Áu. 10
A Balatont körülvevő őserdőben és a szövevényes, kívülálló számára alig járható nádas rengetegben élő anti falvak, családok számára ünnepi eseménynek számít, amikor kiköt előttük a Tihanyi-sziget emancipációs állomásának hajója. Nagyobb ünnep ez számukra, mint a katolikus emancipátorok által elterjeszteni kívánt ómagyar ünnepek, ezért kitüntetett helyszínnek számít az, ahol a valamelyik jeles nap és egy hajó egyszerre érkezik meg.
A különféle emancipációs szinteken álló, de zömmel még állandó ómagyar felügyelet nélkül élő antik többsége különféle díszeket vesz magára, megmosdanak, településüket is rendbe szedik, amikor a környező falvakból füstjelek vagy hírnökök útján értesülnek a közeledő hajóról. A kikötés után, az üdvözlő (jellemzően antira fordított, illetve magyar nyelven énekelt vallásos) énekek után a törzsi struktúra által meghatározott sorrendben várják, hogy az emancipátorok és anti segítőik kiosszák számukra az élelmiszerből, gyógyszerből, szerszámokból, kisebb ajándékokból álló csomagokat, illetve az apátság orvosai megvizsgálják őket.
"Nem haladhatunk túl gyorsan", mondja Miklós atya, az Ige fénye nevű emancipációs kórházhajó kapitánya. "Szeretnénk, ha a gyermekek és a nők jöhetnének először, de ezzel a férfiak tekintélyét rombolnánk, vagyis a családokat összekötő kohéziós erőt. De reméljük, hogy eljön majd az a nap, amikor a férfiasság mértéke az lesz, hogy mennyire udvarias egy megtermett, munkában és harcban élenjáró ember a nőkkel, gyerekekkel és öregekkel szemben."
Az Ige fénye a Tihanyi-szigeten működő emancipációs állomás harmadik hajója, két éve bocsátották vízre, de felszerelése csak idei második körútja előtt vált véglegessé. A 25 méteres, evezőkkel és vitorlával egyaránt felszerelt hajó immár egy elektromos hűtőszekrénnyel is rendelkezik, aminek akkumulátorait leginkább emberi erővel töltik fel, ha úton vannak. Miklós atya riporterünknek is felajánlotta, hogy próbálja ki a hajó gyomrában álló, leginkább szobabiciklire emlékeztető szerkezetet. "Ez a mi konditermünk", jegyezte meg mosolyogva a fiatal atya, aki az Átkerülés előtt szeminaristaként ragad Esztergomban, majd felszentelése után az antimisszióra kapott elhívást. Emancipátori vizsgájának eredményét egyszerre kapta kézhez a Balaton mentén élő antik szolgálatára indított csapatba való beosztásával.
"Hivatalos állami expedíció vagyunk, annak minden velejárójával. Ugyanakkor katolikusok is vagyunk, és tudjuk, hogy az ember nem csak fizikai és szellemi javakkal, hanem lelki javakkal is el kell látnunk már a földi boldogsághoz is. Erre pedig csak akkor nyílik lehetőségünk, ha az antik már ómagyar állampolgárnak számítanak, addig nem téríthetjük őket. Ez jó mindenkinek, hiszen minket is nagyobb erőfeszítésekre sarkall."
Az Átkerülés előtt mindössze egyszer utazott hajón, Budapestről Esztergomba, egy MAHART járaton. "Rettentő sokáig tartott és egy idő után a látnivalók se tűntek valami izgalmasnak. Maradtam a vonatnál, busznál, olyan sokat úgy sem engedték haza a kispapokat. Igazi szárazföldi patkány voltam, most pedig az Úr egy hajó kapitányává tett. Mi ez, ha nem Isten humora, ha kicsit karcos is", nevet a fiatal atya.
A Tihanyi-sziget emancipációs állomásán főként önkéntesek szolgálnak, csak a vezetők között vannak olyanok, akiket - előzetesen egyeztetve - erre a szolgálati helyre rendeltek. A fegyveres őrséget biztosító katonák között is többségében vannak a katolikusok, sokan az egykori "Keresztesek" közül kerültek ki. Jelenleg a legfontosabb munkát az egészségügyi képzettséggel rendelkezők végzik, bár rendes orvos kevés akad köztük. De a higiéniás szabályok megtanítását, betartásuknak ellenőrzését, a féreghajtó gyógyszerek beadását, az egyszerű vizsgálatokat, sebek ellátását az apátság mellett működő iskolában rendezett egészségügyi tanfolyamot végzettek is el tudják látni, az súlyos betegeket pedig a központba szállítják.
"Eleinte csak akkor osztottuk ki a csomagokat, miután ellenőriztük a falut és úgy találtuk, hogy megfogadták az általunk tanítottakat", meséli Miklós atya. "De ennek egy idő után nemkívánt mellékíze lett, nem szobaparancsnokok vagyunk, hanem misszionáriusok. Így megbeszéltük az elöljárókkal, hogy ettől eltekintünk, de ha kiderül, hogy becsapnak minket, akkor legközelebb nem hozunk semmit, lehet, hogy nem is jövünk. Ez a legtöbb helyen működik is."
A hajót kísérő katonák sem tétlenkednek. Ellenőrzik a riadólánchoz szükséges eszközök állapotát, a falu vezető harcosaival kicserélik a legújabb értesüléseket, mindig gazdát cserél egy-egy tőr, lándzsa, szurony is a fegyverbarátság jegyében. Csak néhány kiemelt helyen állomásozik kisebb helyőrség, a legtöbb falut a riadólánc védi: ha támadás éri őket, jelzőrakéták emelkednek a magasba, figyelmeztető tüzek gyulladnak, majd pár órán belül a helyszínre érkezik a segítség, addig pedig a falu kiépített védelmi rendszerének kell állnia a sarat, a nem-harcos lakók pedig az előre kialakított rejtekhelyeken húzzák meg magukat. Két év kellett, amíg kialakult a mostani, békés állapot, már hónapok óta nem volt egy riasztás se, a legutóbbi is tévesnek bizonyult. Azt jobb híján gyakorlatnak számolták el.
Miklós atyának közben el kell mennie - három anti családfő is letette az emancipációs vizsgát és immár első szintű ómagyar állampolgárnak számítanak - vagyis immár semmi akadálya, hogy megkereszteljék őket, amire már régóta várnak. "A nőkkel nehezebb dolgunk van", jegyzi még meg az atya, miközben felveszi az egyszerű, durva anyagból készült miseruhát. "Egyedül az motiválja a családot a nők taníttatására, hogy ha mindkét szülő ómagyar állampolgár, akkor az öt éve alatti gyermekeiknek nem kell külön vizsgát tenniük. A nagyobbaknak igen, ami egyszerre jó is meg nem is."
Azt már nem tudjuk meg, hogy miért jó és miért nem.
A hajóban közben nem csak kifelé, hanem befelé is pakolnak: az üres helyet a falu terményeivel, termékeivel töltik fel, amit az emancipátorok gondosan lemérnek és hatósági áron kifizetnek, kisebb mértékben pénzzel, de inkább használati tárgyakkal, ruhaneművel, edényekkel, szerszámokkal - ez már nem ajándék, hanem a munka gyümölcse, ami talán még motiválóbb is. A Tihanyi-sziget ellátását jórészt az így beérkező élelmiszerrel oldják meg, így több energiát tudnak fordítani az emancipációs tevékenységre, az állomás építésére, az ott tanuló antik oktatására, a kórház működtetésére és nem utolsósorban a meglévő hajók működtetésére. Na meg épülnek az újak is.
"Húsz hajóval szinte mindenhol ott tudnánk lenni", rágcsál egy marék mogyorót a kormányos. "Most nagyon hosszú egy körút, hazaérünk és szinte indulhatunk is rögtön. Csak akkor van egy kis pihenés, ha Egomból késik a szállítmány. Amúgy nem valami nagy hajó ez, de a Santa Maria se volt nagyobb, aztán azzal nem csak a Balatonon kellett átkelni. Nincs ezzel a tóval semmi baj, csak ne lenne ennyi rohadt sok szúnyog a nyáron."
Bár valószínűleg nem bánja, hogy ez a legnagyobb gondjuk azon a környéken, amit jórészt azok laknak, akik Brennus király seregével annak idején Ómagyarország leigázására indultak.
Kommentek