A húszas éveim elején sokat jártam a természetet. Egyszer nekivágtunk a Kék túra útvonalnak is, gyalog. Vagy tízen, fiúk, lányok, vegyesen. Visszafelé haladtunk a Kék ösvényen, Sátoraljaújhelytől nyugat felé. Élveztem nagyon, nomád körülmények, rengeteg idő a szabadban. De mégis, az más volt. Ott megvolt az a lehetőség, ha letérsz az útról, minimum egy órán belül visszatérhetsz a civilizált világba. Oda, ahol van telefon, ha beszélni akarsz valakivel, ahol van bolt, ha megéhezel, ahol van zuhany, ha már úgy bűzlesz, hogy még a saját szagodat se bírod. De most nem volt. Ha rám sötétedett, a földön aludtam, ha megéheztem, ennivalót kellett keresnem. Akadt még abból, amit az öreg adott, de a melegítetlen babfőzelék, keksszel párosítva, nem a legjobb étel. Viszont még mindig jobb, mint megölni, kibelezni, megnyúzni valami állatot, hogy aztán megsüsd valahogy, és megedd kenyér és só nélkül. Amire előbb-utóbb sor kerül, tudtam.

Szomjamat a pocsolyák vizével oltottam. Kaptam is olyan hasmenést, hogy csak na. Vagy a babtól, vagy a víztől. Aztán jött az aranyér, az erőlködéstől meg a hideg, nedves földön való alvástól. A cipő pedig, egyrészt rárohadt a lábamra, másrészt kezdte feltörni. Ha lehúztam, se segített, meztéláb tapickolni a sárban egyenes út az alapos megfázáshoz. Amit el is kaptam. De harmadnapra megszoktam. Az orromat már csak kicsaptam, nem papír zsebkendőbe fújtam. Fogtam egy sündisznót is. Kibeleztem, megsütöttem, aztán befaltam az egészet annak a trutymónak a helyére, amit a belezés közben kihánytam. Az egyik pólómat széttéptem, és a lábamra tekertem kapca gyanánt. Jobb lett, sokkal jobb. Ráadásul az idő is megjavult. A harmadik nap reggelére szétfújta a szél a felhőket, és felragyogott a Nap.

Nem sokat haladtam addig. Hogy pontosan mennyit, nem tudtam, mert minden távolság és időérzékemet elvesztettem. Volt ugyan karórám – vízhatlan Casio, hologramos, hőmérős, magától világítós – ha magad felé fordítod a csuklód, bekapcsol, és a számok, mutatók zöldes fényben izzanak -, meg minden. Egy egész vagyonba került. Egy idő után azonban eluntam nézegetni. Okafogyottá vált az idő ismerete. Balra a hegyek sötétlettek a napsütésben, jobbra az Alföld izzott. Egyiket se láttam úgy még azelőtt. Valahol a régi 3-as út nyomvonalán haladtam, úgy számoltam. És arra is, hogy lassan el kell, érjem a Tiszát. Sejtettem, nem lesz könnyebb átjutni rajta, mint a Dunán. Mert ott már nem lesz még egy Vékony bá'.

Délben fogtam egy nyulat. Előttem ugrott ki az egyik üregből. Ledobtam a hátizsákot, rálódítottam a fegyvert, és meghúztam a ravaszt. A kattanás döbbentett rá, töltény nélkül ezzel ugyan én nyulat nem lövök. Töltények a zsákban, mire előszedem, betárazom a nyúl meglép. Ledobtam hát mindent, és a nyomába eredtem. A szerencsétlen nyúl, vesztére, berohant egy ligetbe. Talán egy bokor alatt akart meglapulni. Szétvertem a fejét a puskatussal. Aztán a liget szélében letanyáztam, tüzet raktam, megsütöttem. Jót ettem – jobbat, mint a sündisznóból -, és mindezek végeztével azonmód el is szenderedtem. Napok óta nem aludtam olyan jól. Erősen délután volt, amikor felébredtem. Méghozzá arra, hogy egy ló legel a közelemben.

Azt hiszem, én ijedtem meg jobban. Felugrottam, ő viszont csak felkapta a fejét, horkantott, csapott egyet a farkával, és odébb fordult, egy kövér, félig elszáradt fűcsomó felé.
Hatalmas, izmos jószág volt. Szájában zabla, bronzból, ha jól láttam. Marját fémlapokkal borított bőrvért fedte, hátán nyereg, komikusan félrecsúszva. A nyaka és a sörénye a nyaka bal oldalán rászáradt vértől sötétlett.

Valamikor, a nyolcvanas évek végén abbahagytam a főiskolát. Félévet halasztottam. Hogy ne kelljen hazaköltöznöm, elindultam munkát keresni. Egy lovardában kötöttem ki. Ganét pucoltam, lovakat csutakoltam, fel- és lenyergeltem, segítettem a kovácsnak, ha patkolni kellett, meg az állatorvosnak, ha elletni. Szabad időmben pedig kiültem a szabadtéri karám szélére, és hol a lovagolni tanuló gazdag csajokat bámultam, hol a lovakat. Jó időszak volt. Aztán délutánonként, ha már csak én maradtam, megpróbáltam megülni a szelídebb lovakat. Megtanultam lovagolni,  és amikor lejárt a kényszeredetten vállalt pihenő a főiskolából, néha vissza-visszajártam még. Nézelődni. Sőt, ha engedték, lovagolni is. Nonszensz, hogy falun nőttem fel, de lovagolni a városban tanultam meg. Kölyökkoromban a gazdák már Fürgékkel – olyan kis zöld, sárga kerekű, mérgesen zümmögő traktorokkal – jártak permetelni, szénát hordani, rotálni. A téeszben is már csak elvétve volt ló. Szántani már Rába Steigerrel, Dutrával és MTZ-vel jártak. Közben a lovaglás a városi elit úri passziója lett, a ló, amelyik legalább annyit segített az embernek a technikai fejlődés során, mint a gőzgép, vagy a számítógép, játékszerré vált. Ráérő, pénzes emberek költséges játékszerévé.
De az a ló nagyon nem tűnt úri passzióból tartott játékszernek.

Közelebb léptem hozzá, és megpróbáltam megsimogatni. Lelki szemeim előtt már láttam, az út hátralévő részét nem agyongyötört lábamon fogom megtenni. Láthatólag nem félt tőlem, de nem is engedte, hogy hozzáérjek. El-ellépett a kezem elől, de mindig csak biztonságos távolságba, nem túl messze egy-egy ízletesnek tűnő fűcsomótól, de elég messze tőlem. Közben pedig egyik szemét folyamatosan rajtam tartotta.
Jó negyedóráig játszottuk ezt, közben egyre beljebb és beljebb húzódott, egyenest a liget közepe felé. Eltökéltem, kell nekem az a ló. Követtem hát. És akkor hallottam meg a hangot.

A férfi a liget túloldalán feküdt, hátát egy fa törzsének támasztva. Hatalmas, erős felépítésű ember volt, talán ezért is élt még. Bőrlapokból álló, szoknyaféle valamit viselt, lábán saru, felsőtestén fehér, pólószerű ruhadarabot festett pirosra a saját vére. Egy nyílvessző meredt elő a torkából, a végén öklömnyi, véres valami fityegett, utóbb kiderült, a nyelve, és a gégéje egy darabja. Amúgy nemes metszésű arca is merő vér, amely, a homlokán lévő mély vágásból szivárgott alá. Ölében egy hulla feküdt arcra borulva, csúcsos süvegben, kaftánban, bőrcsizmában. Hátából kard hegye meredt elő. A ló odalépdelt a férfihoz, és megbökte az orrával. A férfi felnézett. Egyenesen rám.

Egész éjjel vigyáztam rá. Próbált beszélni hozzám,  de csak a szája mozgott, és sivítva tört elő a levegő a torkán éktelenkedő véres masszából. A jelek alapján próbáltam összerakni a történetet. A férfi római volt, a ruházata legalábbis erre utalt. Talán az a kaftános fickó lőtte le, hátulról. A nyílvessző a tarkóján hatolt be, kicsit oldalt, így elkerülte a nyakszirtjét. A torkát viszont nem. Nem voltam orvos, de a nyelvét a nyílvessző végén felismertem. És a gégéjének egy darabját.

Némi topogás után lefordítottam a hullát az öléből. Durva arcú ember volt. Alacsonyabb termetű, mint én, de ahogy megfogtam a karját, hogy arrébb húzzam, éreztem, iszonyatosan izmos. Félelmetes erejű ember lehetett, amíg élt. Kezében véres, rövid, görbe élű kést szorongatott. Birkatenyésztőnél láttam ahhoz hasonlót, azzal körmöltek. A római kardja egyenest a szívét döfhette át. Arrébb húztam a füvön, aztán némi tanakodás után, visszamentem a cuccomért. Éjszakára a római mellett telepedtem le.

Szerettem volna segíteni rajta, de tudtam, lehetetlen. Talán, ha orvos vagyok, akkor sem. Egészen hajnalig hallgattam a hörgését. Ott ültem, nem messze tőle, tápláltam a tüzet, és gondolkodtam, mit tegyek. A ló ott toporgott mellettünk. Már majdnem besötétedett, amikor sikerült annyira közel férkőznöm hozzá, hogy elkaptam a kantárját, és kikötöttem egy nagyobb bokorhoz. Aztán csak ültem, és a tűzbe révedve próbáltam számot vetni a helyzetemmel.

A római és a kaftános alak újabb adalék volt a rejtélyhez, amibe kerültem. Egy újabb puzzle darab, ami a helyére kell raknom. Sokat foglalkoztam történelemmel, no, nem profi szinten. Minden érdekelt egy időben, ami Krisztus előtt történt Európában. Könyvek tucatjait olvastam végig, irodalmi, tudományos és áltudományos műveket egyaránt. A kaftános alakot valami keleti származéknak tippeltem. Lehetett volna ősmagyar is, vagy hun. Igen, biztos hun, gondoltam. Akkor valahol a római birodalom összeomlása körüli időbe kerültem. Ebbe beleillett a római is. De akkor hol a védvonal, amivel a rómaiak Pannóniát védték? Mintha olvastam volna valami erről, úgy rémlett. Nem láttam ilyesmit a Duna nyugati partvonala mentén. És Vékony bá' sem. Pedig ő leuszályozott majdnem Pest magasságáig.
De akkor mi a helyzet az autópályával? Egy darabja megmaradt, a saját szememmel láttam. Miképp Esztergom is. Azt meg az öreg látta. Aztán az utak és a falvak, amelyeken át Esztergomba autózott. Elmesélte. Arra jutottam, talán nagyobb rejtély ez az egész, mint a római, a kaftános alak, és a szekeres öregasszony gyerekestül, hullástul, együttvéve. Hogy maradt meg? És ha az megmaradt, akkor megmaradhatott más is? Mondjuk, Szatmár? Géc?