- Igazából az adta meg a végső lökést, amikor kezembe került Szentesi professzor nagy összefoglalásnak szánt könyve. Nem tudom, olvastad?

Horgay Péter, azaz Petya. Magas, vékony, szemüveges, kínosan simára borotvált arcú, és el akarja venni a lányomat.

Tőlem.

- Nem olvastam – közöltem vele, igyekeztem átvenni a könnyed, társalgási stílust. Anna és Eszter kint zörögtek valami a konyhában, nagybátyám gyenge csentőfai bora kellemesen melegítette a gyomromat, a karfiolleves és bundás palacsinta után pedig még egy desszert is várt ránk. Milyen kellemetlen az, amikor a nagyszerű és a zavaró dolgok egyszerre zúdulnak ránk.

- Nem veszítettél semmit – legyintett Petya. Eszter még tegnap este, a vasútállomáson elrendezte, hogy tegeződjünk, bár azt sikerült megúsznom, hogy apának szólítson. Maximum após, de még nem játszottuk le a meccset. - Szerintem rettentő hanyag munka, pedig Szentesi úgy állította be, mintha élete fő műve lenne. Bár az eddigi írásait ismerve könnyen lehet, hogy az, de ez sajnos csak a többi színvonaláról árulkodik. Egy csomó helyen ködösít, lényeges kérdéseket elnagyolva tárgyal, kihagy rengeteg érdekes és fontos felfedezést, főleg csak azokra koncentrál, amikben személyesen is részt vett. Ha valaki átrágja magát a nehézkes szövegen, meg elhiszi, amiket ír, akkor az a benyomása támad, hogy az átkerüléskutatás gyakorlatilag egyet jelent Szentesi professzor nevével. Ez pedig nyilvánvalóan túlzás.

- Nyilvánvalóan – bólintottam. - De te ennél sokkal jobbat írsz majd.

Szerencsére se Eszter, se Anna nem volt ott, hogy bokán rúgjanak ez utóbbi mondat hangsúlyáért. De a Petya gyerek nem vette fel a gúnyt. Vagy nem vette észre. Ez az utóbbi lehetőség komolyan elborzasztott.

- Hát, igyekszem – felelte szerényen. - Látom Szentesi könyvének hibáit, így talán el tudom kerülni őket. Meg azt mondják, olvasmányosabb stílusban is írok, ami nem egy hátrány, ha tudománynépszerűsítésről van szó.

A szalvétámért nyúltam és megtöröltem a számat, hogy kezdjek valamit a kezeimmel. Fogalmam sem volt, mivel tudják ennyire elhúzni az időt a lányok a konyhában.

- És, szerinted mi történt? - szegeztem neki a kérdést.

- Mármint hogy mi történt?

- Az Átkerülésben. Melyik elméletet támogatod? Vagy van valami saját? - Láttam, hogy fölényesen mosolyogni kezd rajtam. - Esetleg van valami olyan, amire rájöttetek az intézetben, de nem hozhatjátok nyilvánosságra?

- Állandóan megkapom ezeket a kérdéseket – árulta el a tenyérbemászó mosoly okát. - Mondjuk az utóbbira a legkönnyebb válaszolnom, még ha lenne is ilyen, akkor sem árulhatnám el, nem?

- Vagyis van.

- Nincs.

- Van, csak azt mondod, hogy nincs – húztam tovább az agyát, de nem vette a lapot.

- Tényleg nincs. Amúgy meg rengeteg elmélet akad, komoly, komolytalan egyaránt, igazából gyűjtöm is őket, mert szeretnék a teljesség igényével fellépni majd a könyvemben. Szerintem igazi közönségsiker még azért nem lett szakmai szempontból is értékelhető könyvből, mert a régi berögződésekből adódóan éles határvonalat húztak a tudomány és az áltudomány közé. Pedig... - Itt valami béna hatásszünettel kísérletezett, mintha valami egyetemi nagyelőadóban lett volna, bár nem éértem, hogyan tudott összetéveszteni egy rakat semmirekellő, tátott szájjal bámuló léhűtővel. - Pedig az Átkerüléskutatás klasszikus természettudományos mércével mérve egyáltalán nem tudomány, alapból egy paranormális, természetfölötti jelenséget vizsgál.

- Tehát lesznek benne ufók meg sámánok, meg minden?

- Lesznek – bólintott, majd felnevetett. - Valamivel el is kell adni a könyvet.

- Van pénz az ilyesmiben? - kérdeztem.

- A jó könyvekben mindig van – bizonygatta. - Szerintem neked is írnod kellene. A felderítők mindig is érdekelték az embereket, de igazán jó felderítősregényt még nem olvastam.

- Talán mert nem azért dolgozunk, hogy az emberek orrára kössük – világosítottam fel.

- Jó persze, tudom én, mi az a szolgálati titok – vonta meg a vállát. - Nem azt mondom, hogy valódi eseteket kell megírni, ki lehet találni az élményanyagra építve akármit, csak a lényeg az, hogy hiteles legyen. Olyan béna marhaságokat lehet kapni ebben a témában, utána meg persze mindig kiderül, hogy a szerző maximum tartalékos polgárőr volt, vagy még az sem, csak DVD-n látott valami régi kommandós filmet és megihlette.

A kiugrott tábori lelkész naftalinszagú irodája jutott eszembe, és a legszebb délutáni óráim, amit azzal töltöttem, hogy kiszenvedjem magamból a IDEA számára a titkos jelentésemet az akcióról. Különös motivációt jelentett az, hogy a Felderítő Parancsnokság számára is záros határidő mellett be kell majd nyújtanom egy alaposan herélt és némi fikcióval kibővített irományt, pusztán a látszat és az alacsonyabb szinten dolgozó, be nem avatott aktatologatók kedvéért.

- Sose tartottam magam valami nagy tollforgatónak – jegyeztem meg.

- Szerintem meg kellene próbálnod – nógatott Petya. - Elvégre az apád író volt, nem eshetett olyan messze az alma a fájától.

- Ez esetben még odébb is gurult – biztosítottam róla, majd megpróbáltam rugalmasan elszakadni a témától. - Nem válaszoltál az eredeti kérdésemre. Te személyesen mit gondolsz, miért történt az Átkerülés?

- Hát... - Megint azt éreztem rajta, hogy tudja, mit akar mondani, de valami miatt húzza az időt. Sohase bírtam az ilyesmit. Éles helyzetben emberélet múlhat egy másodpercnyi késlekedésen, nem éles helyzetben meg az idegsejtjeimet gyilkolássza, pedig azokra még szükségem lehet. - Szerintem ez egy természeti jelenség.

- Természeti jelenség? - húztam fel a szemöldökömet. - Mint a szél vagy az eső?

- Nem ismered ezt az elméletet?

- Hallottam már róla. - Kortyoltam egyet a nagybátyám borából. - De eleve hülyeségnek tartom.

- Vannak olyan természeti jelenségek, amiket nem tudunk megmagyarázni, hiába vannak jól dokumentálva. - Kezdett belelendülni a magyarázgatásba. Anna és Eszter továbbra is kint pusmogott a konyhában, de az edénycsörgés valahogy elmaradt. Ez már színtiszta női pletykálkodás. Remélem nem rólam. Akkor már inkább Petya bizonyos helyzetekben nyújtott kvalitásait beszéljék meg egymással.

- Ott van a gömbvillám, például – folytatta Petya. - Arról is csak elméletek vannak. De mondok egy még jobbat: gravitáció. Működik, tapasztaljuk, de az igazi frankót még soha senki sem mondta meg vele kapcsolatban.

- Nem? - kérdeztem bambán.

- De nem ám.

Halk koccanással letettem a poharat.

- Ezzel csak egy bökkenő van – néztem a leendő vejemre. Lassan kezdtem megbékélni vele. Nem az a fajta, akit elképzeltem Eszternek, túlságosan különbözött tőlem, de azért el lehet viselni.

- Mi lenne az a bökkenő?

- Hogy gömbvillámból már láttak többet is. Olyan természeti jelenségről meg még nem hallottam, ami csak egyetlenegyszer fordul elő.

- Ja, ez népszerű ellenérv – vette elő újra a fölényeskedő mosolyát. - Csak éppen nem valami átgondolt. Jó, persze, azt elismerem, hogy nem egy mindennapos jelenségről van szó, hogy bizonyos területek csak úgy átkerülnek egy másik korba, de...

Már megint az az okoskodó, hatásvadász adásszünet!

- De? - kérdeztem, tudtam, hogy ezt várja, legyen egy kis öröme is bennem. Felcsillant a szeme.

- De mi van akkor, ha ez már sokszor megtörtént, több ezerszer a történelem során, vagy akár milliós nagyságrendben a Föld kialakulása óta?

- Már hogy a fenébe történt volna meg ennyiszer? - húztam fel kérdőn a szemöldököm.

- Nézzünk pár tényt! A bolygó felszínének hetven százalékát víz borítja. Ha egy tengerdarab kerül át, az még a XXI. században sem nagyon tűnhet fel, látnak egy hirtelen kialakult vihart, aztán annyi.

- És ha hajó van a területen?

- Rengeteg olyan hajó volt, ami egyszerűen eltűnt, nyom nélkül.

- De ha megjelenik? Mondjuk egy fregatt a múltból?

- Az nagy valószínűséggel szintén elsüllyed – söpörte le ezt az érvemet is. - A nyomáskülönbség, meg a víz hőfokának eltérése, vagy az apály-dagályból adódó szintkülönbség valószínűleg a legkorszerűbb hajót is megviseli. Ha egy régebbi fajta, akkor meg főleg. Szóval ez a Föld felszínnek hetven százaléka, és akkor még nem beszéltünk a hatalmas, lakatlan szárazföldi területekről. Egy háborítatlan esőerdő, vagy akár egy magyarországnyi terület az antarktiszon pont úgy nézhet ki a huszadik században, mint az elsőben. Ha az ember nem tudja, mit keressen...

A lányok újra felnevettek, majd átjöttek a konyhából és betöltötték az egész szobát. Eszter kistányérokat hozott, apró süteményes villák zörögtek a legfelső tetején, Anna kezében egy tálca krémes közeledett. Az egyik kedvencem. Petya megfordult a zajra és Eszterrel egymásra mosolyogtak.

- És mi van a térben utazás problematikájával – rántottam vissza a témához a gyereket.

- A mivel? - kérdezte zavartan.

- Azzal, hogy a Föld időközben jócskán elmozdult, ezért az Átkerülés nem csak időutazás, hanem térbeli utazás is volt.

- Ez az ufós elmélet – vágta rá kis hezitálás után.

- Ufós? - értetlenkedtem.

- Igen, ez az egyik alapköve. Hogy mindenképpen valamiféle intelligencia áll a dolog mögött, épp a térbeli anomália kérdésköre miatt.

- De ez a természeti jelenségbe hogy fér bele?

Megvonta a vállát. Eszter és Anna szótlanul kirakták elénk a tányérokat, majd leültek mellénk.

- Erről is csak elméletek vannak – felelte Petya.

- Mint mindenről.

- Végső soron igen, mint mindenről. Én azt támogatom, hogy a Föld gravitációs mezője olyan burkot képez, ami ezeket az időanomáliákat belül tartja.

Próbáltam végiggondolni a logikáját, de nem jutottam messzire.

- Ennek semmi értelme – közöltem vele.

- Ja, szerintem se – csapott le a szavamra Eszter. - Apa, el nem tudod képzelni, mennyit hallgattam már ilyesmit itthon is, meg ha elmegyünk valahová, ott is. Nem lehetne valami másról beszélni?

Összenéztem Petyával. Most először láttam valami olyan karakánságot megcsillanni a tekintetében, ami határozottan tetszett. Igaz, engem méregetett úgy, mint egy ellenfelet, akivel még le kell játszania a félbeszakadt mérkőzést, de hát végső soron pontosan ez a helyzet. Ha valami nagy dolgot akarsz, azért meg kell küzdened, különben nem fogod értékelni. Ugye, Petya gyerek?

- Hogy mentek át holnap Csolnokra? - dobta be az új témát Eszter. - Ha nem akartok busszal menni, vagy kocsit bérelni, Petyáét szívesen odaadjuk.

- Ha minden igaz, holnap kapok egy szolgálati kocsit – feleltem. - De azért köszönjük.

- A nagyi már nagyon kíváncsi rátok. Rád is, apa, de téged látott már eleget, a jövendőbelidet viszont még nem. - Anna szemérmesen lesütötte a szemét, furcsa volt így látni. Az utóbbi időben nem a szemérmesség volt az a fogalom, ami elsőre eszembe jutott róla. - Folyton engem hívogatott meg kérdezgetett, hogy mit tudok a kedvesedről. Hát, nem tudtam valami sokat, de még mindig többet, mint a nagyi. Igazán írhattál volna, legalább pár sort.

Megvontam a vállam.

- Nem igazán volt ilyesmire időm – közöltem.

- Soha sincs – korholt tovább Eszter.

- Ahogy mondod.

Egy kis időre kínos csend feszült körénk.

- Milyen kocsit adnak majd? - érdeklődött végül Petya.

- Egy terepes Ignist. Mi, felderítők, már csak ilyennel járunk.

Kellett pár másodperc, amíg vette a lapot, de utána már egész felszabadultan telt az este.

Felajánlották, hogy hazavisznek minket, de inkább úgy döntöttünk, hogy sétálunk, így Petya faberakásos WagonR-je a mélygarázsban maradt. Nagyon kellemes este ölelt körül minket, a Prímás-szigeti társasházaknál még a város fényei se tűntek túlságosan hivalkodónak. A Sacco emlékművén most is égett pár gyertya, megtámogatva a felül pislákoló örökmécses fényét.

- Az mi? - kérdezte Anna.

- A Sacco-emlékmű. Itt jöttek át a kelták, amikor feldúlták Egomot az Átkerülés után pár héttel. Van még vagy tíz kisebb-nagyobb emlékmű róla a városban, ha érdekel.

- Annyira nem – felelte Anna, de azért láttam, hogy nyújtogatja a nyakát. - Ez volt az az eset, ami után tankokkal tapostak szét egy másik törzsbe tartozó szekérkaravánt?

- Vagy ez, vagy egy másik.

Azért tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük közelebbről. Diákként, amikor beadtak a Dobóba, minden évbe kirendeltek ide minket, hogy a nagy megbékélést megüljük ezen a helyen, bár nem tudom, hogy miért egy olyan dombormű alatt kell megbékélést tanítani, amin vad kelták gyújtogatnak meg ráncigálnak nőket a hajuknál fogva. („Nézd már, annak a csajnak kint van a melle”, a hülye Bócsai ezért a beszólásért kapott tíz vesszőcsapást egy igazgatóival megfejelve, de azt mondta, megérte. Később elment emancipátornak, bár úgy tudom, egy kihelyezett vegyesbolt vezetésénél nem vitte tovább.)

- De most már kelta, magyar, két jó barát – idézte Anna. Mindig rácsodálkoztam, hogy milyen sok verset, mondát és egyéb, idióta szlogent tud, bár mondjuk láttam Pál vezér könyvtárát, onnan simán összeszedhette.

- Meg szkíta, meg dák, meg illír – soroltam.

- A dákkal nem jön ki a szótag – jegyezte meg.

- A dákkal nem csak a szótag nem jön ki.

A nemrég kihelyezett gyertyák alatt viaszlepte fényképek lapultak, negyven évvel korábban meggyilkolt szülők, testvérek. A válaszképp széttrancsírozott anti családokért senki sem gyújtott gyertyát, és az emancipátorok sem szerették az esetről íródott sagákat, nem illettek bele a képbe.

Átsétáltunk a Kis-Duna hídján. Ahogy az Átkerülés előtt épült magas épületek fölénk magasodtak, észrevettem, hogy Anna még közelebb húzódik hozzám, szinte már alig tudtam tőle normálisan lépni.

- Mi a gond? - érdeklődtem.

- Eszter mesélt a sorozatgyilkosról – mondta.

- A miről?

- A sorozatgyilkosról. Nem hallottál még róla?

- Fogalmam sincs, miről van szó.

- Az elmúlt három hónapban öt nőt öltek meg a városban, ugyanolyan módon.

- Igen?

- Mutatta az újságban is, valami őrült lehet, elvágta a torkukat meg felvágta a hasukat.

- Mint a Hasfelmetsző.

- Akkor csak hallottál róla.

- Nem, a Hasfelmetsző egy régi, Átkerülés előtti történet. Meg az Átkerülés utáni zavaros időkben is történt pár hasonló gyilkosság, de nem derült ki, ki tette és miért. Ezek szerint megint elkezdte valaki. - A kivilágított utcán egy rendőrautó közeledett lassan, amikor mellénk ért, láttam, hogy alaposan megnéznek minket, majd a vezető gázt ad és meglódul. Megborzongtam, de nem a biztos urak fenyegető tekintetétől. - De Esztergom azért nem a régi London, meg nem is az a katasztrófa sújtotta övezet, ami az Átkerülés után volt. Hamar el fogják kapni, nem kell félni.

- Akkor jó – mondta Anna, bár nem éreztem túl sok meggyőződést a hangjában.

- Holnap mutatok pár trükköt a gázsprayvel, azért. Meg úgyse fogsz egyedül mászkálni esténként.

- Persze.

A Para súlya azért megnyugtatóan húzta a vállamat.