A francba is, ezt jól megszívtam. Volt némi kurjongatás a parton, na mondom akkor jöjjön, aminek jönnie kell, ledarálunk mindenkit, aki ugatva beszél vagy halszaga van. Be is dobtam egy kis hangulatjavítót, és vártam, hogy kiadják a parancsot az indulásra. Erre kiderült, hogy ez csak amolyan anti örömujjongás volt, a „követek” nyilván megegyeztek a helyi erőkkel, hogy nem állnak neki egymást gyilkolni rögtön így késő délután. Én meg felpörögve járkáltam az őrposzt és a szekerek között oda-vissza. Na nem mintha amúgy nem vettem volna magamhoz egy kis jót, mert hát ilyen magasztos pillanatokban bizony elérzékenyül az ember, de nem árt, ha utána le van vezetve a plusz energia. Legalább úgy, hogy megremeg az ujjam a ravaszon, mikor besétálunk az antik közé. Expedíció vagyunk, nem hódítók, nem fogunk agyatlan mészárlásba kezdeni, de attól még az ember gyereke ilyenkor fel van spannolva szépen. Ki tudja, mi lesz odalent, lényeg az éberség. De a hatalmas löketnek, ami az agyamat tolta, semmi esetre sem tett jót, hogy itt kell téblábolni, a kezüknek tördelni a türelmetlenségtől.

- Na mi az haver, mennél már, mi? – Csak ez hiányzott, valami okostojás. Még jobb kedvem lett, mikor felismertem az érkezőt. Zsolt, vagy Zsozsó, ahogy a többi baka hívta. Zöldséges és kereskedelmi megbízott. Na meg Egom szeme és füle, ha hinni lehet a kósza szóbeszédnek. Bár itt nem sok minden van, ami érdekelhetné a fejeseket. Vagy sikerünk van, és akkor jók vagyunk, vagy nem, de akkor odafent sem tudnak semmit tenni értünk. Nem beszéltem még pár szónál többet a taggal, de egyelőre úgy döntöttem, hogy irritál a stílusa. A katonai rendőrökre emlékeztetett, a légióban ők voltak a belső elhárítás és a hadbíróság keveréke. Elméletileg a francia reguláris seregekből és a rendőrségből toboroztak, de mindenki tudta, hogy légiósok ügye csak olyanok elé kerül, akik maguk is a család tagjai voltak. Nekem ugyan nem volt dolgom velük, de már találkoztam a munkájukkal. Úgy beszéltek, mint ez itt. Remélem látszott az arcomon a boldogság és a felszabadultság, hogy társaloghatunk.

- Mindenki menne. Csak itt tökölődünk, közben pedig ahogy nézem, már elboronálták a barátságot odalent.

- Ne izgulj katona, holnaptól lesz elég dolgod. Körbenézünk a területen, és beosztották a kíséretembe. Remélhetőleg tisztább fejjel tudsz majd szerepelni. – Szerencsére ment is tovább, nem idegesített a szövegelésével. És mi az, hogy tisztább fejjel? Olyan tiszta vagyok, mint egy babasegg. Csak jobban nézek ki, és több bennem a kraft. 

*** 

- Kérdezd meg tőle, hogy varázsholmikért cserébe sincs-e hajója. Druida holmikért. – Üveggyöngy, pár tábla csoki, világítós kvarcóra, mi? Kár, hogy semmi ilyent nem hoztunk magunkkal. Legalábbis eddig így tudtuk. Igazából már le tudtam volna ülni, de úgy látszik, errefelé nem szokás. Zsozsó, a zöldséges és Iszkiri, akit magam neveztem el így a kimondhatatlan neve miatt, mint a falu vezetője egymással szemben ültek egy viszonylag rendezett kunyhó előtt. Éppen kapcsolatot létesítettünk a környék bennszülötteivel. Megmondom őszintén, inkább a rönköket fűrészeltem volna a telep védműveihez, mint, hogy ebben a parádéban részt vegyek. Basszus, még rőzsét gyűjteni is nagyobb kedvem lett volna elmenni. Talán innen jött a késztetés, ami miatt szívesen kapcsolatot létesítettem volna a bakancsom és a Fater szája között. Ekkora baromságot, még rendes fedél sincs a fejünk felett, de már menjünk kirándulni meg szomszédolni. Hát a faszom. Egy-két héten belül úgyis jöttek volna maguktól, minek elébe menni a dolgoknak. Még csak az hiányzik, hogy a helyi kiskirály, valami Kildemól vagy ki, azt higgye, az ő uralmát akarjuk megdönteni, és ehhez keresünk szövetségest ezekben a koszfészkekben. Láttam már ilyent fekete Afrikában, általában vérengzés lett a vége kalasnyikovokkal, bozótvágókkal, fabunkókkal. A törzsi társadalmakból azóta nem született semmi jó, mióta Árpád apánk felállította a jurtáját a Kárpát-medencében.

- Nincs hajó. Elvinni a csatába. A tenger túloldalára a kővárosokhoz. – Ez a kutyaütő Derrgen elég jól beszélte a nyelvünket, szó se róla. Mondjuk volt ideje megtanulni, és szerintem a pereputtyán kívül nem igen hallott mást a saját nyelvén szólni, ez nagy segítség a nyelvtanulásban. A légiót egy három hónapos intenzív francia nyelvleckével kezdtem, de igazából az első kiküldetésemen tanultam meg folyékonyan, mikor egy magyar sem volt mellettem, csak csigazabáló franciák. Amúgy röhejes egy nyelvük van, összesen két értelmes szóval, az egyik a croissant, a másik meg a demizson, és ezen a kiemelt zsold sem sokat enyhített. Röhejes. Rohadtul hiányzott mindkettő, de komolyan. Három tökéletes katonával együtt mi alkottuk a biztonsági személyzetet. Egy zöldségesnek és kereskedelmi megbízottnak vajon mi a fenéért ekkora kíséret? És miért ilyen sürgős a dolog? És miért én? Utáltam sajnáltatni magamat, de ritka szar napom volt. Ilyenkor a toleranciám is eléggé visszaesik, szó sincs róla, hogy magam lennék a zen. Hallod Zsozsó, nem vagy rám jó hatással. Idefele jövet, és az előző falucskában is persze ment a jópofizás. Ki vagyok, honnan jöttem, miért jöttem. Fél füllel hallgatta csak a válaszaimat, mintha már ismerné mindet. A társaim egyszer-egyszer kimeresztették a szemüket, főleg a tiszteletlenségem miatt. Tizedesi rangig vittem a légióban, ez nem túl magas, de nagyságrendekkel többet kell szívni és bizonyítani érte, mint a Magyar Hadseregben bármilyen előrelépésért. Nem hájpoltam magam emiatt, csak azért tudja mindenki, hogy hogyan állunk. Nem a hazai rendszerben nevelkedtem, ahol a sógor-koma viszony uralkodott a vén komcsik által. Felőlem lehet akárki ez a mi zöldségesünk, engem nem fog dróton rángatni. Jó régen elveszthettem a fonalat, mert már szedelőzködtünk is az induláshoz. Hm, elbambultam, nem jó ötlet. De miért a partra megyünk?

- Na fiúk, ez az öreg nagy nehezen beadta a derekát, csak van itt valami rozoga ladik. – Úgy vigyorgott ránk, mintha legalábbis a Szent Grál rejtekhelyét tudta volna meg a csókától. A következő kis öbölben majdnem hangosan felröhögtem. Nem tudom, a keltánk mondta-e, hogy rozoga ladik, de telibe trafálta. Félig a partra húzva egy olyan szinten lepukkant hajó – szemre alig hosszabb hét-nyolc méternél, inkább nagyobb csónak, mint hajó – kornyadozott, hogy tűzifának is sírva hasogattam volna fel. Tuti, hogy ebből nem lesz hadihajó. Halászhajónak is legfeljebb akkor jó, ha csak oda útra vesz az ember jegyet, mert egy nagyobb hullámtól szilánkokra hullana az egész.

- Ó, hogy az a…! – Csúnya dolog a káröröm, de néha olyan megnyugtatóak ezek az apróságok. Nem is bírtam ki szó nélkül.

- Figyelj főnök, bevontatjuk a telep elé, aztán aknavetőkkel szét tudjuk lőni, ha kicsit izmozni kéne a követeknek. – Nincs ezeknek humora. Még akkor is szentségeltek, mikor már hazafele tartottunk.