- Még hogy a technikai civilizáció képes felborítani a természet rendjét?!

Ezt a kérdést magamnak fogalmaztam meg. A ház előtt ültem, és – bár április idusa volt még csak, és ugyan, Krisztus előtt jártunk még jóval az idővel – a késő délutáni nap kegyetlen erővel tűzött a arcomba. Fel is tettem volna a napszemüvegemet, ha nem éreztem volna anakronisztikusnak. Ehelyett csak bámultam magam elé, és mindenféle dolgokon tekergett az agyam. 

Főleg nőkön. Többen is. Volt kiken. No, nem olyan sok. Akkora kaszanova azért nem voltam. Egy a lányom, másik a feleségem, a harmadik pedig, aki miatt gondolkodnom kell most az első kettőn. És a több mint két ezer év, amely okafogyottá teszi a gondolkodást bármin is, amely velem történt. (Vagy épp történni fog? Néha teljesen megőrjít ez a paradoxon.) 

De azért közbeszúrtam a gondolatmenetet, hogy lám Krisztus előtt s vannak – voltak – forró tavaszok. ...és hol van még a széndioxid kibocsátás? 

S most tavasz van, forró, már-már nyárias meleg, akár kettőezer-kilencben ülnék így a lépcsőn, és újra egy nőre gondolok, aki miatt... Akár kétezer-kilencet írnánk. 

...és újra ott tartok, hogy kezd tele lenni a tököm... Akár kétezer-kilencet írnánk. 

Ezek nem értik a lényeget. Nem értik, minek kellene lenni az oktatásnak. Magukkal hozott sztereotípiák szerint gondolkodnak, és én már kezdem leszarni, minek. A legjobban a kétszintes iskolarendszer bosszant. Mi történik megint? Hangzatos elvek, oszt jóvan. Aki tehetős, benyomja a kölykét az elitiskolába, aki nem az, annak a kölyke meg sokszor iskolába se jár, nem hogy elitképzőbe. Pedig itt, ebben az isten háta mögötti kis porfészekben is van minimum tíz olyan kölyök, akiből elitet lehetne nevelni. Mérnököt, közgazdászt, vezető embert. Ehelyett mi van? A régi nóta. Apuka nagykutya, vagy anyuka nagy szuka, és a kölyök máris Esztergomban. Az tök mindegy, hogy hülye, a jövője biztos, ez a lényeg. Arra gondoltam, még van pár száz év, amíg Európában kialakul a hűbéri rendszer, s mi máris gyakoroljuk. Csakhogy itt nem a föld a lényeg, hanem a pénz, a befolyás és a hatalom. 

Hiába na, nincs új a Nap alatt. 

Aztán meg mit csinálok újra? Neveletlen kölyköket próbálok kordában tartani, értetlen pedagógusokat próbálok kordában tartani, és ki ne hagyjam a szülőket, akikre inkább nem mondok semmit. Hogy is nevezték ezeket a régi idők Minőségirányítási Programjaiban? Külső és belső partnerek. 

Hiába, nincs új a Nap alatt. De legalább Minőségirányítási Program nincs már. 

...a tököm viszont attól még tele van. 

Aztán újra a nőkre gondoltam. Ezúttal úgy általában. Mert tavasz van, és... 

A kölyök riasztott gondolataimból. Kijött, és leült mellém a lépcsőre. Szokatlanul szótlan volt, mióta Sándor megtartotta azt a bemutatót a kelta ötvösművészet remekiből. Ennek több hasznát is láttam, egyrészt megtudtam hogy neveltjeink késsel járnak iskolába, másrészt a szünetekben kisebb lett a rohangálás és ordibálás szintje, helyette inkább kardoztak, fakardokkal, és Pistike neveltségi szintje látványosan javult. Az elsőt megoldottam, a polgárőrök motoztak minden reggel a kapuban, a másodikat hagytam, belefért a testedzésbe minden nap, a harmadik viszont aggasztott. Egy olyan kölyök, mint kicsiny neveltem, nem jó, ha így magába fordul. Nagyon nem jó. 

- Mi a helyzet? - kérdeztem, de nem néztem rá. Egy madarat bámultam, a szemközti hegy fölött lebegett.

- Semmi – mondta a kölyök.

Úgy éreztem, ideje foglalkoznom vele.

- Nem tetszel mostanában nekem. Mi bajod van?

Ő is a madarat bámulta egy ideig, aztán szólalt csak meg:

- Te jártál ott? - intett a fejével az erdő felé.

- Igen – bólintottam. - De miért kérded? Te is jártál. Ott voltunk a hegyi túrán a múlt héten.

- Nem ott.

Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mit kérdezett.

- Az nem arra van. - A hátam mögé böktem. - Arra. Keletre.

- Két hónapig?

- Majdnem.

A kérdés olyan hirtelen jött, hogy szinte meglepődtem rajta.

- Vágyok-e vissza? - ismételtem meg a kérdést, majd újra a madárra meredtem. És felötlött bennem, hogy igen.

Képek rohantak meg. Vékony bá' lila Nívája kaptat a Mátra oldalában, Sörény eszik a kezemből, Shira haja bomlik az arcomba, s a legélesebb, állok egy zsámbékon, köröttem víz és nád, ameddig a szem ellát – majdan Ecsedi-lápnak hívják - , s a távolban ahová már nem juthatok el, mintha egy templom bádog teteje meredne az ég felé félig elmerülve, és a bádogkakas tétován forog a fel-feltámadó szélben.

...egyszer leírom. Egyszer majd leírom. 

S rám tört valami óhatatlan erő.

- Igen – mondtam. Magamnak inkább, mint a kölyöknek.

- Azt beszélik, csak vetítesz – felelte.

Tudtam. De leszartam.

- Nem baj – vontam meg a vállam. - Nem számít, mit hisznek.

És akkor kibukott belőle.

- Én is ott szeretnék élni.

Már majdnem mondtam, hogy kicsi vagy te még ehhez, de akkor eszembe jutott, nagyjából ennyi idős szkíta kölykök üldöztek a homokdombok között, valahol ott, ahol később Nyíregyháza városa épült, pár évezreddel később. Úgy lovagoltak, mint ha a lóra nőttek volna, úgy lőttek a kifordított nyilakkal, hogy akármelyik felnőttnek becsületéra vált volna, és vérszomjasabbak voltak, mint a farkasok. Ha nincs Sörény, a római iskolákban szerzett fegyelemmel, ma már nem élnék. Más ló megriadt volna az ordítástól, és a feje körül repkedő nyílvesszőktől, de ő nem. Vágtázott, erejét beosztva, gyorsan. Nem az ő életét mentette, az enyémet. 

- Miért? - kérdeztem inkább.

Aztán mesélt a kardról, amit Sándortól kért el a folyosón, és mesélt a korábbi életéről. Arról, hogy embereket látott maga előtt, amikor döfött. Embereket, akiket meg akar ölni. Legelőbb az apját. (Sándor mesélte, nem is akárhogy kezelte a kardot. Van valami a kölyökben, azt mondta.)

...én pedig csak hallgattam. Amikor befejezte, felálltam.

- Gyere! - intettem, és a ház mögé mentem.

Úgy vette a kezébe, mint valami kincset. Alig volt nagyobb, mint ő.

- Ez onnan van?

Bólintottam, aztán elővettem a nyílvesszőket is. Elvettem tőle az íjat, beleléptem, egyetlen mozdulattal kifordítottam, és felhúroztam. A pendülő hanggal együtt, amit a húr ad, ha a szarvak visszarántanak, bennem is megpendült valami. Egyre hangosabban. 

A kölyöknek még a nyála is elcseppent csodálatában. 

Hosszan magyaráztam neki, hogy kell feszíteni. Nem karod, tested. Hátad, vállad! - jutottak eszembe Sandru szavai.

S a mozdulat magától jött. Beledőltem az íjba, célra tartottam – egy régi kosárlabda-palánk – s szisszent a vessző. 

- Ez majdnem teljesen átment rajta! - jelentette a kölyök, miután odaszaladt megnézni.

- Az embert is átviszi? - kérdezte, miután visszaszaladt.

Eszembe jutott Lucius. Sörény előző gazdája. A vessző bronzhegye, ha csontot ér, kissé ellapul. De nem áll meg. Megy tovább a testben amíg a túlsó oldalon ki nem szakít egy jó tenyérnyi darabot. Lucius takóján hatolt be a nyílvessző. A szerencsétlen nyelve a gégefővel ott fityegett a nyílhegy végére nyársalódva a melle előtt. És még élt. Amíg el nem vágtam a nyaki verőerét. Kegyelemből. 

- Igen – mondtam, és küldtem még egy vesszőt a palánkra. Ez már átment rajta.

Erősen sötétedett, amikor a kölyökkel abbahagyattam az erőlködést. A jobb tenyere már csupa seb volt, ahogy küszködött kifeszíteni az íjat. 

Azzal feküdt le, hogy ha nagyobb lesz, elmegy innen a szkíták közé. 

...én is.