- Nem viccelsz?
- Dehogy is. Na, mi lesz azzal a csirkével? Még kihűl itt nekem.
- Jól van na, egyed! De közben mesélj ám, mert kifizeted! – Passer gúnyosan, egy falattal a szájában nézett föl a vendéglő tulajdonosára. Régi ismerőse, illetve ügyfele volt. Ha Passer nincs, a bohókás nagybácsi sarki kifőzdéje most nem Gaius tulajdona lenne. – Jó, tudom. De érted, hogy értem!
- Tölts még bort!
- Kár a beledbe! Amikor megfogadtam, hogy a vendégem leszel nem arra gondoltam, hogy minden délben kieszel a vagyonomból…
- Amikor sírva könyörögtél és felajánlottad minden pénzed, hogy…
- Hallgass már el te! Ne itt. Ne most. Mitől vagy ilyen rühes kutya?
- Mondtam, hogy mesélek.
- Salve Gaius! – Lépett egy újabb vendég a pulthoz. Passer futólag végigmérte és úgy döntött inkább egy újabb falat csirkét tesz a szájába, minthogy ennek köszönjön.
- Salve, salve barátom! Mit adhatok?
Passer már nem foglalkozott velük. A palérozott elme végre megkapta a neki kijáró szünetet. Aki nem ellenőrzi gondolatai könyvtárát rendszeresen, az hajlamos fontos könyveket veszíteni. Passer pedig híres volt a pedantériájáról. Egy hónapja már, hogy kézhez kapta azt a különös iratot. Egy hónapja már, hogy tisztázta Cottával a szándékát. Cotta azóta csak érdeklődött párszor, van-e fejlemény. Na meg a magistratus munkatársainál, hátha talál valami aprócska foltot Passer történetében, hogy azt kitágítva elveszejthesse. Ezek a lovagok már csak ilyenek. Mindenük a hatalom, a pénz és az intrika. De föntről nem látni ám mindent. Hiába törleszted egy nyavalyás írnok szánalmas kocka-adósságait, ha az igazából elismrésre, méltó munkára vágyik. Cotta megadhatja a pénzt, Passer az elismerést. Az írnoknak így mindkettőjük kegyét megéri keresni. Cotta az insula tulajdonosát is megkörnyékezte. Alapos munkát végzett, az tény. Csak épp arról a megállapodásról nem tudott, amit ő és a tulaj kötöttek. Adócsalás és más hasonló vétségekről volt szó. Passer elsimította, a tulaj azóta is hálás.
A lovagok mindig azt hiszik, hogy az összes trükk az ő tarsolyukban van. Hogy a plebejus csak arra jó, hogy a munkát elvégezze. Azt Passer is elismerte, hogy az utóbbi hónapot munkával töltötte. Éjt nappallá téve dolgozott a pannoniai iraton. Szakálla megnőtt, nem volt ideje borotválni. Szemei alá táskák költöztek és ha nem vigyázott, a környezetével hamar goromba pokrócként viselkedett. És ez az állandó fáradtság… De legalább már van valami eredmény. Szavak, szótöredékek már érthetőnek tűnnek. Munkaidőn túl és üresjáratokban állandóan az archívumot bújta. Külhoni szövegek, fordítások, leírások után kutatva. Egyszer még haza is kellett lopjon egy etruszk iratot. Olyan iratot, ami többet ért, mint az egész insula. De Passer ezt is megúszta. Később viszont kiderült, hogy fölöslegesen kockáztatta a fejét – az ertuszk vonal valahogy nem akart tökéletes nyommá válni. A pannonok nyelve rejtély maradt. Aztán az egyik régi peranyagban talált pár jelet. Egy főniciai kereskedő ügye volt. Csempészet semmi érdekes. Az irat arról volt nevezetes a librariumban, hogy valami keleti szöveget firkáltak rá. Úgy tartották, hogy a lefejezett kereskedő átka volt. A jelentését senki se tudta, de a vén könyvtáros még emlékezett rá, hogyan hangzottak. Passer alig bírta visszafogni hirtelen kitörő örömét – ő maga is hasonló eredményre jutott a pannon irattal. Tehát valahonnan keletről jöttek, de latinul is tudnak. Meg valahogy etruszkul. Passer elmosolyodott. Aznap le sem feküdt, másnap a magistartusban igyekezett lopva pótolni az alvást. Alakul ez, mint púpos gyerek a prés alatt!
Közben azért nem csak az iraton dolgozott, ó nem! Minden beszámolót, emlékiratot elolvasott, amiket különféle utazók, kereskedők és kalandorok írtak. Hogyan gyújtsunk tüzet a vadonban, hogyan verjünk sátrat, miképp kell a csillagos ég alapján tájékozódni, milyen állatok élnek arrafelé. Passer tájékozódott, mielőtt expedícióra indult. Még teste edzésére is figyelmet fordított. Hosszú kitérőkkel indult munkába, otthon bőszen rótta a lépcsőket fel s alá, a magistratusban egyre több és több könyvet cipelt. Passer úgy érezte, hogy ha csak rajta múlik Mercurius és Fortuna olyan kegyben részesítik, amilyet csak megálmodott magának. Már csak azt a szerencsétlen Poscát kell megvárni, de az nyár vége előtt úgysem fog megérkezni. Hajót úgysem fog találni, a barbár gallusokon át meg csak a sültbolondok próbálkoznának.
- Hé Passer! Passer? Marcus? – Gaius hangjára hirtelen összerezzent és alaposan beterítette a tógáját a vendéglős olcsó borával.
- Az istenekre! – förmedt rá a hivatalnok. Szabálytalan foltok éktelenkedtek a melkasán, mintha máris lenyilazták volna… - Mi bajod?
- Azt hittem, már neked van bajod. Percek óta úgy ülsz itt, mint aki alszik…
- Gondolkodtam, ebből élek.
- De harapós vagy! – húzta el a száját Gaius a vendéglős. Passer a magister felsóhajtott. Gaius ugyanolyan törekvő plebejus, mint ő maga. Csak Gaius túlságosan önérzetes és jobban kedveli a kétkezi munkát, mint kellene.
- Ne haragudj rám, kérlek! – A másik még várakozó képet vágott. Tehát folytatta: - Csak mostanában sok a dolgom és keveset alszom.
- Elmondod végre?
- Pannoniába fogok utazni Gaius. Pannoniába.
- Az…
- A Danubius és a Dravus között van.
- Ott nem barbár gallok élnek?
- Úgy tűnik felbukkant ott egy újabb nép. És Caius Esopius Cotta – bizonyára hallottál már róla – valamiért érdeklődik irántuk.
- De te, hogy kerülsz a képbe?
- Szüksége van egy magamfajta tudós koponyára. – Passer elmernegrett, majd egy hirtelen pillantással hátralesett. A Nap már jelez.
- Hát jó. Mikor indulsz?
- Épp most, letelt az időm. – állt fel Passer a kényelmetlen székről, aminek még támlája sincs. Hogy gondolhatta Gaius, hogy ez jó megoldás?
- Nem a magistratusba.
- Ja? Még várunk valakire. Tessék, itt az ára! – tett le pár érmét a pultra.
- Ugyan, hagyd!
- Gaius, mostantól fizetek neked. A barátom vagy és ha elmegyek szeretném, ha biztonságban lenne a kuporgatott pénzem. Tekintsd kölcsönnek.
- Bízhatsz bennem Passer! Salve! – nyújtotta ételmocskos kezét a vendéglős. Passer egy pillanatnyi tétovázás után elfogadta: - Salve Gaius! Holnap újra jövök!
Passer ebédszünete leteltével ismét dolgozni indult. Az agya közben már lázasan dolgozott. Zsíros tenyerét nézve azon töprengett, Cotta vajon mivel kenyerezte le Gaiust. Nem számít, majd megoldja. Ha nem is lesz olyan egyszerű, mint a tógánkban megtörölni a kezünket.
Kommentek