értem, már csak hárman voltunk az udvar közepén, plusz utánfutóm, a Pistike. A többi kölyök feltakarodott az osztályokba, a polgárőrök pedig a helyükre. Az Átkerülés óta nem kezdődött olyan fegyelmezetten tanítási nap Csentőfán, mint azon a reggelen. Gyermek csendben az osztályteremben, pedagógus is ugyanott, időben. Ez is valami. 

A feldagadt szemű kölyök szüleiért üzentem az egyik polgárőrrel, a másiknak pedig intettem, menjen, és várjon az irodám előtt. Akkor vettem észre, hogy az én kis pártfogoltam még mindig ott áll mellettem. És olyan furán bámult rám. Aztán csak annyit mondott, megyek. És elindult fel az osztályba. Majdnem lehidaltam. Többek közt azt is eljátszotta minden reggel, hogy nem megy tanulni. Most nem. 

A nagyszünetben értekezletet hívtam össze. Miközben elmondtam, hogy ott akarom látni a pedagógust, ahol a gyermek tartózkodik, vagyis tanítási órán az osztályban, szünetben a folyosókon illetve az udvaron, az járt a fejemben, hogy mit is akarok én. Szinte csak nők alkották a tantestületeket. Nem mondom, némelyiktől nem szerettem volna kapni egy tisztességes fülest, de ahogy az iskolát immár permanensen jellemző folyamatos zajszint is jelezte, nem tudnak úgy a helyzet magaslatára kerülni, ahogy kellene. Férfi kéne. Akkor fogalmazódott meg bennem, megkeresem Vállyit. Orrol rám, mert én lettem az intézmény vezetője, orrol mindenkire, nem is jelentkezett munkára, amikor újraindult az iskola. El fogok menni hozzá, határoztam el. Szükségem van rá. 

Késő délelőtt volt, mire átjutottam a polgármesteri hivatalba.

Anikóval júniusban találkoztam először. A tavaly nyáron ő fogadott, miután több száz kilométernyi autózás után megérkeztem Csentőfára. 

Akkor jó fél napot töltöttünk együtt. Miközben a Pedagógiai Programot, az Ömipet és az iskola SzMSz-ét olvasgattam, titkon rá-rápillantottam a papírok fölött. Szőke, szép arcú jelenség volt, csinos, nem észvesztően, de kifejezetten csinos. A tekintetében viszont volt valami szomorúság. Ez már akkor is feltűnt. 

Később ő hívott fel, hogy a csentőfai képviselő testület az én pályázatomat választotta ki, és elnyertem az iskola vezetését. Augusztusban, amikor ideköltöztem, ő mutatta meg a szolgálati lakást, amit a kinevezés mellé kaptam. 

Azóta megtudtam, hogy friss diplomásként került a faluba, Budapestről. Megtapasztaltam, hogy ritkán mosolyog, és minél többet beszélgettünk, annál inkább erősödött bennem a gyanú, hogy van valami nagy titok az életében. Az átkerülés után pedig olyan lelkierőről tett tanúbizonyságot, ami egy férfinak is becsületére vált volna. Maradt a helyén, és mindent megtett, amit csak tudott, hogy Csentőfa közigazgatása működjön, amennyire csak működtetni lehetett az adott körülmények között. 

Most is leültetett, teával kínált. Beszélgettünk iskoláról, a polgárőrségről, a falu dolgairól. Aztán másra terelődött a szó. Az Átkerülésre, a körülöttünk kavargó világra, mígnem a kavargás elcsendesült, és azon kaptam magam, hogy beszélgetünk. Jól beszélgetünk. A kiskölyök ügyével kanyarodtunk vissza a hivatalos kerékvágásba. Ígérte, amit csak tud, segít. 

Egészen elfelejtettem a kölyköt az irodám előtt. Mikor visszaértem, még mindig ott állt. Behívtam az irodába, leültettem. Beszélgetni kezdtünk. És akkor az iskola réme, az ügyeletes rossz gyermek elsírta magát. Hiányzik az anyja, mondta. Az Átkerülés hajnalán Pestre indult állásügyben. Azóta nem látta. Az apjával él, aki mostanában már minden este részeg. Sokszor alszik az út szélén, épp ott, ahol utoléri az alkohol elnyomó mámora. És ő szégyelli. Pláne, ha a többi kölyök ezzel húzza. 

Mondtam neki, akkor se megoldás kiverni a másik gyerek szemét. Pláne nem itt az iskolában. Azt is mondtam neki, hogy vannak helyzetek, amikor beszéddel az ember nem érhet célt. Tőlem is azért kapta azt a pofont, mert szavakkal nem tudtam volna tudtára adni, milyen helytelenül cselekedett. Ezért ő is jól tette, hogy igyekezett megvédeni magát. Csak arra kértem, legközelebb ne itt az iskolában tegye. Mondjuk az utcán, vagy mit tudom én, hogy hol. Csak ne itt. Ebben megegyeztünk.

Délután maratoni értekezlet. Ez már az átkerülés előtt sem volt tréfa, pláne utána. Miközben az Oktatási Bizottság tantervéből hiányolták a kollegák a tananyag jelentős részét – miért tanultunk akkor, volt a végső érv – nosztalgiázva gondoltam a kiskölyök esti hisztizéseire. Mert az gyerek… 

Az este csodás volt. Az a reggeli „bemutató” egyszerre oldotta meg minden gondomat. A kölykök is felfigyeltek rám az iskolában, és Pistike is. Csendes volt, rendes, tisztelettudó és buzgó. Megcsinálta a leckét, ízlett neki a vacsora, és még olvasott is valami mesekönyvet, vagy legalábbis úgy tett. 

Miközben eldöntöttem, hogy ez nem fog segíteni rajta - visszaviszem Esztergomba, és keressenek neki nevelőszülőket - elővettem a laptopot, és írni kezdtem. Novellát. Mint régen. Elhatároztam, leírom az átkerülés utáni hónapjaim történetét. 

Arra eszméltem a sorok közül, hogy ott áll mellettem, és megbabonázva bámulja a képernyőt. Elindítottam neki a Medal of Honor Airborne-t. Volt még vagy húsz perc áram az aksiban. Boldogan csontozta le a kis sátánfattya.