A gellérthegyi referenciaterepen voltunk gyakorlaton, amikor az egyik új, gőzgépes járőrhajó kikötése után egy jelzések nélküli gyakorlót viselő, de komolyabb fejesnek tűnő férfi keresett meg. A gellérthegyi keltáknak legalább annyira betett az Átkerülés, mint nekünk: azon az éjszakán elveszítették a törzsi területeik és rokonaik nagyobbik részét, ráadásul beszorultak közénk és a Duna másik oldalán nyilazgató szkíták közé. Az élményt fosztogatással-gyújtogatással próbálták meg feldolgozni, de néhány géppuskás-terepjárós ellencsapás után arra jutottak, hogy jobban járnak azzal, ha behódolnak. Így a többségük túlélte a telet és az azt követő háborúskodást; az emancipáció tudományágának kísérleti laborjává váltak, amit ők elszenvedtek tőlünk, attól a többi anti sorstársukat talán már meg lehet kímélni. Talán. Igazából szerettem ott kint lenni köztük, gyakorolni a nyelvet, bár még nagyon gyengén pötyögtem, ellesni a szokásaikat, esténként nagyokat okoskodni a többiekkel, akik inkább a Dunára néző cölöpteraszon múlatták az időt a hegyoldalba vájt borospince örömei helyett. Nem voltunk persze sokan ebben a klubban, de nekem ez is nagy élmény volt.

Az alig kopott gyakorlót viselő férfi is erre a teraszra hívatott engem. Ellenőrizte, hogy az vagyok-e, aki, majd megkérdezte, hogy tudok-e úszni.

- Tudok – feleltem. - Hát, legalábbis nem fulladok meg.

A szüleim szerencsére nem tartoztak azon keményvonalasok közé, akik a meztelen bőrfelületek mutogatását a paráznaság (vagy paráznaságra csábítás) kategóriájába sorolták, de azért túlságosan sokat nem jártunk a strandra. A Palára is inkább csak azután jártam le a bátyáimmal és unokatesvéreimmel, miután betöltöttem a tizenhatot és kissé szabadabban dönthettem saját magamról.

- A Dunát át tudná úszni?

A túlparton, vízben álló fákra néztem, meg a köztük megcsillanó fényre. Jobb napokon a láthatárig állt a vízben az ártéri erdő.

- Ha nagyon muszáj lenne – mondtam tétován. - Miért?

Így vezette be a nagy tervet, amiről persze mindenkinek megvan a külön története. Elméletileg mindenki önként jött, elméletileg mindenki a legjobb a szakmájában, sőt többen is. Engem elsütöttek segédgépésznek, mert a bátyáimmal folyton bütyköltük apám tragacsait (az Átkerülés miatt hagyta abba a csúcson egy Lada Samarával, ami állítólag egyszer még sokat fog érni – ha megéri), aztán a felkészítésen kicsit kiokosítottak a gőzgépet illetően, amit most darabjaira szedve vonszoltunk magunkkal a balkáni hegyek felé. Nem gondolkoztam sokat az igenen, úgy láttam, hogy végre beütött az életembe a kaland, amire titkon mindig is vágytam, meg legyezte a hiúságomat, hogy a sok emancipátor és tapasztalt keltatanító közül pont rám gondoltak. Ezt az érzést még az a félrészeg katona sem tudta elrontani, aki valahol Mohács magasságában, a bárka rozsdás, ormótlan vasorrában ülve kifejtette, hogy azok utaznak a teknőn, akikért nem kár. Kivágnak minket a francba – csúnyább szóval mondta, persze -, aztán ha bejön, nagyszerű, ha nem jön be, nem roppan bele az ómagyar nemzet. Nem tudtam hinni neki. Akiket megismertem, nem tűntek selejtes alakoknak, a bárkára zsúfolt felszerelés sokat ért, a terv merésznek tűnt, de nem lehetetlennek. És az emancipátor harmadrész misszionárius - Pál apostol ennél sokkal kevesebbel hódította meg a világot. Vagy fogja. Vagy nem fogja. A bárkán esténként, a hátul dohogó gőzgépet hallgatva ilyesmiken gondolkodtam elalvás előtt. Néha helyett.


A csapat tábori lelkésze az esti táborverésnél keresett meg. Addigra már túltettük magunkat az ijedtségen, amit egy villás fatörzsben fennakadt szarvas okozott, az egész menetoszlopot a frász kerülgette miatta, míg végre fel nem derítették, mi balhézik a sűrűben. Persze ahhoz nem volt elég nagy a szarvas, hogy mindenkinek jusson belőle, valahogy én sem kerültem a kiválasztott szerencsések közé. A lelkész viszont igen, egy kósza pillanatra átfutott bennem, hogy most idejön és előttem eszi meg az adagját, de aztán nem győzött égni a képem.

- Nem gyógyszer – nyújtotta felém a karcos műanyag tálkáját, annak idején ilyenekben hozta az ételt a futár, amikor anyám nem tudott főzni ránk a kórház miatt. - De azért ártani nem árthat. Hallottam, már gyógyulgat a sebed.

- Hát, remélem – vettem át az ételt. A sovány, magas lelkészt néztem, határozottan férfiasabb jelenséggé tette az, hogy a kikötés óta nem került borotva a kezébe. Rohamsisakjának szíja kioldva lifegett, néha nekiverődött az ádámcsutkájának. - Köszönöm.

- Ugyan – legyintett. - Takarodó előtt tartok egy rövid áhítatot a kocsinknál, el tudsz jönni odáig?

- Ja, igen – bólintottam. Ötven méter, nem nagy táv, de egyetlen porcikám se kívánta. Pedig amúgy nem voltak rosszak az alkalmai, az ment rá, aki szükségét érezte, egyébként meglepően sokan, és nem is húzta el. Mifelénk másfél óra alatt nem lehetett megúszni egy istentiszteletet, kellett egy kis idő, mire feldolgoztam, hogy tíz perc is elegendő ilyesmire. - Ott leszek.

- De ha kell, szervezhetem ide is – intett bizonytalanul a nyakig sáros Ignisünk felé. - Akkor nem kell annyit...

- Á, nem, elmegyek – vágtam gyorsan közbe. Pedig Bence megérdemelte volna, hogy végigfeszengje az egészet, takarodó előtt csak nem mászkál el kiszívatni a nyakát. Nem beszéltünk a dologról, de volt egy olyan tippem, hogy az egyik ómagyar nemeskisasszonyként magunkkal hozott, gyanúsan parázna nőnek tűnő hölggyel került össze. Hát igen, ez a dolog érdekes része a munkámnak: emancipátorként támogatnom kellett az ötletet, hogy ilyesfajta, már-már dinasztikus jellegű kapcsolattal pecsételjük meg a célnál található antikkal kialakítandó kapcsolatunkat. Na meg persze gyorsítsuk, mutassuk ki békés szándékainkat és hasonlók. Csakhogy túl sok nemes hölgy nem rohangált Ómagyarországon, bár – inkább csak viccként – felmerült, hogy valamelyik fejes lányát csomagoljuk be. Szereztek hát olyat, akiről azt mondunk, amit akarunk, és hát mondtak róla mindenfélét. De a célnak megfelel, az a lényeg, na meg az, hogy neki sem okoz gondot a dolog. Hogy keresztyénként mi erről a véleményem, azt most inkább nem részletezném.

- Örülök neki – bólintott a lelkész. - Ö... gondoltam a sebesülésedre is.

- Köszönöm.

Sokszor jött ezzel a „gondoltam erre, gondoltam arra” dologgal, eleinte nem értettem, mit akar. Kellett pár nap, mire leesett, hogy azt akarja körülírni, hogy imádkozott azért a dologért. Nem tudom, miért nem mondta ki nyíltan, illetve azt meg végképp nem tudom, miért beszélt róla egyáltalán. Szerintem az imádkozás az személyes dolog, nem kell bejelenteni, hogy most éppen kiért-miért. Menj be a belső szobádba, ugyebár. A lelkész amúgy nem volt lelkész, csak teológus az Átkerülés előtt, azt hiszem, harmadéves, és valami udvarlós dolog miatt sikerült Dorogon ragadnia. Református, egyébként. Ez a „gondoltam” szó nyilván elterjedt a köreikben. Olyan, mint nálunk az, hogy az Úrnak megköszönjük azt, hogy „megtáplál” minket. De én ezt sose mondanám egy olyannak, aki nem érti, hogy ez miért nem nevetséges.

A takarodó előtt még akadt pár dolgom. A táborverésből, védelmi állások kialakításából szerencsére kimaradtam, vannak előnyei is a sebesülésnek, viszont ide-oda mászkálni nem túl kellemes átlőtt lábbal, felszakított izomrostokkal. A szanitéc házhoz jött és lerendezte a kötést, azzal vigasztalt, hogy ha jól kialszom magam, holnapra rendbejövök. A Faterral is volt egy rövid köröm, a felderítők jelentéseit nézette át velem emancipátori szemmel, mondtam pár okosnak hangzó dolgot, de igazából az egész egy nagy nudli volt. Utána benéztem még Derrgenékhez, a kelta családunkhoz.