Kolos sápadtabbnak tűnt, mint mikor legutóbb láttam, egyik szeme bevérzett, egyből a ló jutott eszembe, amit a pisztolyommal lőttek le. Vállat vontam és leültem a szomszéd ágyra.

- Kell egy kis izgalom is - mondtam. - Honnan tudod amúgy?

- Kati mondta.

- Kati?

- Tudod, akiről beszéltem.

- Akkor még Kata volt.

- Változnak a dolgok - mosolygott erőtlenül. - Kell egy kis izgalom is.

Felsóhajtottam.

- Akkor ezért vagy olyan, mint a mosott rongy?

- Jó lenne - fordult a plafon felé, a meszelt deszkákat rózsaszínre festette a lenyugvó nap fénye. - De még nem megy. Ez a rohadt láz nem akar békén hagyni.

- Biztos neki is kell egy kis izgalom.

Leakasztottam a kórlapját a szögről és átfutottam. Alakul, de lassan. Bár az is kisebb csoda, hogy él még, főleg azt szem előtt tartva, hogy tőlem kapta az elsősegélyt. 

- Beszéltem a pappal - akasztottam vissza a vékony fatáblára csíptetett lapot. 

- Ennyire esélytelennek látod a dolgot? - kérdezte.

- Milyen dolgot?

- A felépülésemet.

Nagy nehezen leesett, mire akar célozni, mosolyogtam kicsit, hadd higgye, milyen vicces.

- Ja. Már a sírodat is elkezdtem kiásatni, errefelé nincs hűtőház, tudod.

- Jó tudni, hogy ennyire törődsz velem.

- Ez a pap is ómagyar, az egomi érsek küldte ki, és vannak postagalambjai, amikkel a kapcsolatot tartja. Jó fej, amúgy, kicsit elvont, de papnak biztos jó.

- Azt hittem, utálod az ókatolikusokat.

- Nem utálom őket.

- Akkor rosszul hittem.

Mint annyi mindent, Kolos. Vártam egy kicsit, hogy ne akarjam kimondani, már úgy se kell sokáig boldogítanunk egymást.

- Szóval vannak postagalambjai - ismételtem meg. - Megkértem, hogy küldjön üzenetet a brassói emiknek, hogy itt vagyunk, hátha érdekli őket. De azt mondta, a püspökének már leadta a drótot, valószínűleg már egy misét is összedobtak a gyógyulásod és lelki üdvöd elősegítése céljából. - A kórlapra néztem. - Csak még nem ért ide a hatása.

- Szóval utálod őket - kajánkodott.

- Nem utálom őket - szögeztem le újból. - A következő adaggal küldd egy továbbítandó üzenetet is, szóval napok kérdése, és értünk jönnek. Addigra szedd össze magad, hogy szállítható legyél.

- Ez eddig se volt akadály - vigyorgott kínjában. 

Ültünk egy darabig az egyre sűrűsödő félhomályban. Egyszer ránk nyitott a lapos mellű nővér, majd zavartan megkérdezte, hogy kapcsoljon-e lámpát. De ettől se lett jobb a hangulat a szobában.

- Amúgy jól harcolnak? - kérdezte hosszas hallgatás után.

- Ja, jól - ismertem el. 

- Azokkal a mordályokkal?

- Honnan tudsz a mordályokról?

- Az a vezér vagy ki volt bent nálam, a gorillájánál volt egy.

- Helyi gyártmány, de közelre jó.

- Akkor nem is baj, hogy nem kell lenyomnunk őket.

- Hát nem. - Meguntam a bájcsevegést, így rövidre zártam. - Szükséged van valamire?

- Csokira - vigyorgott. Megcsóváltam a fejem.

- Találtam a zsákom aljában még egyet - hazudtam. - Majd beküldöm a Katáddal.

- Katival.

- A főnök lányával. Aki még csak tizenhat éves.

- Vagyis kész nő.

- Én a helyedben nem szórakoznék vele.

Megigazította a takaróját, egy pillanatra láttam a hasát fedő kötéseket.

- Szerencsédre nem vagy a helyemben - állapította meg. - Még ma este ideér a csoki? Hátha végre álmodok valami szépet is tőle. Piát nem akarnak adni, pedig tuti, hogy van nekik.

 

Átvágtam a főtéren, odafent még vöröslött az ég, de itt lent már szinte teljes volt a sötétség, a pár helyen pislákoló lámpák is inkább csak irányfénynek voltak jók. A falon lapuló tornyokon túl jól látszottak a mindenfelé meggyújtott őrtüzek, minden épkézláb fegyverforgató férfi a táncoló árnyakkal teli tájat leste, az áttört és szétszóródott szarmatákat kutatva. A nap folyamán pár csoportjukat felszámolták már, de még mindig túl sok hiányzott. Komoly bajt már nem tudnak okozni, kellemetlenséget annál többet. Ha egy emancipációs telepen történne ilyesmi, biztos fent cirkálna egy léghajó is, géppuskákkal és keresőfényszórókkal felszerelve.

Tájkép csata után. De legalább a szorost rendesen lezárták és megerősítették. Majd az új urak eldöntik, mi legyen a kőhalommal.

A vállamhoz nyúltam, a széthasadt zubbony alatt tompán sajgott a sebem, lefekvés előtt még le kell cseréltetni a kötést. Pont rossz helyen volt, nem értem el rendesen, muszáj lesz igénybe vennem a ma éjszakára kirendelt őrangyalom segítségét. Nagy kerítő ez a Pál vezér, ma vajon melyik lányát kínálja fel nekem? Ez a Kolos meg egy igazi barom, nagyon jól látta, hogy megsebesültem, annyit sem tudott kérdezni, hogy mi történt. Ha legközelebb kibelezik, nem varrom össze.

A szobám ajtaja előtt egy hatalmas medvebunda feküdt a függőfolyosó padlójára terítve. Rendesen el sem fért, a két oldalát behajtották alulra, amitől olyan lett, mintha laposkúszásban közeledbe felém. Mikor megláttam, egészen megijedtem tőle hirtelen.

- Jó nagy volt, mi? - hallottam Anna hangját, majd a csuklyás alak felbukkant a szomszéd szobából. - Ismerős?

- Csak nem... - léptem közelebb.

- De - bólintott mosolyogva. - A falusiak hozták, mialatt távol volt. Lenyúzták és kikészítették a bőrt, egész jó, bár én azért odaadnám még a helyi mesternek is, pár utolsó simítás kedvéért. Különben hamarosan a mostaninál is büdösebb lesz.

A bakancsommal megböktem a medve fejét. Észrevettem, hogy a golyónyomokat összevarrták, ettől olyan lett az állat feje, mintha rám kacsintana.

- Szerencsére sose voltam kényes a szagokra - közöltem, majd lehajoltam és megpróbáltam átfogni a bundát. - Segítene bevinni? 

- Persze - ragadta meg hátulról a medvét. - Vigyázzon a vállára!

 

- Mondtam, hogy vigyázzon a vállára! - zsörtölődött, mikor felejtette rólam a kötést. - Kicsit fel is szakadt.

- Volt már rosszabb sebem is - nyugtattam meg.

- Ja, itt a hátán, látom. Kard?

- Olyasmi. 

Lecserélte a kötést, majd elégedetten szemlélve a művét leült velem szemben.

- Kész vagyunk - közölte.

- Köszönöm. - Visszahúztam a zubbonyom, óvatosan begomboltam, igyekeztem nem túl sokat mozgatni a vállam hozzá. Töltött egy kis bort és szigorúan gyógyászati céllal belémparancsolta.

- Maga nem iszik - emeltem felé a poharat.

- Nagyon ritkán iszom - felelte, de utána töltött magának is.

- Kint az erdőben csak víz van - állapítottam meg.

- Van ott bor is, ha kell. 

Az ital kicsit savanykás volt, viszont meglepően erős.

- Állandóan kint lakik? - kérdeztem.

- Főleg. Amikor itthon vagyok.

- És amikor nincs itthon?

- Én vagyok az erdész - mosolygott rám. - Még ha nem is az a klasszikus ómagyar fajta. Szeretem a fákat és a fák szeretnek engem. Ha vigyázunk az erdőre, akkor mindent megad nekünk és a gyermekeinknek is megmarad ugyanilyennek.

- Gondolom, ezt nem Egerben tanították - jegyeztem meg szárazon.

- Ezt már akkor is tudtam, amikor odamentem.

Félig kiittam a poharat, majd visszatettem az asztalra. Mikor után akarta tölteni, félrehúztam. Hallgattunk egy darabig.

- Sajnálom, hogy megbántottam a feleségével kapcsolatban - törte meg a csendet. 

- Nem bántott meg - nyúltam a poharam után.

- Akkor jó. Mert nem akartam, csak... Mindegy. Már mondtam. Apámnak vannak elképzelései.

Megvontam a vállam.

- Nekem is vannak elképzeléseim a lányom jövőjével kapcsolatban. De ameddig nem akarom mindenáron ráerőltetni, addig szerintem nincs gond.

- Egyetértünk - mosolygott rám, majd felemelte a poharát és felém nyújtotta. - Tudom, hogy maga az idősebb, de én meg a nő vagyok. Ilyenkor fogalmam sincs, kinek kell felajánlania a tegeződést.

Én is felemeltem a fapoharat és az övének ütöttem. Tompa hangot adtak.

- Gőzöm sincs - próbálkoztam meg egy szolid félmosollyal. - Mindenesetre szia.

- Szia.

A medvére néztem és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy tényleg rám kacsint.