Már előző nap nagy kínban voltam, de mikor rám virradt a helyi iskolában tartandó keltaórám reggele, szívesebben lettem volna negyven kilométerrel és kétezerakárhány évvel odébb egy tömény izzadtságszagot és vaskeménységű jóságot árasztó ráncos fickó kunyhójában.

- Te mondtál igent – közölte velem Eszter sokadszor.  - Akkor ne rinyáljál itt nekem!

Igaza volt, de azért jól esett pufogni. Magamban elküldtem az igazgatót is oda, ahonnan állítólag visszajött nemrég (azért némi szkepticizmussal fogadtam a nagy alföldi túrájának infómorzsáit, láttam én már szkítát messziről, távcsővel, annyi elég is volt belőlük), de igazából senki mást nem hibáztathattam, csak magamat. Senki sem szorított pisztolyt a fejemhez, hogy vállaljam el az órát. Amúgy meg tanár lennék, vagy mi a szösz. Szakvizsgás. Ami egyelőre csak azért van meg, mert túl kemény a borítója, és gyújtósnak sem tűnt túl jó ötletnek.

Szerencsére nem első órát kaptam, azt nem is vállaltam volna. Nincs annál rosszabb, mint mikor az ember még fel sem ébred teljesen, de már oda kell állnia egy rakat hasonlóan morcos egyed elé, akik akármilyen álmosak is, azt azért jó érzékkel kiszúrják, ha hülyeséget beszélek. Most egy kényelmes, tíz óra utáni időpontot kaptam, legalább én fitt leszek.

Összecsomagoltam a cuccokat, amiket vinni akartam: Eszter vas karperecét, amit kelta kovács minden belekalapált szívkedvessége ellenére sem volt hajlandó viselni, mert nehéz és rozsdál (nem is rozsdál), Zsombor kardját, a telefonomat benne pár fényképpel (tegnap félig sikerült feltölteni az aksit, bár ritka hülye időben jött meg az áram és nem is tartott sokáig), egy kis zacskó faszenet, pár rajzot, feljegyzést, a bocskorszerű lábbelit, amit a széthasadt cipőm helyett kaptam ideiglenesen. Mikor elkészültem, a szokásos mozdulattal az övemre kapcsoltam a szuronyt. Az Átkerülés előtt lekapcsolt volna ezért a rendőr, de manapság teljesen általános, hogy nem megyünk ki az utcára fegyver nélkül. A támadás után sok helyi VB (az egomi is, úgy tudom) korlátozta a fegyvertartást, de fokozatosan engedtek a szigorúságból – az ember egyszerűen nem tudhatja, hogy a következő sarkon mivel találja magát szemben.

A polgárőrök régi ismerősként köszöntöttek a sulinál, az egyikükhöz jártam a fegyveroktatásra, már párszor szétszedtem meg (kissé kevesebbszer) összeraktam a pisztolyát. Béla, az igazgató is egész hamar fogadott, kérdezte, hogy kell-e valami segítség. Mondtam neki, hogy nem, nem ma kezdtem a pályát és a kiselsőstől kezdve a főiskolásig mindenféle korosztály átment már a kezem között, a felnőttoktatásról nem is beszélve. Tök jól hangzott, de inkább magamat szuggeráltam vele. Pedig tényleg nem volt soha semmi gondom (komoly) tanítás közben, persze igazán durva csoportot nem kaptam, azért az egyházi iskolák minden kínjuk ellenére még valamennyire szűrt gyerekanyagot kapnak. (Jobb nem belegondolni, hogy milyen lehet a helyzet máshol.) Na mindegy, ha meg behalás lesz az óra, akkor legalább megúsztam ennyivel és ezentúl hivatkozhatok arra, hogy ez már nem megy nekem. Lenin apánk is megmondta, ami nem megy...

- Bemenjek én is? - kérdezte Béla igazgató úr. Először csodálkozva néztem rá, hogy minek, aztán eszembe jutott az a történet, ami legalább három változatban keringett a faluban, és amikben kettőtől tízig terjedő létszámú rátörő vad fiúbandát karatéz szét fegyelmezés végett.

- Nem kell – ráztam meg a fejem, majd majdnem azt mondtam, hogy a szuronyom már bevált, de még időben kapcsoltam, hogy hülye vicc lenne. Inkább ezt mondtam: - Csak gyerekek.

- Persze – bólintott és szerintem magában röhögött rajtam.

Nem tudtam elképzelni róla, hogy átment a szkítákon. Kétszer. Oda-vissza.

Bár nem tudtam olyan embert sem elképzelni, akiről elhittem volna. Talán azt a rémes alakot kivéve, akit a túszejtés óta meglevő rémálmaimban látok néha. De őt is csak három gépfegyverrel, kettő a kezében, egy a szájából ki, olyan alienes módra.

Tényleg, javasolni kellene a művházas filmklubba. (Last-minute filmklub, mert az áram sose akkor jön meg, amikorra ki van írva, így amikor megjön, a filmklub nézői egyből rohannak le és reménykednek benne, hogy kitart addig, ameddig véget nem ér a film. Gyűrűk ura egyből kilőve, de Irma néni Barátok-közt gyűjteménye egyre népszerűbb. )

Amikor új tanár megy be egy tanulócsoportba, mindig kap egy kis kegyelmi időt. Ez lehet, hogy csak pár másodperc, főleg az elvetemültebbeknél, az első pillantások, amikkel felmérik és jogosan vagy jogtalanul könnyűnek találják. Normálisabb csoportoknál lehet akár tíz perc is. De ha ezt az első kegyelmi időt elcseszi az ember, akkor már nehéz visszamászni – nem lehetetlen, nekem is sikerült kezdő tanár koromban (nem elcseszni, az mindenkinek megy, visszamászni). Ha hosszabb távú kapcsolatot akartam volna a csentőfai kölkökkel (akik közül alig párat ismertem csak, azokat is csak arcról, hiába lakunk egy faluban), akkor gondosan megtervezem a belépőmet. Most semmi ilyet nem akartam. Ha lett volna óravázlatom, akkor a „tanóra célja” rubrikában ez áll: Túllenni rajta.

- Sok sikert – szólt még utánam Béla i.ú.

Az osztályt már a folyosóról hallottam. A zaj a másodperc törtrészére akadt csak meg akkor, amikor bementem. Hülye elrendezésű osztály volt, vagyis az ajtó meg a „katedra” a terem két különböző végét foglalta el, így egyrészt háttal vannak nekem, amikor érkezem, másrészt át kell menni köztük. Egyik se nyerő dolog, főleg nekem, aki elszoktam már az ilyen bevetésektől. Nem lepett meg az, hogy nem hatotta meg őket különösebben a megjelenésem. Talán ha Cadifor, az egyszer látott törzsfőnök vonult volna be teljes harci díszben, akkor talán elhallgatnak.

Bár akkor is valószínűleg csak a szag miatt.

Nem érdekeltek.

Az asztalhoz vonultam (nem mögé, nem szerettem az ilyen nagy asztalokat, bár sok kolléga szeret elbújni mögöttük, mintha az adna valami hatalmat, tekintélyt – pedig csak azt erősíti meg a gyerekben, hogy a tanár egy másik világba tartozik és nem kell vele foglalkozni). Leraktam a cuccomat és komótosan kipakoltam a kincseket, a fémtárgyakat azért odakoppantva. Lassan elcsöndesedtek.

Most kezdődött a kegyelmi időm, kissé késleltetve.

A kezembe fogtam Zsombor kardját (pár centivel volt csak kisebb a szuronynál), kicsit méregettem a súlyát, majd megkérdeztem, hogy kinél van kés.

Tilos kést behozni, de a polgárőröktől úgy tudtam, nincs motozás, meg fémkereső kaput sem láttam.

Úgy tűnt, senkinél sincs.

- Nincs senkinél kés? - kérdeztem. - Ez egy kelta kard, egy kovácsmestertől kaptam.

- Ilyen kicsi? - kérdezte valaki.

Arcot megjegyezni, ő az ügyeletes bátor, vagy az ügyeletes nagypofájú. Mivel a hangsúlya nem tűnt szemtelennek, inkább az előbbi. Hasznos szövetséges, ha megnyerem magamnak, akkor a tekintélye az enyémet erősíti. Ha az osztály hülyéje és lealázom, semmivel sem kerültem beljebb.

- A fiamnak készítette. Igazából játékkard. De azért rendesen odatette magát, csak a mérete más. Arra lettem volna kíváncsi, hogy ez a kelta fém mit ér a ti késeitekkel szemben. Melyik a keményebb. De akkor lépünk, van pár egyéb cuccom is, ékszerek, ilyesmik.

- Ott az a bökő az oldalán – szólt be egy másik. Nevetés. Nem nevetünk, csak jó viccen nevetünk. De ha már kidugtad a fejed a fedezékből...

Kikapcsoltam a szuronyt és odatettem elé a padra. A fém tisztán csillogott, de a faberakásos részéből nem tudtam kisikálni a túszejtő vérét. Bár ismeretlen szemmel csak egy kicsit sötétebb árnyalatú fának tűnt.

- Akkor fogd meg a bökőt és gyere – léptem hátra. - Megtartom ezt a kardot, te meg rácsapsz a szuronnyal. Az ujjaimat próbáld meg kikerülni.

Ismét némi kuncogás. Nem lehetnek jó poénokkal ellátva, ha ilyeneken derülnek.

A gyerek kicsit kérette magát, de aztán felállt és megragadta a szuronyt, mint valami rövidkardot.

- Ha kiütöd a kezemből, neked adom – néztem rá, némi szolid mosollyal is próbálkoztam.

- Melyiket? - kérdezett vissza a gyerek.

- A balt. A jobbal írok, azt nem adom – feleltem.

Na ez meg csak sokára esett le. Illetve szerintem a gyereknek nem is esett le, csak vigyorgott, ha már többen nevetnek.

- Rajta.

Megmarkoltam a kardot rendesen, nem akartam szégyenben maradni. A kölök sem, bár szerintem nála komolyabb volt a tét. Megküldte, a két penge nagy csattanással találkozott, pár szikra is szétrepült, de aztán nem kellett egyik karomtól sem megválnom.

Ahogy vártam, mindkét pengén meglátszott a csapás nyoma, de kovácsmesterem művén jobban. Észrevehetően jobban. Hiába, akármilyen kommersz tucatárú ez a szurony, azért mégis csak.

Ezután már előkerültek a kések, elvégre nem tanárként voltam jelen, nem a házirend két lábon járó megtestesüléseként funkcionáltam. Mindenki kíváncsi volt, mint tud az ő bökője a kelta kard ellen - itt azért már többesélyes volt a meccs, főleg a kínai izék ellen (késsel persze nem kardoztunk, a tanári asztalra tettük pengével függőlegesen és úgy kapott egyet a karddal – lesz dolga a köszörűknek, de a legjobb az egyik srác svájci bicska klónja volt, egyszerűen széthasadt a pengéje, lett is nagy örvendezés rajt.) Rövid is lett a negyvenöt perc, a kelta életmóddal kapcsolatos személyes tapasztalataimról épp csak elkezdtem beszélni. Megígértették velem, hogy még visszajövök.

Apropó, nézhetnénk Terminátort is a filmklubbon. Valakinek csak megvan.

Miután lekezeltem Béla igazgató bácsival, akinek azt is jeleztem, hogy véletlenül egy kisebb gyújtósra való kiesett a tanári asztalból, megkönnyebbülten, de ugyanakkor marha büszkén és elégedetten siettem kifelé az iskolaépületből. Az atya kérte, hogy nézzek be hozzá, valami teológiai akármit akart megvitatni, nagy lehet az ínség, ha egy reformátusra fanyalodik, de hát akkor én se leszek szűkkeblű. A folyosó végén egyszer csak elvált egy árnyék a faltól és egy olyan fiú állt előttem, akinek már a tekintetétől is falra másztam. Mélyen ülő és kifejezetten terheltnek tűnő szemek. Arra a gyerekre emlékeztetett, aki anno a gimiben az íróasztalról felkapott kisollóval dobott célra az igazgatónő fejére, amikor ez utóbbi sajnálattal közölte vele, hogy szeretné másik iskolában látni. Csak a gyerek szülei meg még pár tanár előtt, semmi különös.

Biztos nem volt bent a teremben, ahol az órát tartottam, egyből felfigyeltem volna rá.

- A kelta karddal lehetne ölni is? - kérdezte köszönés nélkül.

- Miért ne lehetne? - kérdeztem vissza.

- Éles? - folytatta.

- Nem kell élesnek lennie hozzá – világosítottam fel. - Még túlságosan hegyesnek sem.

Alig ötven méterre álltunk attól a helytől, ahol valahogy leszúrtam egy embert. Néha még ma is rámjön, hogy muszáj lemosnom a vérét a kezemről.

- Megmutatod? - kérdezte. Furcsán nézhettem rá, mert egyből javította is magát. - Megmutatja?

Majdnem leráztam, hogy sietnem kell, de végül meggondoltam magam. Leakasztottam a vállamról a régi, kiszuperált hátizsákot és előhúztam a kardot.

- Jól szétverték – állapította meg a gyerek. Óvatosan a pengéhez nyúlt és megtapintotta a szurony és a kések által ejtett rovátkákat.

- Minden kard így néz ki csata után – feleltem. - Azért van a fegyverkovács, hogy kijavítsa.

- Megfoghatom? - kérdezte a gyerek.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy amint a kezébe veszi, megpróbál ledöfni vele.

Csak gyerekek, mi?

- Persze.

Öröm áradt szét az arcán, ahogy a kezébe szoríthatta Zsombor kardját, suhintott párat a levegőbe, előredöfött, kitért, hárított. Úgy tűnt, van érzéke hozzá. Nem lenne hülyeség ilyesmit is tanítani. Mondjuk kémia helyett. Vagy előtt.

Kint elkezdték verni a fémvödröt, ez volt a becsöngetés.

- Menned kell – közöltem a gyerekkel.

Tétovázott, rajtam meg átfutott pár gondolta, hogy mennyire célszerű erőltetnem a dolgot, de alaptalannak bizonyult a félelmem. Markolattal előre átadta a kardot, majd a szemembe nézett.

- Köszönöm – mondta.

Olyan hangsúllyal mondta, mintha nem lenne túl gyakorlott ennek a szónak a használatában.

- Szívesen – feleltem. Mormolt valamit, majd otthagyott.

Irány az atya.