Április 12. Az első Nagy Nap.

Kezdek nagyon türelmetlen lenni. Ha még sokat pattog ez a druida, esküszöm, lelövöm. Abban mostanában úgyis jó vagyok. Hosszú napokba telt mire sikerült kapcsolatot teremteni Bolgiosszal és társaival. Háború van, vagy valami hasonló. Nagy nehezen sikerült megegyezni egy találkozóban. Már a helyszín se volt mindegy, meg a csillagok és a nap állása sem… Kezdem unni a keltulást. Két napja alig ettem, egy hete nem jutottam borotvához és fáj a hátam a földön alvástól. Tököm se tudja, hol vagyok és hogy meddig fárasztanak még. Ha a druida megint bepróbálkozik a kék festékével és az arany díszeivel… Szerencsére a Káoszbrigádom jeles tagjai tudják a dolgukat. Úgy lökdösik félre a druidákat és a segédeket, hogy öröm nézni. Pedig nem kevés átkot és rontást kaptak, de csak nevettek. Ha valaki bő fél évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy egy csapat életerős férfi bálványként fog tisztelni, valószínűleg elvicceltem volna a dolgot valami világrendmegdöntéssel. Pedig tényleg nem ezen fáradozok.

- Kezdhetjük végre? – kérdeztem Shannát, aki épphogy visszatért a másik oldalról.

- Hamarosan.

- Mennyire hamar?

- Azután, hogy a nap a tölgy fölé ér. – az még legalább félóra.

- Ó hogy az a kibaszott, tetves… - szűrtem félig a fogam között az első kikívánkozó szavakat.

- Egy szót sem értek abból, amit mondasz, de fejezd be! A szitkozódás nem segít. – az én Shannám. Annyira imádom, hogy menten bele tudnám fojtani egy kanál vízbe.

- Igaza van Gerrí. – ez legfőbb szárnysegédem Donagh volt. Eddig csendben tisztogatta a kaláját egy rönkön, pár lépésre tőlem.

- Te is fiam, Donagh? – erre kicsit értetlenül néztek. – Ne is törődjetek vele.

- Shannának mindig igaza van.

- Miért?

- Mert így van.

- Nálad az asszony viszi a kardot, Donagh? – erre csak egy amolyan beletörődő mosollyal felelt.

- Nálad talán nem? – kérdezte Shanna és az övéről lógó kardra csapott.

- Na hagyjatok békén! – nincs is rosszabb annál, mint amikor a haverod és a nőd összefognak ellened.

- Még jó, hogy ezt nem látja senki… - jegyezte meg Dongah.

- Jut eszembe! Donagh! Ötven pumpa! Most!

- Szóval hozzam ide Eadoint. Soká tartson? – kérdezte kaján vigyorral.

- Ne bőszíts fel Donagh… - fenyegette meg Shanna.

- Jó, jó. Mindjárt jövök! – azzal eltűnt a táborunk irányában.

Shanna átölelt. Olyan érzés, mint az egész jelenlegi kapcsolatunk. Remek, imádom, de ennél sokkal több kell, szóval bosszant is. Tudom, hogy elég reménytelen, de néha azért megpróbálkozom:

- Ugye tudod…

- Pont azért. – szakította félbe a kérdésemet.

- Mitől félsz?

- Attól, hogy teherbe esnék. – pedig én csak egy csókot akartam, esküszöm!

- Nem muszáj…

- Nem vezetem végig, tudod, hogy így lenne. Nem tudjuk, mi lesz a dolgok vége, én pedig nem vagyok hajlandó apa nélkül gyereket nevelni. – hát mit lehet erre mondani?

- Szeretlek.

- Én is téged. – azzal el is szakadt tőlem. Szép, mondhatom.

A beálló csend már majdnem kínos csenddé kezdett válni, amikor a bokrok közül kigurult egy fiatal fiú. Nyögdécselt egy kicsit, valószínűleg az utána megjelenő pár emberem kapta el.

- Hát ez? – vontam kérdőre Eadoint.

- Fül.

- Mi legyen vele? – tudakoltam Shanna véleményét.

- Csak fül. Bolgios bizonyára kíváncsi rád.

- Fasza… Ne bántsátok. Majd visszaadjuk a gazdájának.

- Gerrí, öltözz fel te is. – figyelmeztetett Shanna. – Mindjárt itt az idő.

- A cucc a táborban van. – Shanna csak a fejével intett. Két harcosomnál volt minden kellékem.

- Én vegyem föl, vagy hagyjam, hogy öltöztessetek?

- Szerintem nem számít. – vont vállat Eadoin.

- Ahogy érzed. – mosolygott Shanna.

- Na, ide vele!

Pár perccel később már a sár- és vérfoltos honvédségi mellényben, kalával a hátamon, kifényesített karddal az oldalamon és sisakkal a fejemen baktattam a tisztás közepe felé. Donagh és Eadoin fogott közre. Mögöttem Shanna jött vállán egy magyar trikolórral, őt ketten kísérték oldalról. A sort Gelix zárta. Az egyetlen új srác, akit a többiekkel együtt tudok emlegetni. Alig fiatalabb nálam, az apja fazekas volt valahol a Duna partján. A többiek csak elismerően beszélnek róla. Szerintem meg kellemes társaság, így a posztjára jelentkezők most a környéket biztosítják és nem személyesen Gerrít és Shannát. Tekintélyelv és despotizmus, megy ez, nincs itt gond.

Szemben felbukkant a tárgyalópartner és küldöttsége. Bolgios egy zömök, hosszú barnahajú és szakállú fickó volt. Farkasbőrt viselt, úgy hogy a vállszélessége legalább egyméteresnek tűnt. Ha zöld lenne és egy bazi nagy kalapács lenne a kezében talán elmenne warcraftos orknak is… A kísérete csupa szép szál legény – szám szerint négy – és két druida volt. A tisztás közepén emelt totem és mini stonehenge utánzat keretezte tűz már csak parázslott. Átható, kesernyés szaga volt, ami egy idő után elviselhetetlenül édessé vált. Még egy ilyen szentelés és kiirtom a druidákat. Őszintén remélem, hogy nem kell vérszerződést kötnöm. A megbeszélt koreográfia értelmében a tűztől durván tizenkét lépésre megálltunk. Shanna mellém lépett és a földbe szúrta a zászlót. Bolgios egyik harcosa hasonlóképp tett. Zöld lobogójukon egy szarvas volt látható. A kelták valami dalba kezdtek, amiből egy szót sem értettem. Aztán a főszereplők jöttek.

Lassan, egyszerre lépve indultunk el Bolgiosszal. Le nem vette volna rólam a szemét, az arca tökéletesen mozdulatlan volt. Még csak nem is pislogott. Részemről őrületes erőfeszítésbe telt, hogy valami hasonlót produkáljak. A füst szaga kezdett elviselhetetlenné válni, legszívesebben hatalmasat köptem volna. A jobb cipőmbe meg valahogy utat talált egy kavics vagy tüske és rettenetesen nyomta a nagylábujjam benőtt körmét. És akkor még politizálnom is kéne.

- Üdv neked! – nyújtott kezet a tűz fölött. Arany karperecet viselt. Sose bírtam a magukat ékszerező férfiakat…

- Üdv neked! – fogadtam el a felkínált érdes tenyeret. Alapos és határozott kézszorítás volt.

- Hát te vagy a szóbeszédek elfje. – kijelentette, nem kérdezte. – A vállad keskeny, a karod vékony, de a szemed okos.

- Ne húzzuk a szót, így is soká vártunk. – mi a fenét mondhattam volna?

- A nyelved pedig éles…

- Brennus is mondogatta. – erre felhúzta a szemöldökét. – A barátságodat akarom Bolgios nem a véredet.

- Én is így tudom.

- Mesélj, hány harcosod, mennyi élelmed van? Harcoltok még?

- Brennus hívására mi is hadba indultunk. De aztán az első néhány összecsapás és a fel-felröppenő hírek után felhagytunk vele. Egy nagytucatnyi harcos halt hősi halált. Az élelem kitart még, ha nem is bőségesen. De mindez semmit sem ér, ha nem sikerül tisztázni a helyzetet.

- Jól értem, hogy neked van a legtöbb harcosod?

- Mondhatjuk. De nem fordulhatunk a testvéreink ellen, amíg a faevőkkel nem kötünk békét. Ők viszont csak lőnek és pusztítanak… - a hangsúly arról árulkodott, hogy nem tudja fölfogni hogyan működik a huszonegyedik századi ember. – Tudod, mit tettetek azzal, hogy megöltétek Brennus és Acichorius udvarát?

- Cerethrius és pár kisebb úr próbálnak földet szerezni.

- A mi földjeinket, a mi ételünket akarják! Alig tudjuk fékentartani a bandáikat, vagy a tőlük fizetséget és elismerést várók bandáit!

- Látod ezt? – mutattam fel a sebes kezemet. De ott volt még a szemem és a többi sérülésem is – Vagy ezt?

- Szóval igaz… - tűnődött el egy pillanat erejéig.

- Nem túl kellemes emlékek. És mind Brennusnak köszönhetem.

- Ez a te oldalad, a te hibád.

- Én tehetek arról, hogy ide kerültem?

- Talán. Erős vagy, ezt érezni rajtad. Olyan, mint a druidák. Ha ők esőt tudnak csinálni, vagy köddé tudnak válni, akkor a te kívánságodnak is lehet ereje.

- Talán arról is hallottál, hogy mit kívánok.

- Békét? Azt sosem adják olcsón. Vagy tisztán. Ó, tisztán semmiképp!

- A világ beteg…

- A világ rothad, ti csak gyorsítjátok, mint a párás lápba érkező meleg.

- Mi?

- Te, a nőd, a híveid és a faevők. Ha ti, ha te – ezt különösen kihangsúlyozta – nem jelensz meg, már rég a hellének ellen készülődnénk! Nem biztos, hogy békében, de nem egymást marnánk!

- Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Ahonnan én jöttem, ott csak a magam tetteiért feleltem. Sose tűntem ki annyira semmiben, hogy bárki is kövessen. Sosem voltam vezér, nálunk ez nem így működik.

- Az érdem sokszor kerül hátrányba. De a tudatlanságod nem mentesít a hibáid alól.

- Segíts menteni, ami menthető.

- Nem lehet.

- Nem akarsz?

- Képtelenek vagyunk rá. Még a te kis halálcsapatod is kevés lenne. Na meg aztán, ha itt végzünk… Ha megfosztjuk magunkat a legnagyobb harcosainktól és a tapasztalt uraktól… - kifogyott a levegőből.

- Nem tudod, mit akarnak a faevők. Megértelek.

- Te tudod? – elég hülyén hangzott, mivel épp levegőt próbált venni.

- Csak sejtem. Az üt a legkeményebben, aki fél Bolgios. A faevők félnek. Félnek mindentől. Biztosan békét akarnak. Csupán…

- Azt akarják eldönteni, ki legyen fölül.

- Valahogy úgy. Békét kell kössünk velük, különben sebzett vadként fogunk kivérezni.

- Mit ajánlasz?- kettőt és könnyebbet, oké? Illetve, kérj valami könnyebbet.

- Én magam megyek követségbe a faevőkhöz. Mindent elkövetek, hogy kölcsönösen előnyös béke születhessen. De ehhez neked is és nekik is segíteni kell.

- Hogyan?

- Ismered a trák kereskedőt?

- Hallottam róla. Azt beszélik a faevők kéme.

- Az is. Vele tudsz üzenetet küldeni. Javaslom, lásd vendégül, foglald le. Közben mesélj neki ezt, azt. Ne mondj el mindent, mert azzal az én ügyemet ásod alá.

- Neveket akarsz?

- Neveket, helyeket, számokat, híreket. A faevőkkel kivágjuk a gennyes részeket, hogy a maradéknak esélye legyen gyógyulni.

- És te?

- Azt nem tudom. – most őszintén, mikor tudtam én?

- Különös egy szerzet vagy te. A druidák szerint mindenképp érdemes megfontolni a szavaidat. Azt tartják, hét generációra elég rontást kaptál már, mégsincs bajod. Csatában is jártál, kínpadon is voltál, mégis itt vagy. Az égiek bizonyára kegyelnek. – ó anyám, még több pátosz már a fülemen folyna ki. – Én megbízom benned.

- Köszönöm.

- A tárgyalásnak vége. – nyújtott kezet és jól megszorítottam. – Végre itt hagyhatjuk ezt a bűzt is.

A rögtönzött lakoma alatt mindent tisztáztunk még egyszer. Bolgios összezár ahogy tud és igyekszik információt gyűjteni. Felajánlottam pár emberemet, köszönettel elfogadta. Majd kitalálom, kiket küldjek. Közben visszaadtuk a kémet is. Bolgios egy kicsit lelombozódott, de biztosítottuk róla, hogy nem vettük sértésnek ezt az elbénázott akcióját. Jó, utóbbit nem tettük hozzá. A végére a főnök, ha nem is vidám, de reménnyel teli lett. Olyan vezetőnek ismertem meg, akit elsősorban a népe sorsa érdekel. Vajon ő milyennek talált engem? A megkeseredett bölcsész, aki katonásdit játszik és a légvárából igyekszik jobbá tenni a világot… Amióta az álmaim életére hasonlító sorsot kovácsolgatok, minden csak zavarosabb. Először szar, aztán idilli, majd beüt a mennykő és kezdődik elölről. De az utóbbi időben a szakaszok már kevésbé arányosak. Egyre inkább magam döntöm el, mi fog következni. Ha nem is teljesen tudatosan hozom az igazán fontos döntéseket, ha nem is látom át őket, de már észreveszem és figyelek rájuk. A világ ok-okozati összefüggések, döntések hálózata. A legfrissebb döntésem pedig alaposan össze fogja kuszálni azt a bizonyos hálót, különösen az én kesze-kusza szálamat és a hozzám kapcsolódókét – tehát a világot. A most wanted hazatér.