Mennyire időszerű ez a szállóige! Talán pont most, ebben a pillanatban születik meg valakinek a fejében néhány száz kilométerrel odébb, lent délen. Most, amikor leírom. És én már tudom, s használom, legalább harminc éve. És előttem használták már, évszázadokon, évezredeken keresztül. Visszacsatolás. Hurok.

Az idő félelmetes visszacsatolása. Félelmetes hurok az időben.

Szóval, in medias res. Egyenest a közepén kezdeni, csak semmi tétovázás, hezitálás, gondolkodás. Mondjuk ebben mindig nagy voltam. Elkezdeni valamit, kissé kapkodva, hogy aztán meggondoljam magam. A lehető legrosszabbkor. A legeslegutolsó utáni pillanatban. Mint, ahogy akkor is. Pár hónappal ezelőtt.

Az a bizonyos legeslegutolsó pillanat nagyon hirtelen jött. És gyorsan. Összepakoltam a ruhámat, legépeltem a felmondásomat, aláírtam, és egy pár soros levél kíséretében a postaládába tettem a lakás kulcsával együtt. Nem beszéltem meg senkivel, nem hívtam fel senkit, se ott, ahonnan mentem, és se ott, ahová készültem.

„Visszamegyek” - állt a levélben, és én beültem a Suzukimba, indítottam, és elindultam „visszamenni”.

Este kilenc óra volt. Október 25-e.

A pályát hamar elértem, bíztam benne, hogy Pesten is hamar keresztülvergődöm, s onnan már a 3-as. Hajnalra kalkuláltam az érkezést, és a kopogást azt ajtón. És azt is, hogy az ajtónyitás után kimondjam, amit eddig képtelen voltam kimondani:

„Ne haragudjatok!”

Azt már sose fogom megtudni, képes lettem volna-e rá.

A legelső gondolatom az volt - „Baszd meg, elaludtál!” -, és már kaptam is jobbra a kormányt, hogy elkerüljem a felém rohanó fa törzsét. Egy bokor ágai csapódtak a szélvédőre, aztán még egy fa, azt is kikerültem, az autó orra felpattant. Arra még emlékszem, hogy lefejeltem a kormányt. Aztán semmire.

Mint utóbb kiderült, majd egy teljes napig.

Sápadt fényre ébredtem. Meg arra, hogy fázom, és a kegyetlenül fáj a fejem. Előttem a szélvédő tejfehér, ahogy összeomlott a biztonsági üveg, homlokomon hatalmas, lila duzzanat, s a rádió halkan sistereg.

Amikor kiszálltam láttam, a kis Suzuki Swift pályafutása örökre véget ért. Orra felcsavarodva, két első kereke komikusan fityegett a leszakadt tartóbakokon. Rögtön arra gondoltam, még ki sincs fizetve, és a casco-t is megszüntettem már jó ideje. Automatikusan beindultak a huszonegyedik századi reflexek. Vettem a mobilt, de nem volt térerő. Aztán eszembe jutott a pálya. Itt kell, hogy legyen valahol. Füleltem, de nem hallottam az elzúgó autókat. Valamit mégis tennem kéne – jutott eszembe. Elindultam, hogy keressek egy telefont.

Amikor megláttam a roncsokat, azonnal tudtam, valami nagy baj van. Valami kutya nagy gebasz. ...és azt is, hogy most még inkább Gécen van a helyem, mint Csentőfán. Visszamentem az autóhoz, összeszedtem a cuccomat, és elindultam kelet felé.

Valahol olvastam, hogy a mérsékelt övi őserdő legalább annyira kemény, mint a trópusi dzsungel. Igaznak bizonyult. Néhol bokáig gázoltam az avarban, bokrok tépték a ruhámat, kóróvá száradt, embernyi magas gyomnövények, dérlepte pókhálók szövedéke mindenhol. Sehol egy ösvény, sehol egy nyiladék. Akkora fatörzsek feküdtek kidőlve előttem, hogy inkább kikerültem őket, mintsem hogy átmásszak rajtuk. De egyiket sem kivágták. Némelyik gyökerestül volt kifordulva a földből, némelyik elrohadt, úgy roppant ketté. Szóval, másztam eleget, és mindezt hegynek fel. Végül találtam egy vízmosást. Abban már könnyebb volt felfelé kaptatni. Dél is elmúlt már, mire az egyik hegytetőről megláttam a Duna zavaros, szürke szalagját a seszínű, felhős ég alatt. Körben, a horizonton, párafüggöny oldotta össze a földet az éggel. De sehol Pest, sehol a kettes út, sehol semmi, aminek ott kellett volna lennie.

Kora délután volt, amikor ott álltam a meredeken leszakadó folyóparton, és válaszút elé kerültem, vagy ezen a parton töltöm az éjszakát, vagy a túlsón. Lejjebb megláttam egy homokpadot. Úgy döntöttem, az utóbbi.

Már majdnem beesteledett, mire elvergődtem a palajig. A víz zavaros volt, tele uszadékkal. Sosem voltam nagy vízrajongó. Bár gyermekkoromban le-lejártam a Szamosra fürdeni, viszont mindig óvatos voltam. Óvatosságomat az a néhány eset indokoltam, amikor valakik „kútba” léptek – víztölcsér által kimosott több méter mély lyuk a homokban – s vesztek oda, hogy csak felpuffadt hullájukat fogják ki napokkal később Gyarmatnál, vagy akár hetek múlva, már a Tiszából. Évekkel később azonban személyesen is megtapasztaltam, milyen érzés, ha hajszálnyi közelségben suhan el mellettem a halál. Főiskolások voltunk, fiatalok és őrültek. Debrecenben, egy végigivott hét szombatjának bódult reggelén elhatároztuk, megnézzük magunknak a nyékládházi bánya tavakat. Ahol persze az ivást ott folytattuk, ahol Debrecenben abbahagytuk. Vasárnap délelőtt, még fél részegen úgy határoztam, beúszom az egyik tó közepén álló szigetre. Mai napig nem tudom, miért. Azt se, hogy miért vittem magammal egy gumimatracot. Talán Isten akarta, hogy legyen mibe kapaszkodnom, mikor görcsbe rándult a lábam, és tehetetlenül süllyedni kezdtem a több tíz méter mély, jéghideg vízben.

Akkor, ott állva a Duna partján is eszembe jutott az élmény. Gumimatracom nem volt, volt viszont egy csővázas hátizsákom, tele mindenfélével; ruhával, laptoppal, könyvekkel, vagyis csupa olyan dologgal, ami nem tud úszni a vízen. Mint ahogy én sem. Az is felrémlett – film, olvasmányélmények -, hogy ilyenkor le kellene vetkőzni. Nyilvánvaló volt, hogy a tolldzsekimben, és a bakancsomban alig lenne több esélyem átjutni a túl partra, mint egy kiscsirkének kibújni a lobogó vízbe dobott tojásból. Tiszta sor, vetkőznöm kell. Az is, hogy a hátizsák, és minden cuccom örökre itt marad a Duna ezen oldalán. Egészen addig, amíg meg nem láttam a sodrásban komótosan lefelé úszó fatörzset.

Az én személyes „gumimatracomat”.

Már elérni sem volt könnyű. A hátizsák az egyik kezemben, egyre nehezebb, ahogy szívta magába a vizet. A víz pedig egyre mélyült. Azon imádkoztam, még azelőtt elérjem az uszadékot, mielőtt ellep teljesen. Sikerült. Megragadtam az egyik letört ág csonkját, a másikkal pedig valahogy felakasztottam a hátizsákot a hevederénél fogva egy másik csonkra. Ezzel megvoltam. Aztán már csak valahogy a túlsó parthoz kellett volna irányítanom alkalmi tutajomat.

Amíg még volt meder a lábam alatt, viszonylag egyszerű volt. De hamar elfogyott, és a fejem búbjáig elmerültem a jéghideg vízbe. Tempóztam keményen, de a remény egyre fogyott bennem, hogy valaha elérem a túlsó partot. Olcsó poénként Petőfi sorai jutottak eszembe, ahogy a sodrás újra, meg újra irányba állította a fatörzset. Ráadásul, hogy már nem tudtam rátartani, a hátizsák súlya lassan forgatni kezdte a törzset. Valahogy felkapaszkodtam, és a testem súlyával próbáltam ellen tartani. Ez meg már sok volt. Lecsúsztam a túloldalon, bele újra a hideg vízbe. Annyit legalább elértem, hogy most viszont a hátizsákom volt a fa törzsén, ahogy az visszafordult. Legalább azt biztonságban tudhattam. Nem úgy, mint magamat. Nem mertem visszamászni. Kétségbeesve kapaszkodtam a fatörzsbe. Alulról a fagyos víz, felülről a pánik szorongatott. ...és akkor üvöltözni kezdtem...

Az arcomba vágódó fénycsóva, és a mögüle átszűrődő hang rántott vissza a valóságba.

- Ne ordíccson!A kötelet kapja el inkább, az Isten ággya meg!

Így ismertem meg Vékony bá'-t.

(folytatjuk)