Marseilles-ből belföldi járaton mentünk Párizsba az egyik cimborámmal. Leszállás után taxiba pattantunk, irány a magyar konzulátus. Viszonylag gyorsan bejutottunk egy ügyintézőhöz, az október még a francia fővárosban sem mondható turistaszezonnak. Próbáltunk nagyon tanácstalannak látszani.
- Jó napot kívánok! Turisták vagyunk, és elveszett az útlevelünk. – Gyengére sikerült, az aktakukac szúrósabb szemmel nézett ránk, mint annak idején, a valóságban. Két kisportolt fickó, legfeljebb pár milliméteres hajjal és egyforma arckifejezéssel. Hihető.
- Tehát idegenlégiósok. Töltsék ki ezt a nyomtatványt. – Az idegenlégiós szó hangosan visszhangzott, mindenki minket bámult, akkoriban persze le se szarták ezt, de az érzés megvolt.

Nagyjából itt szoktam felébredni. Volt, amikor kicsit előbb, olyankor már a reptéren várt minket a katonai rendőrség, volt, amikor Ferihegyen nem akartak elengedni, és igen, volt, amikor azon a bizonyos, hasogatóan másnapos októberi reggelen, hiába kapcsolgattam a kávéfőző gombját, nem volt áram, és az ablakon át kékre mázolt keltákat láttam osonni a sövény tövében. Olyankor mindig kellett egy löket, egy extra adag. Tudom, mennyire veszélyes ez. Na nem maga az anyag, igazából a kávé is durvább cucc, de nem szabad nagyon hozzászoknom, mert akkor élesben nem lesz elég a szokásos, és nem akarok tűzharc helyett túladagolásban elpatkolni. Márpedig élesben kell, muszáj, nem tudom elviselni nélküle. A legelején hozzá kell jutnom, igaz, többen vagyunk így, de nekem kell utána ellátni a sebesülteket. Nekem is. Most nem magamtól ébredtem, sötét alak rázogatta a vállam.
- Hé haver, ébresztő, vár a csillagfényes adriai éjszaka. Ja, meg kellene pár adag.
- Jólvanmár. Hagyjál. – Mindig ugyanaz a rutin, ébresztenek, felülök, pisztoly ellenőriz, éjjeliszekrényen matatás. A fellobbanó gyertyalángnál sem ismerem fel az ébresztőmet, nem is kell, lesz időnk még az ilyesmire. A sátor félrehajtott ponyvaajtaján át láttam a kibelezett Transporter tövében égő apró tüzet, nem messze tőle a felkupacolt hasábfákat. A tábor belsejéből egy alvászavaros kutya vakkantása hallatszott. Neked a legjobb, Rexi. A széthajtható kempingágy alól előhúzom a kincses ládikámat, ebben a kész formájú adagokat tárolom. 80 kg-ra, 90 kg-ra, 100 kg-ra, még nagyobb testsúlyra, és az apró, cukorzselés bogyókat, amik egy percen belül a véráramba juttatják az anyagot, éles helyzetekre.
- Két bogyót szeretnék, és három egyműszakosat. Írd a számlámhoz. Vaze, gazdag csávó leszel te a parton, az tuti.

Én is elmosolyodok, na persze, majd a parton, majd ott lesz kánaán, a fákon terem a lőszer, és mindenki tőlem akar vásárolni. Jó szöveg volt, ezzel kábítottak a „toborzón” is.

A párnámat felemelve egy pillanatra a legféltettebb kincseimre esett a tekintetem. Három National Geographic magazin. Még a Jocóéktól van, tőlük vittem magammal Tatabányára, mikor pár nappal az Átkerülés után jelentkeztem fegyveres szolgálatra, és oda vezényeltek. Sosem olvasgattam ilyesmit, úgyhogy akkor és ott szentimentálisnak hatott a dolog. Ahogy a kevés holmimat pakolásztam, és éppen arra gondoltam, hogy a maradék szeszekből kegyetlenül benyesek és végighányom a csapatszállító platóját, a tévé előtti újságkupacból feltűntek ezek. Bedobtam a zsákba, majd elolvasom. Hamar megbántam. Három újságocska, mintha folyamatosan tolnák az infót az agyamba. „Olvass el! Nézegess! Álmodozz! Szenvedj. Helyek, amiket soha többé nem fogsz látni.” Kevésen múlt, hogy nem dobtam ki a francba mindet.

Kábításból sosem volt elég. Hihetetlennek tűnt az egész dolog, ez az Átkerülés, meg minden. Talán még most sem barátkoztam meg teljesen a gondolattal, de ki tudná ezt ép ésszel felérni, ki? Egyik napról a másikra odalett minden, de tényleg minden, és aki olyan helyen élt, ahová a gondviselés farkának kellemetlenebbik vége nézett, az be is kapta rendesen. Egyik reggel még barackfák sorakoznak a kert végében, másnap már szakadt ruhájú kelták, antik, civilizálatlan állatok, mindenkinek ízlése szerint. Nem mintha lenézném őket, vagyis nem annyira, de náluk még mindig az a legfaszább tag, akinek a kotoréka előtt a legtöbb karóra tűzött fej van. Hát köszi. Ezt a látványt kellene mutogatni a nyámnyila pacifistáknak, akik a durva vezetői döntéseket, módszereket vitatják, blablabla. „Ők is olyan emberek, mint mi, csak le vannak maradva a civilizálódásban.” Ezt mondom én is. A 21. század demokráciáját és emberiségét nevezik fejlett civilizációnak, pedig annál lejjebb már csak az állati sor van. Az antik meg alattunk vannak, gondolom, mindenki felismeri a párhuzamot. Szóval nehéz megszokni. Nekem sem ment még.

***

Ferihegyről kitaxizva, egy belvárosi étterembe beszéltünk meg találkozót. Görbe estét terveztünk valami közeli városban, mielőtt meglátogatom idősödő szüleim az Alpokalján. Jocótól kaptam egy kulcsot, ők még délután elutaznak, szintén vidékre, és hát háromszáz kilométer vezetés előtt nem kéne nagy tivornyát csapnia. És mivel iszonyú jó fej, vigyázhattam én a házra aznap éjszaka, Esztergom külvárosában. Hurrá. Mentem volna haza a büdös francba. De nem, inkább bulizzunk kicsit. Sok sör, kicsit kevesebb bor, és a kettőnél összesen is több tömény társaságában töltöttük a kora estét és az éjszaka első felét. Természetesen szóba került, hogy mihez kezdek a légió után. Rögtönzött cv-t állítottam össze, és csak enyhén tántorogva adtam elő a nappaliban lévő asztalba kapaszkodva.

– Tisztelt háeres úr/hölgy! Kanyifaszi Guszti vagyok, ne röhögjetek, 27 éves. A fővárosi Semmelweis egyetemen szereztem diplomát, nem bukdácsoltam sokat, de azért ne idézzék fel maguk előtt azt, hogy summa cum laude. Baleseti sebészetre készültem. Sajnos a magánélet közbeszólt, így az utóbbi három évet a Francia Idegenlégió családias környezetében töltöttem. Jártam Afrikában, Közép-Amerikában, a Közel-Keleten, öltem embert Ugandában, Haitin, Koszovóban, Irakban és Afganisztánban, és meggyógyítottam, összeraktam sokkal többet, sokkal több helyen. 3 év harctéri felcseri tapasztalatommal keresek most állást. Remélem, önöknél találok, és nem kell húst sütnöm a mekiben. – A további vicceskedés már kevésbé rémlik, mintha hánytam volna egy utca közepén, és mintha a számlán vitatkoztam volna egy ingerült pultossal. Az öklöm is fájt másnap reggel, nem csak a fejem.

A sokcsillagos kretén ugyanezekkel a szavakkal kábított, nem is tudom, miért tudott meggyőzni (dehogynem tudom, húztam is a szám rendesen). Támaszpontot kell létrehozni az Adrián, ahol azelőtt Fiume állt. Önálló telepre van szükség, teljes emancipálásra, satöbbi, satöbbi. Itt írjam alá. Nem? De. Különben mehetek az akasztófára drogdílerkedésért. Igen, még mindig tilos. Nem, nem számít, hogy az adott vegyület nincs benn a törvényben. Drog, és kész. Írja alá. Köszönöm, mindig szükség van elkötelezett önkéntesekre. Leléphet.

Igazából nem zavart túlságosan a dolog. Persze, a látszat miatt azért vág néhány grimaszt az ember, de sehol nem lehetett jobb dolgom, mint a katonaságnál. Még a nyilvánvaló kockázatok ellenére (a karóra tűzött koponyaként átélt örökkévalóság, ugyebár) is, azokat meg pont leszartam. Ha anyámasszony katonája lettem volna, akkor nem a légióba megyek. Világéletemben szabályozott hierarchiában éltem, a szülői háztól az „előző munkahelyemig”, és az egy jól működő rendszer. Mindenki tudja, hol a helye, mi a dolga. Kényelmes, egyszerű. Semmi stressz. Talán ezért megy így a dolog. Megszokni ezt az abszurd rémálmot, amiből nincs felébredés. Hiszen csak csöbörből vödörbe kerültem, igaz, közben kifordult a világ önmagából, de ne legyünk már ennyire szőrszálhasogatók.