Történelem tankönyv

a honi középiskolák II. osztálya számára

(emancipációs területen és célra nem használható!)

5., változatlan kiadás

Kr. u. 82. (Á. u. 362.)

Brennus támadása Kr. e. 279. április 21-én

I. Előzmények

A környező népek igen hamar tudomást szereztek arról, hogy a gyéren lakott Pilisi és Dunazug-hegység környékén új nép jelent meg. A területen a Duna vonalát követve vándorló kelta törzsek korábban több kisebb telepet hoztak itt létre, de nagy létszámú letelepedést, illetve folyamatos tartózkodást a régészeti feltárások valamint a későbbi kikérdezések sem igazoltak.

A kelták hírforrásai a Duna folyását követő thrák és makedón kereskedőkaravánok voltak, amelyek a kelta bronz- és vasművesség kiemelkedő minőségű áruit vitték a Balkánra, de jelentős vásárlói voltak a kelták által áruba bocsátott rabszolgáknak is. Az egyik ilyen kereskedő, Khisszoszi Bazsír (Khisszosz, Kr. e. 312. – Pécs, Kr. e. 244. márc. 12.) volt, akivel közvetlenül az első kelta betörés, az ún. „Sacco” (Kr. e. 280. október 28.) utáni megtorló csapás során találkoztak a magyarok. Khisszoszi Bazsír nyelvtudása és ismeretségi hálózata révén hamarosan pótolhatatlan hírforrássá vált. A Magyar Honvédség vezetése tényleges állományba vette és szolgálatai elismeréseként őrnaggyá nevezte ki, egyben hivatalosan is hírszerzői tevékenységet végeztetett vele. Későbbi életútjával a tanév során részletesebben is megismerkedünk.

Bazsír tevékenységnek köszönhetően Brennus kelta vezér ( ? – Ságvár, Kr. e. 279. április 21.) tervéről tudomást szereztek a magyarok és lehetőségük volt az ún. „Gyepűvidéket” és a lakosságot is megfelelően felkészíteni a védekezésre. A településeken úgynevezett területvédelmi riadógyakorlatokat tartottak, amelyet a köznép tréfásan „tévézésnek” nevezett.

II. Brennus terve

Brennust kortársai heves vérmérsékletű, de ugyanakkor összetett gondolkodásra képes, vezetői képességekkel rendelkező hadvezérnek írják le, aki a támadás idejére a különböző kelta törzsek és nemzetségek fölé tudott emelkedni, és egyfajta királyként tevékenykedett. Utolsó heteiről, személyéről, az általa követett politikáról és végül haláláról a Gesta Philippiae, az egyik legnagyobb becsben tartott korabeli magyar leírás ad nagyszerű képet. Ennek alapján kijelenthetjük, hogy Brennus terve valós fenyegetést jelentett a fiatal ómagyar államra, amely a hírszerzési tevékenység és (I.) Fülöp Gergely, a későbbi Gergelyjárás helytartója hiányában valószínűleg igen súlyos veszteségeket okozott volna a magyaroknak.

Brennus a gazdag zsákmány ígéretével vette rá a többi kelta törzs vezetőjét a támadásra, amelyet egyszerre három irányból kívántak végrehajtani. A kelta fősereg a Pusztazámor – Felcsút – Szárliget arcvonalon, három körülbelül azonos nagyságú lovas és gyalogos hadtesttel nyomult volna előre, míg egy külön hadtest, a szkordiszk-eraviszk származású és az eraviszkok behódolása miatt korábban bosszút fogadó, a Morvai-puccs során meggyilkolt Skostokos törzsfő unokaöccse, Skosabanas (? – Budaörs, Kr. e. 279. április 21.) vezetésével a Szövetséges Törzsi Területet kívánta délről megtámadni.

A támadásban mintegy 40.000 harcos vett részt, akiket az akkori szokás szerint követett a köznép és a szolgálók további 40.000 fős tábora, akik társzekereken utazva maguk előtt hajtották a törzsek vágóállatait is. Ebből is látszik, hogy a kelta támadás célja nem bosszúállás volt, hanem valószínűleg a terület megszállását tervezték.

A kelta sereg vezetőiről és összetételéről nincs sok tudomásunk, az írásos emlékek hiánya, valamint a csekély számú túlélő nem szolgált elegendő és főképp hiteles leírással. A csatatéren összegyűjtött fegyverzeti anyagok és ruházat alapján annyi azonban megállapítható volt, hogy jól felszerelt és a maguk szintjén ütőképes haderő állt a magyarokkal szemben.

A sors furcsa fintora, hogy maga Brennus a támadás előtt meghalt, de erről a készülődő seregeknek nem volt tudomásuk. (I.) Fülöp kis magyar egysége, amelyről a korábbiakban már volt szó, a támadás előtti nap hajnalán rajta ütött a vezéren és közvetlen társain. Maga Fülöp ölte meg Brennust, akinek négyfelé vágott testét elküldette a négy nagyobb kelta településre. A támadás megindítását Brennus halála nem hátráltatta, mivel a seregtestek már jó ideje elfoglalták saját kiinduló állásaikat és az adott nap hajnalán támadásba lendültek.

III. A támadás

A támadás napjának hajnalán napkeltekor a kelta sereg a Vértes-hegység északi lejtőjét borító őserdő rejtekéből folyamatosan özönlött le az átkerült területek szélét jelző mezőkig, ahol ellenállásba nem ütköztek, ezért könnyű menetben és felderítő egységek előreküldése nélkül észak felé gyors iramban haladtak tovább. A keleti seregtest a kora hajnali órákban ért el az első műszaki zár – mintegy tíz méter széles, botló drótos jelzőrakétákkal felszerelt sáv – vonalához, nem messze a Gyepű legdélebbi településétől, Pusztazámortól. A jelzőrakéták fényét a pusztazámori helyőrség gépesített lövészei, valamint a közeli szemétlerakónál járőröző 2 fős rendőr felderítő észlelte és rádión azonnal jelentette az etyeki magasabb egység ügyeletesének. Két perccel később a rendőrjárőr látcsövön is meglátta a kibontakozó kelta támadósereget. A fennmaradt jelentés szerint a kelták „létszámát megbecsülni nem lehet, de a látóhatár teljes szélességében mozgás észlelhető”. A jelentés nyomán az Etyeken állomásozó tüzérszázad a telepített D-20-as tarackokkal a jelentésben megjelölt szektorokra elkezdte a tűzvezetést és riadókészültségbe helyezték az ott állomásozó Klapka harckocsizó századot és a Rákóczi gépesített lövészszázadot is. Ezzel szinte egy időben futottak be jelentések a bicskei, óbaroki és szárligeti felderítőktől is nagy ellenséges csapatmozgásokról. Reggel 6-kor az egész védelmi vonalon készen álltak a csapatok a megindulásra, de Esztergomból erre parancsot nem kaptak. A Zsámbék Dél Hadseregcsoport Parancsnoksága csak a telepített tüzérségnek adott parancsot, amelyek a teljes arcvonalat tűz alatt tartották. A tüzérségi tűz ugyan megbontotta az egységes kelta arcvonalat, de a harcosok nagy száma miatt az előrenyomulásuk nem állt meg. 6 óra 40 perckor az etyeki harckocsizók és gépesített lövészek megindulási parancsot kaptak és menetből letarolták a Pusztazámort körülvevő kelta seregeket, amelyből alig páran tudtak elmenekülni. Ezzel egy időben a bicskei harckocsizó szakasz is délnek nyomult és eltiporta a kelta középső seregtestet, amelynek maradványai nyugat felé menekültek, de ott az óbaroki és bicskei gépesített lövésszakaszok kereszttüzében pár perc alatt felmorzsolódtak. Közben a nyugati kelta sereg Tatabánya elővárosi részéig nyomult előre, mivel itt volt a legvékonyabb a Gyepű. Itt azonban gépesített lövész és harckocsizó egységekbe ütköztek és kelet felé kezdtek hátrálni. Ezek az egységek a nyugat felől érkező bicskei harckocsizókba ütköztek és mind odavesztek. 7 óra 20 percre az egységes kelta seregből a harcmezőn kóválygó százas csoportok maradtak, akiknek a vérszemet kapó magyar egységek – felderítők, gépesített lövészek és a hozzájuk csapódó paramilitáris egységek – nem kegyelmeztek. 8 órakor a felderítők kivételével minden egységet visszarendeltek saját körletébe. 8 óra 15 perckor futott be egy rádióüzenet a Szövetséges Törzsi Területen állomásozó expedíciós szakasztól, amiben segítséget kértek egy váratlan kelta támadás miatt. A riasztás nyomán a biatorbágyi Vihar Gépesített Lövész Század előrenyomult a területre és rövid harc során felszámolta a támadó kelta sereget, amelynek azonban feltételezhetően sok tagja elmenekült dél felé vagy jutott át a Dunán. A harcokban az ott kiépített expedíciós telep megsemmisült, és az eraviszk népesség nagy része is földönfutóvá vált, akiket a későbbiekben Pusztazámortól keletre, a Gyepű déli határai mentén telepítettek le. A támadás hírére az esztergomi helyőrséget is riadóztatták és délre vezényelték, de a harcokba már nem kellett beavatkozniuk. A riadókészültséget a következő napon, Kr. e. 279. április 22-én 8 órakor vonták vissza.

(A támadásról szóló jelentés és az ÓMR1 aznapi adásának egy részlete)

IV. Következmények

Az egyesített kelta sereg megsemmisülése egyszersmind a pannóniai kelta kultúra végét jelentette. A harcoló népelemek elvesztésével a kelta köznép védtelenül menekült nyugati irányba, ahol talán őseik földjére akartak visszatalálni. Eközben sokan estek a rabszolga kereskedők áldozatául, másokkal a kimerültség és az éhség végzett. Tudomásunk szerint csak az eredeti népesség tizede élte túl a kataklizmát. A szinte teljesen kiürülő Észak-Dunántúlt ellenállás nélkül vették folyamatosan birtokba a magyar csapatok, amelyek azonban a korlátozott üzemanyagkészlet miatt csak az eredetileg kiépített állásaik közvetlen közelségében használhatták gépesítettségüket.

A támadás során meghalt keltákat halomba hordták és tetemeikre földet hordtak, amelyeket ma keltadombokként ismerünk és kegyeleti okokból védettséget élveznek. A halottakról az összes fémtárgyat levették, illetve begyűjtötték a harcmezőkön elhagyott fegyverzetet.

A területi nyereségek elérhető közelségbe hozták a mecseki szén- és a zalai olajmezők feltárását, amelyekhez a kormányzat nagy reményeket fűzött. Ugyanakkor, a megszerzett területek mezőgazdasági hasznosításának lehetőségét keresztülhúzta a vidék adottsága, amelyről a hivatalos szervek csak most szerezhettek első kézből hiteles információkat. A terület nagy részét erdő borította, amelyet mocsarak és lápok szabdaltak. A Velencei-tó és a Balaton körüli vidék gyakorlatilag járhatatlan nádas berkek hálózata volt, ahol maláriát terjesztő szúnyogokat figyeltek meg. A központi kormányzat egyik prioritása már korábban is az Adriai-tenger partján létrehozandó kikötő építése volt, amelyhez utat kellett vágni a vadonon keresztül. Az útépítést közmunka keretében még Kr. e. 279-ben megkezdték.

A terület határait igyekeztek a természetes határelemek mentén kialakítani, ami keleten a Duna vonala, délen pedig a Dráva ártere volt. A nyugati határszél nyitottsága miatt a Rába folyó és a Keszthelyi-öböl között különböző kelta maradványnépek letelepítésével újabb gyepűt alakítottak ki, amelynek az élén katonai kormányzó állt.

Noha az átkerülés metafizikáját a mai napig sem lehet egyértelmű elméletekkel megmagyarázni, abban minden fontosabb filozófiai megközelítés egyetért, hogy a kelta sereg megsemmisítése volt az első olyan nagyobb arányú cselekmény, amely miatt az általunk ismert múlt megváltozott. Emiatt az átkerülés előtt írt történelemkönyveinkben leírtakat ettől a naptól nem lehetett még annyira sem tényként kezelni, mint azt addig tettük. „Hatalmas követ dobtunk a Kárpát-medence közepébe, amely hullámokat gerjeszt és megváltoztatja az egész világot” – írta találóan a korabeli újságíró, amikor a győzelemről tudósított. Az azóta eltelt több mint 360 év ismeretében valóban megállapíthatjuk, hogy az őseink könyveiben leírt múlt megváltozott, az események nem úgy és nem akkor történtek, ahogy addig tudtuk. Gondoljunk Pürroszra, aki nem hódította meg Szicíliát, vagy Karthágóra, amelynek hajósai felfedezték Amerikát, vagy akár a 79-ben történt Vezúv-kitörésre, amely nem követelt halálos áldozatokat, mert mi évtizedekkel előtte figyelmeztettük az illetékes római hatóságokat a veszélyre. Azonban ne feledjük, hogy az őseink meg nem történt történetei is emberekről szólnak, akiknek cselekedeteiből, mulasztásaikból, tévedéseikből vagy bűneikből tanulnunk lehet és kell.

(Brennus "igazi" sorsa iránt érdeklődők ezen a linken szerezhetnek bővebb információkat.)