- Lucia az égben, gyémántokkal – szólalt meg Andor háta mögött a domina mély, búgó hangja. Zavartan leengedte a csavarhúzót, amivel épp a tarkóját vakargatta és megfordult. Porcia egyedül állt a hálószoba ajtajában, a kliensek fogadásánál fején viselt kendőjét a vállára engedte, hennavörös haját kontyba tűzve viselte. Látható elégedettséggel szemlélte a háló plafonjára erősített izzókat, amik talán valamiféle csillagképet próbáltak jelképezni, talán azt a Lucia nevűt, amiről Andor még sohasem hallott.

Ami azt illeti, ő is elégedett volt magával, bár nem teljesen értette a megrendelő koncepcióját, de ez nem is tartozott a feladatköréhez. A generátort a kertbe állította fel, két oszlop takarásába, egy egyszerű tekerőkaros megoldással, amihez a szolgálónő adott pár farudat, az izzók helyét meg előzőleg a plafonra festett piros pontokkal jelölte ki valaki. Szerencsére könnyen tudott lukat fúrni a megjelölt helyekre, a vezetékeket pedig óvatosan lemeszelte, bár aki nagyon akarta, így is észrevehette őket. Ez van. A hét izzó mindenesetre kiadta azt az alakzatot, amire Porcia vágyott, bár gyanította, hogy a megfelelő szögben csak akkor látja az ember, ha a kényelmesnek tűnő, drága párnákkal borított ágyról szemléli. Ezt azért nem próbálta ki.

- Ha szól egy rabszolgának, hogy tekerje a kart, akkor megnézheti, hogyan működnek – mondta a nőnek.

- Az én házamban nincsenek rabszolgák – mosolygott rá Porcia, majd tapsolt kettőt. Pár pillanat múlva az izzók kifényesedtek. Andor remélte, hogy a domina külön értékeli majd azt is, hogy sikerült úgy elhelyeznie a tekerőkart, hogy a város és a ház alapzaja teljesen elnyomta a generátor hangját. Ha így is volt, nem adta jelét.

- Esztergomban volt olyan lakásom is, ahol nem a plafonról lógtak a villanykörték, hanem mintha kis fülkékben lettek volna, amit a mennyezetbe véstek – lépett be a szobába Porcia, ahogy elment Andor mellett, ruhája szegélye és finom illata végigsimított a férfin. - Az szép volt.

- Álmennyezet – mondta Andor.

- Álmennyezet? - járta körbe az ágyat Porcia. - Igen, mintha már hallottam volna ezt a szót.

- Vékony lapok, amit a mennyezet alá rögzítenek – magyarázta Andor. - Mögéjük el lehet rejteni a vezetékeket vagy szellőzést, égőket, meg... ilyesmit.

- Úgy még szebb lenne – merengett Porcia, Andor pedig azon kapta magát, hogy már agyal is, hogy honnan szerezhetne álmennyezetet, a követségen nem látott semmi hasonlót. Talán festett fakazettákkal is meg lehetne oldani, elvégre deszkájuk van, ha kicsit...

De miért is kellene ugrania első szóra?

Egy pillanatra becsukta a szemét és vett egy mély lélegzetet, de ezzel csak jobban magába szívta a nőből áradó illatot. Nem tűnt ómagyar parfümnek, bár sose volt nagy szakértő ezen a téren (se), de mintha valami egzotikum sugárzott volna belőle. Dolgok, amik nem illenek össze, mégis harmóniába olvadnak.

- Lucia az égben, gyémántokkal – sóhajtotta Porcia, majd nemes egyszerűséggel hátradőlt az ágyon, a díszes, drágaságot árasztó párnák közé. Andor megdermedt egy pillanatra, volt valami intim ebben a mozdulatban, amit nem csinál az ember mások, főleg vadigenek előtt, de...

Zavartan megköszörülte a torkát.

- Maga új itt a követségen, ugye? - kérdezte a domina, miközben a lámpákra hunyorgott és hosszú, stólaszerű ruhája megfeszült a testén. Egy pillanatra Andor is hunyorogva nézte, úgy elmosódtak a ráncai.

- Annyira nem – felelte a nőnek. - Vannak nálam újabbak is. Például Rozsnyói attasé úr.

- Ó, igen – nyugtázta Porcia, mintha egy kicsit kuncogott is volna. - Ő annyira új, hogy ez szinte a... bemutatkozó látogatása. Szükségszerű is, hogy ismerjük egymást. Mindketten szerelmesei vagyunk a kultúrának. Maga is... Andor?

Valahogy nem lepte meg, hogy tudja a nevét.

- Ezt így nem mondanám.

- Csak mert nem tudja, miről beszél. A kultúra maga az élet. A költészet, a zene, a tánc, az ének... a gyémántok az égben. A disznófejű nagyúr.

- Disznófejű nagyúr? - csodálkozott Andor. Valami egyiptomi félig állat, félig ember istenség rémlett neki, de annak mintha krokodilfeje lett volna. Vagy víziló? Végül is az már majdnem disznó.

- Aki megöl - hunyta le a szemét Porcia. - Érzem.

Andor úgy állt ott, mint egy rakat szerencsétlenség.

- Hogy tetszik magának Róma, Andor? - kérdezte végül a domina pár perc meditálás után.

Andor utálta a kényelmetlen helyzeteket, főleg azért, mert ilyenkor az a kevés szociális máz is lehullott róla, amit nagy nehezen magára erőltetett az évek során.

- Már várom, mikor mehetek haza - közölte. Gyorsan becsukta a száját, szorosan, de már kimondta. Illetlenség? Azok után, hogy ez a nő itt fetreng előtte és körülbelül annyira figyel oda magára, mintha egy rabszolga társaságában lenne?

- Meg tudom érteni - biztosította róla Porcia, bár még mindig a kissé lüktetve fénylő izzókra hunyorított. - Bár gyanítom, hogy a maga indokai mások, mint az enyémek, Andor. Hiányzik a családja?

- Nem... igazán - felelte akadozva a férfi.

- Távolinak érzi magát tőlük? Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is?

Igazából sosem akart erről beszélni, soha, senkinek, szerencsére nem is nagyon került olyan helyzetekbe, ahol erőltették. Most azonban - talán a furcsa parfüm, vagy a párnák, vagy Lúcia (az égben gyémántokkal) miatt úgy érezte, hogy megnyílhat. Semmiféle racionális magyarázatot nem talált volna rá, ha keres, de nem is keresett.

- Árva vagyok - vallotta be. - Illetve lehet, hogy nem, úgy találtak egy missziós állomás lelencfülkéjében. Ezt mondják, de hallottam már olyanról is... Mindegy. Nevelőszülők neveltek fel, tíz másik gyerekkel együtt, én voltam a huszonharmadik gyerekük. Néha találkoztunk utána de... Ennyi.

- Nincsen apám, se anyám... - merengett Porcia. - Se csókom, se szeretőm.

Andor zavartan nézte a padló márványlapjait. Legszívesebben elfutott volna. Utálta magát, hogy ennyire esetlen, hogy folyton elveszik ezekben a furcsa játszmákban és semmi sem olyan egyértelmű, mint egy kapcsolási rajz vagy egy primitív világítási rendszer.

- Nincs gyámoltalanabb egy gyermeknél - merengett tovább a domina, majd felkönyökölt az ágyon és maga alá igazított egy vöröses mintákkal ékesített párnát. - Talán csak a szülő, aki önhibájából elveszíti a saját vérét.

- Nem tudom, hogy engem szándékosan... - kezdte bizonytalanul Andor.

- Nem is magáról van szó - vágott a szavába Porcia. - Egy barátomról. Öreg barátjának már meséltem róla. - A fiatal férfi értetlen tekintetét látva felnevetett. - Humbertnek. Kibeszéltük magát a háta mögött, tudja? Nem kell vörösödnie, az öreg csupa jót mondott magáról. Remek munkatárs, ezt mondta. Pedig egy házsártos vénember ám, aki legszívesebben egyedül csinálna mindent. De azért akadnak nála konokabb koponyák is a Városban, bár ezen nincs semmi csodálkozni való...

- Nincs - értet egyet Andor, úgy érezte, hogy a nő mintha valami reakciót várna.

- Szegény öreg Marius is... Nem hallotta az esetét?

- Nem - ingatta a fejét Andor.

- Sose volt jóban a Juliusokkal, egy régi, nagyon régi viszály, generációk óta mérgezi a két családot. Az öreg Mariusnak unokája született, de elterjedt az a szóbeszéd, hogy annak idején az egyik ifjú Julius, hogy úgy mondjuk, megejtette az akkor ifú asszony Mariát, így a gyerek nem a törvényes apjának, hanem a gyűlöletes Julius család vérvonalát viszi tovább. Maria persze nem akart erről beszélni akkor, hiszen a szégyen nagy, még úgy is, ha nem a beleegyezésével történt a dolog, tisztes római asszony ilyenkor felvágja a hasát és méltósággal eltávozik, de hát a mai erkölcsök... Marius őrjöngött, az egyszerű plebs is rajta nevetett, hogy ellensége a saját fészkébe piszkított a magjával, amikor pedig megszületett a gyerek... tényleg nem hallott róla?

Andor zavartan bámulta a kezében remegő csavarhúzót.

- Nem - mondta kimérten.

- Hát mindegy. Nem szép történet, kár érte, mert annyi szép történet is van. Lehetett volna belőlük a Római Julia, de hát ezeknek a faragatlan patrícius családoknak semmi érzéke az irodalomhoz. Kedves pártfogoltamnak, Sectiriusnak már javasoltam, hogy kissé igazítson a valódi eseményeken és énekelje meg, jutalma nem marad el.

- Mi lett a gyerekkel? - kérdezte halkan Andor.

- A római erkölcs diadala - gyűrögette egy kicsit a párnát Porcia, amíg végül sikerült megfelelő módon felpolcolnia a nyilvánvalóan egyéb módon is megtámogatott mellét. - Amikor a fiút, az ifjú kis Juliust bemutatták neki, mármint az öreg Mariusnak, a paterfamilias nem emelte magához a gyermeket, hanem elfordult tőle, majd megparancsolta a szolgáinak, hogy vigyék a szeme elől. Senki sem vitatta a döntését, az istenek sem kötelezik arra a ház urát, hogy kígyót neveljen a házában. Mariát bezárták a házba, a gyereket pedig kitették valahova a város falain kívülre, szabad prédájául a négylábú és kétlábú vadaknak.

Andor kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül inkább hallgatott.

- De az istenek persze kegyetlenek - folytatta Porcia kis hallgatás után. - Mert az öreg Julius felkereste az öreg Mariust, bár már évek óta nem szóltak egymáshoz, még a szenátusban sem, és közölte vele, hogy a szóbeszédnek nincsen semmi alapja, az ifjú Julius hazug dicsekvése volt csak, és, függetlenül a családok közti ellentéttől, ezért az otrombaságért el fogja küldeni a Városból valamelyik barbár kolóniára, ahol majd megtanulja, mi az egyenes út. A kitett fiú tehát Marius vére volt, minden hiba nélkül.

- Hm.

- Az öreg persze rögtön elküldte a szolgáit, testőreit, még a családtagjait is, hogy hozzák vissza, de... Nem találták. Teljesen közhelyes fordulat, bár nem tudom, mit vártak. Egy újszülött gyermek, kint a vadonban...

- Nem lehet... - Andor szavai rekedten, száraz vattacsomóként gurultak ki a száján. - Nem lehet, hogy valaki... magával vitte?

- Elképzelhető - bólintott Porcia. - Vannak olyanok, akiket nem áldott meg gyermekkel a sors, és néha... Vagy rabszolgára vágyók... vagy egyéb, alantasabb vágyakkal rendelkezők... többen keresik is a legkisebb Mariust, persze, sőt, az öreg busás jutalmat adna, ha előkerülne... feltéve, ha addig nem emészti el magát bánatában. Én ettől félek.

Andor egyre biztosabb volt abban, hogy beszélnie kell Humberttel.

Csak még azt nem tudta, hogy melyikkel. Egyik kellemetlenebb beszélgetésnek ígérkezett, mint a másik.