Április 28. asszem.

Az igazság fáj. Ócska közhely, de mint általában mindegyik: ez is igaz. Nekem tulajdonképp mindenem sajog tőle, szerencsétlen honfitársaimnak köszönhetően. Tussal nem sokat kaptam, hiszen elég kevés fatusájú kala van errefelé, a fém meg azért szerintük is kemény lett volna. Legalább törődnek az emberrel. Szóval maradt az ököl, a surranó és egyenlő részekre tört dióverő. Hogy mindenkinek jusson, csak a szenvedőnek ne. Kísértetiesen ismerős rendszer... őszintén remélem, hogy hamar küldenek valami fejest, mert már nem bírom soká. Kétségbe fogok esni és vissza fogok ütni. És mivel nem vagyok egy izomkolosszus, gégére, szemre, lágy részekre fogok menni. Az pedig senkinek sem lesz jó. Hiába magyaráztam én nekik, hogy ha az első két alkalom után - nem kis erőfeszítést igényelt visszamászni a székre - sem mondtam többet, akkor ezután se fogok. A tököm ki van az értetlen idiótákkal. 

Május 1. tuti.

A mai reggeli kissé másképp alakult. A srácot asszem Zolinak hívják. Eddig is ő hozta a félig romlott, félig sem elég kaját, de ma hozott egy köteg a4-es papírt és egy ceruzát. Azt mondta, hogy írjam le a történetet és ezentúl nem jönnek verni, ha jó leszek. Közöltem vele, hogy a kézírásom olvashatóságáért nem tudok felelősséget vállalni és minden szerzői jog engem illet. Lehülyézett és leült őrködni. Én csak ültem a halom papír fölött. Mit is mondjak nekik? A naplómat már biztos olvasták, az akasztáshoz már az is elég lesz. Úgy döntöttem leírom nekik az egészet, örvendezzenek. Persze pár adatot, személyt és eseményt kicsit átszerkesztettem, hogy valamivel jobb színben tűnjek fel. Így történt, hogy Brennus szoros őrség alatt egy kis kunyhóba zárt és csak akkor vett elő, amikor faggatni akart. A lánya egy szadista ribanc volt és állandóan engem akart. Totális terror alatt éltem, a magyar katonák érkezése után meg mindenkiért aggódtam. Ekkor döntöttem el, hogy véget vetek az egésznek. Blablabla… Nem is hangzott olyan rosszul, ellenőrizni meg úgysem tudják. Persze, Bazsír (még mindig nem görög, az fix) meg az emberei... Még mit nem.
Zoli marhára unhatta magát, így laponként adtam neki némi olvasnivalót. Először fapofával olvasgatta, aztán kezdett kicsit türelmetlenebbül várni a következőre. Nem tudom, meddig írtam, de egy idő után elég volt.
- Végeztél?
- Mára biztosan.
- Szerintem folytatnod kéne…
- Mert?
- Hivatalosan, mert várják a beszámolódat jó magasan. Nem hivatalosan meg érdekelne, mi igaz és mi nem.
- A naplómat már biztos ízekre szedtétek. Azt magamnak írtam, szóval színigaz. Ebből logikusan következik, hogy semmi értelme kreatívkodnom, vagy nem?
- Csak kicsit gyanús a dolog…
- Mer'?
- Túl gördülékeny, túl irodalmi… Túlságosan meseszerű.
- Egy reggel, egy fél megye az ókorban ébredt - kezdtem bele rettentő színpadiasan. - Egyszer volt, aztán már máskor volt. Szegény megyeik biza azt sem tudták, hová legyenek nagy ijedtükben. Nem volt már nekik a jól megszokott…
- Elég lesz, te gyökér! - vetette közbe félig mérgesen, félig röhögve.
- Erről ennyit.
- Egyelőre.
- Egyébként nem lenne tilos az őrizetessel beszélgetni?
- Ha nem tűnt volna fel, a gyepűn vagyunk egy tanya atombunkerében… Ki a rák jönne ellenőrizni, mit csinálok?
- Valaki csak van… - Mély csend. Innen vagy barátok leszünk, vagy nem. Mindössze a jó kérdést kell feltennem. - Mióta katonáskodsz?
- Mi van?
- Mióta rohadsz a seregben? Én már meséltem, hogy ne unatkozz, most rajtad a sor.
- Te nem vagy ép.
- Talán annak látszom? - Ezen jót röhögtünk, aztán mesélni kezdett.

Május 5.

Zoli egész kellemes társaság. Ha az átkerülés előtt találkozunk, talán még össze is haverkodtunk volna. Ehhez most is közel állunk, de mind a ketten tudjuk, hogy csupán üde színfoltot jelentünk a másik életében. Ha végeztünk a dolgommal engem valószínűleg elkaparnak, ő meg szolgálhat tovább. Szerencsére jóval pozitívabban látom a dolgot. Tulajdonképpen a sorozatos veréseket leszámítva, minden a terv szerint alakul. Már csak a fejest kell kivárnom.

Május 8.

Zolit lecserélték. A helyére valami neonáci került. Albert Farkasa vagy mi a szösz. Egy kifejezetten pocsék B film szuperkatonája. A sztorival már túljutottam Brennus megölésén. Lassan bal oldalt is tudnék rágni, már ha a börtönkosztban lenne mit.

Május 10.

Solo ma már majdnem hozzám szólt. A történet időközben véget ért. Próbáltam origamizni unalmamban, ekkor lépett közbe a droid. Fölállt, hozzám menetelt és kitépte a kezemből a papírt. Untam már a helyzetet, ahhoz, hogy túl sokat töprengtem volna a reakciómon.
- Bajod van haver?
- A fogoly hallgat, ha nem kérdezik.
- Hát az übersoldat?
- Első figyelmeztetés.
- Mégis mit hiszel magadról? - A gondot az jelentette, hogy csak éreztem, hogy ki fogja rúgni alólam széket. A friss zúzódások meg ritkán díjazzák, ha rájuk esel. - Te tényleg ennyire utálsz? - síri csend, a hullaszagot mellőzném, ha egy mód van rá.
- Becsületes magyar nem tárgyal veletek.
- Velünk? Hejj, de nagyon magyar vagy te!
- Te már kiírtad magad a nemzetből. Az a dolgom, hogy eltüntessem az ilyeneket. Főleg az ilyeneket, akik Istent, hazát és családot elárulva törnek ellenünk!
- És volnál szíves elárulni, hogy a standard szövegelésen és a droidléten túl te mit tettél a hazádért? - Nem volt olyan erős, mint vártam. Vagy én nem fogytam még eleget. Két kézzel kellett a falhoz nyomnia, hogy a lábaim vagy tíz centi magasságban kalimpáljanak. Marha dühös volt és bűzlött a szája.
- Mi az turbómagyar, köt a parancs? - vigyorogtam rá gonoszul. Ha jó vagyok, elviszi egy fiatalkori agyvérzés. - Rontottál már rá keltákra Petőfit szavalva? Vártad-e már a biztos halált a nemzeti lobogó alatt a Szózatot idézve? Öltél már embert egyáltalán? - Ettől kissé elbizonytalanodott. Hiába olyan szegény, amilyen, attól még húszadik századi nevelést kapott. Szinte éreztem, ahogy kiég pár biztosítéka, mialatt megpróbálta eldönteni, hogy azonnali hatállyal likvidáljon, vagy hagyjon a fenébe. A kékhaláltól csak az ajtó nyikorgása mentette meg. A tiszt vagy tisztes érkezett. Solo elengedett és kelletlenül, de mint aki rugóra jár, tisztelgett.
- Jelentem, a fogoly… - kezdett bele, mintha egy leszálló C-17-est akart volna túlharsogni.
- Ne jelentgessen Akela - fojtotta belé a szót. Csak így, lazán. Mióta vannak magyar kiborgok? - A fogolynak látogatója van. Leléphet.
- Ez valami harci droid? - kérdeztem, miközben engedélyt vártam a feltápászkodásra. Közben a nevezett a releváns szkriptek szerint animálva távozott.
- Olyasmi. - horkantott egy rövidet, majd folytatta. - Az elnöki megbízott már vár. Az ideje drága, te viszont minden tekintetben feláldozható vagy. Gyerünk!