(na meg a kelták is jönnek)
 
Mostanában egyre rosszabbul alszunk. Vagy a meleg teszi, vagy az, hogy a harci helyzet miatt idegesebbek leszünk...

Az egészben a várakozás a legrosszabb. Harcot már láttunk a Sacco meg a puccs éjszakáján, szóval legalább az ismeretlentől nem féltünk annyira, de ettől az ücsörgéstől könnyen felment bennünk a pumpa. Egyre több lett a veszekedés, és csak idő kérdés volt, hogy kirobbanjon egy verekedés. Még jó, hogy Járai tudta, mi kell nekünk...

Reggel futás, csak hogy felébredjünk. Ebéd után könnyed alakizás, nehogy elálmosodjunk (meg amúgy is kimaradt az alapkiképzésen). Este, vacsora előtt erőnlét, hogy megjöjjön az étvágyunk. Összehoztunk egy focipálya-félét a pálya túloldalán, két-két sisak volt a kapu, hogy a labdát rugdossuk, ne egymást. Emellett pedig a felszerelés ellenőrzése naponta, fegyver-ellenőrzés, taktikai megbeszélés, riadó-gyakorlat, meg amit csak kitaláltunk.

Járai egyik nap bement Tatára a „postakocsival”, ahogy mi neveztük az ellátmányt szállító szekeret, hogy személyesen egyeztessen a minket fedezni szolgáló ütegek parancsnokaival. Nem akarta, hogy térképhiba vagy félreértés miatt a mi nyakunkba hulljon az áldás. Emllett tarhált még lőszert, meg pár gránátot, még egy éjjellátót, meg pár apróságot, de sajna nem hozott új embereket, és nem tudott még egy géppuskát szerezni. Magával hozta azonban Tomaszt, a cseh „vállalkozót”, aki tüdőgyuszit kapott az alapkiképzés során. Pont az a típus volt, akit magad mellett akarsz a harctéren. Az átkerülés előtt saját bevallása szerint a befektetéseit kezelte, de a civil holmijához tartozott a pillangókés és a vipera. Az volt az érzésünk, hogy a leütés per perc nála nem az írógépen értendő... Viszont elég önfejű volt, aki csak azt a parancsot követte, amelyiket akarta. Csabi rajába került, ő jobban tudta kezelni a hozzá hasonlókat, Raf pedig tökéletes eszköz volt a megfékezésére.

Az őrjáratok rendje is megváltozott. Nappal nem mentünk ki, az erődből is elég jól beláttuk a terepet, meg most már az ellenséges rajtaütéseket vártunk, nem felderítőket meg kereskedőket. Éjszaka viszont két raj is kiment, egyik délre, a másik északra, jó másfél km-re az erődtől. A többi erőd csapatai is ezt tették, teljesen lefedtük a határt. Kialakítottak egy kis megfigyelőposztot, pár lőállást homokzsákból meg tuskókból, előtte karókkal meg nyugat felé két távirányítású aknával. Nem azt szolgálta, hogy itt állítsák meg az ellenséget, ha azonban váratlan rajtaütés érné a rajt, ez megmentheti őket. Legalábbis ezt ismételgettük magunknak, a végén még valaki el is hiszi.

A kelta megfigyelők megvoltak, de mostanában behúzták fülüket-farkukat, az alezredes bemutatója óta csak a sűrűből figyeltek minket. Nagyobb mozgásnak nem láttuk semmi nyomát.
 

És egyre csak vártunk...
 
Mivel még nem értek a tavaszi gyümölcsök (legalább három hét kellett még az eperhez), ezért csak konzervet kaptunk. Volt olyan is, amelyiknek már lejárt a szavatossága, de a hadsereg nem engedhette meg magának, hogy szemétre dobja. (Ezeket saját tapasztalataink szerint rendre mi kaptuk meg. Jó az még...) Ha volt egy kis „bukéja”, attól még megettük, mert más nem akadt, na meg mi kemény katonák voltunk. A tegnapi vacsora azonban különlegesre sikeredett. Négy emberre jutott egy konzerv, és az egyik igazi kakukktojásnak bizonyult, ugyanis nevezett finomságot elfogyasztó négy ember éjfélre teljes összhangban vacogott a láztól, hányt és sugárban fosott. Hogy az örömünk teljes legyen, Zoli őrmester, a haverja, a rádiósunk meg a felcser volt a négy beteg. Egy rohadt konzerv kiherélte az egész szakaszparancsnokságot és elkapta az egyetlen felcserünket. Járai tajtékzott, a rádión ordibált valami belgyógyász-szakorvossal, akit kapcsoltak neki a kórházban, mi meg mosdattuk szerencsétleneket, meg cseréltük az okádékos tálakat meg hurcoltuk őket a retyóra. Akármi kapta el őket, teljesen kicsinálta a beleiket. Abban reménykedtünk, hogy csak egy egyszerű szalmonellafertőzésről van szó, nem valami vírus keveredett közénk, hogy az egész legénység elkaphassa...

Reggel befogtunk egy szekérbe, felpakoltuk az addigra igen büdös matracaikat (nem mindig a lavórba ment, satöbbi), felrakodtuk a betegeket, aztán négy ember Kovács tizedes vezetésével bekocsizott velük Tatára, ahol már várták őket. Persze én is önként jelentkeztem, hogy vezetem a különítményt, mint jó kisdobos. Abban bíztam, hogy délután pár óra erejéig személyesen adhatom át Qoi-nak a meg nem írt levelemet... Járai elutasította a jelentkezésem, helyette ideiglenes szakaszparancsnokká léptetett elő. Marhára örültem, a raj élén is csak sejtettem, mit kéne tennem, a szakasz élén viszont még csak ihletem se volt. Jobb híján először a saját rajomban tettem rendet, Christian-t előléptettem rajparinak, a saját egyes teamemet pedig Chris-re bíztam. Csabitól elvettem Raf egységét, Raf és Dmitri ment a „bástyára” a géppuskával, a másik két srác (Martin, a lapátfülű lengyel és Edgars, a lett égimeszelő) meg jött velem, mint új szakasztörzs. A rádiót egy Levente nevő srác kezelte, akit a négyesektől kaptam kölcsön. Ezzel tkp véglegesítettem a védelmi tervet, egy-egy raj alkotta a nyugati és a déli fal védelmét, a géppuska fixen volt telepítve, a törzs meg tartalékként funkcionált. Csak éppen az eredeti törzs hiányzott, meg a négy ember, akik Tatára mentek, mivel benntartották őket kivizsgálásra.
 
Első vér
 
Mint ideiglenes szakaszparancsnok, aznap már nem én vezettem a rajt éjszakai sétára. Christian vitte a maga embereit délnek, Csabi a sajátjait északnak (Rafék nem mentek), én meg maradtam, mint ügyeletes tiszt. Fenn ácsorogtam a shop tetején, mellettem szunyáltak a „törzs” meg a géppuskások, és az éjszakát figyeltem az éjjellátón át, és néha bejelentkezést kértem a rajoktól. Volt valami a levegőben, de azt hittem, hogy új feladatom miatt vagyok ilyen izgatott. Aztán úgy kettő körül...

- Itt Vörös egyes! Ellenséges mozgás előttünk! Pista, jönnek! - Csabi fojtott hangon beszélt, de érződött benne az idegesség. Egyből száznegyvenre ugrott a pulzusom, riasztottam az őröket, kiáltottam Járaiért, aztán megragadtam a telefont.

- Vörös egyes, jelentést!

- Kelta gyalogosok, olyan harminc fő vagy több, tőlünk olyan száz méterre északnyugatra, olyan laza vonalban...

- Csatárlánc. Folytasd!

- Szóval csatárláncban jönnek, meg mögöttük is még páran, főleg íjászok...

- This is Blue squad, we have contact! I repeat, we have contact! - Recsegett Christian hangja a rádióban. - Enemy skirmishers at one hundred metres!

- Hold position! Hold fire!

- Pista, nyolcvan méteren vannak, most már vagy ötven főt látni! Utasítást kérek!

Közben elkezdték megnyújtani a fáklyákat, amiket a falakra erősítettünk pont erre a célra, meg a kapu előtti részre is kihajítottak egyet. Ez szép és jó is volt, csak innentől fogva eltakartak mindent az éjjellátó elől. Itt álltam vakon és húsz ember vár rám odakint, hogy mit is csináljanak. Tudtam, ha hezitálok, arra ők basznak rá, szóval beleüvöltöttem a rádióba:

- Both squads! Fire! Fire at will! - Aztán belefújtam a sípomba. - Riadó!

A falakon kívül felugattak a kalák, a fáklyák fényén túl is látni lehetett a torkolattüzeket. Rövid sorozatokban tüzeltek, ahogy a kiképzésen tanultuk. Alattam kitört a hangzavar, mindenki felszerelkezett meg rohant, hogy elfoglalja a helyét. A mi helyünket ideiglenesen a hármas raj töltötte be, Matrin-ékat meg leküldtem a kapuhoz. Közben jött Járai is, pár szóval jelentettem, amire csak bólintott, aztán átvette a telefont és hívta a szomszédos erődöket. Annyit hallottam, hogy náluk minden csendes. Közben, amennyire meg tudtam ítélni, kint véget ért a harc, legalábbis nem hallottam a lövöldözést és nem láttam a torkolattüzeket.

Próbáltam kitalálni, hogy mennyi idő telt el a kelták észlelése óta, valahová másfél és két és fél perc közé saccoltam. Ennyi idő elég volt, hogy mindenki fegyverrel együtt elfoglalja a helyét, bár többen csak a kezükben cipelték a mellényüket. Leszóltam az egyik bakának, hogy zárja be Bébét a házába (zárja el a kijáratot egy tuskóval), közben pedig az jutott eszembe, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk. Két raj kint a terepen, harcérintkezésben, mi itt ülünk vakon, egy rádióval, és fogalmunk sincs, hogy hányan vannak a kelták.

- Minden egységnek! Vissza a bázisra! Ismétlem, vissza a bázisra! Return to base! - Adta ki Járai a visszavonulási parancsot. Utána elvette az éjjellátómat, a nyugati falhoz ment, elvitetett két fáklyát és egy lőrésen át a sötétséget pásztázta. Mindenki készenlétben állt, sokan a fegyverüket is csőre töltötték és idegesen célra tartották, Csányi ezért kiadta a parancsot a fegyverek kiürítésére. Nem akarta, hogy a visszavonuló rajok baráti tűz áldozatai legyenek. Mondjuk ezt megértettem.

Csabiék érkeztek meg először, mindenki lihegett és szakadt róluk a víz, de egyből elfoglalták a helyüket. Csabi ment jelenteni, én meg Martinékkal ki a kapun. Nem mentünk sokat, csak a behajtóra pakolt akadályig, de máris az éjszaka vett körül minket. Ijesztő volt a sötétbe bámulni, mögöttünk a kivilágított erőd igen csábító volt. A rajom viszont még kint volt, én meg tudni akartam, hogy mi tartja fel őket. Hamarosan megtudtam. Először az egyes team ért oda, tüzelőállást vettek fel mellettünk, aztán jött Salah és mögötte ketten cipelték egy kalára ültetve a felváltva sziszegő és káromkodó Jeremy-t. Nyílvessző ütötte át a vádliját nem sokkal a lábikra felett, a nyilat kiszedték, a seben lévő kötés már bőven átvérzett. A sort Christian-ék zárták. Velük együtt hátráltam be az erődbe, tüzelésre kész fegyverrel.

Amint helyreraktuk a kaput, a raj már ment is a helyére, Salah team-je meg bevitte Jeremy-t a boltba, hogy ellássák a sebét. Christian-t magamhoz intettem és mentem Járaihoz. Mindkét rajparancsnok jelentést tett, ami nagyjából ugyanúgy hangzott: ötven-hatvan kelta íjász meg lándzsás próbált a közelükbe jutni, de éjjellátóval kiszúrták őket. Az első sorozatok után a többség egyszerűen elszelelt, csak páran eresztettek meg feléjük egy nyílvesszőt. Mindkét rajparancsnok öt vagy hat megölt ellenséges harcost feltételezett. Az ellenség a további harcérintkezés elől visszavonult. Az egyetlen sebesültünk Jeremy volt, akit hamarosan meglátogattunk.

Addigra benne volt két deci szilva alapanyagú érzéstelenítő, szóval kellemesen elzsibbadt a lába meg az agya, de egyre szélesedett a vigyora (Nem akartunk a kevés morfiumhoz nyúlni, meg aztán ez biztonságosabban adagolható volt). A lábát fertőtlenítették, meg kapott rá egy tiszta kötést, a vérzést is sikerült elállítani. A seb szerencsére nem volt súlyos, tudta mozgatni a lábfejét, és mindenáron meg akarta csókolni a két társát, akik becipelték, mondván, hogy megmentették az életét. Végül további két nyelet pálinka, az átélt izgalmak meg a sérülés miatti kimerültség miatt gyógyító álomba merült.
 

Az éjszaka hátralévő részében ő volt az egyetlen a bázison, aki aludt valamennyit.