Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) Á.u. 50-es szkíta felkelés (6) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (36) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (11) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (3) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Az átkerülés lovasai - Harmincötödik

2010.12.08. 08:06 | szs. | Szólj hozzá!

Címkék: az átkerülés lovasai

- Amikor azt mondtam, hogy sajnálom, ami a menyasszonyával történt, azt komolyan is gondoltam.

Mint kiderült, a rendőrhadnagyot Imrédinek hívták. Most éppen együtt érző képet igyekezett vágni.

- Jó, rendben – hagytam rá türelmetlenül. Félretoltam a második áldozatról készült képeket és magam elé húztam a harmadik mappáját. Imrédi elgondolkozva forgatott egy meggyújtatlan cigarettát az ujjai között.

- A harmadik kicsit kilóg a sorból – jegyezte meg. - A többi áldozatot mind valamilyen halmon találtuk meg, a harmadikat viszont egy vízelvezető árokban.

Gépiesen néztem végig a képeket, egyiket a másik után. Van egy mennyiség, amitől az ember már közömbössé válik és nem tudnak neki olyat mutatni, amitől megborzongana vagy bármi különöset is érezne a mélyben izzó tehetetlen haragon kívül. Rendszereztem a tudnivalókat, ahogy azt tanították. Huszonhat éves, szőke, átlagos termetű, a halál oka a szív eltávolítása, ruháit és személyes tárgyait a testtől jókora távolságra, a Duna partján találták meg, valószínűleg csak napokkal a gyilkosság után dobta ki oda őket valaki. Lehet, hogy nem is a tettes.

- Először arra gondoltunk, hogy megzavarták a gyilkost és egyszerűen eldobta, de ahogy a képeken is látja, gondosan elrendezte a holtestet, ilyen pózba nem eshet oda magától. - Bólintottam. - Ezért is gondolják páran, hogy több gyilkosról van szó.

- Például lehetek én is az egyik – néztem Imrédire. - Vagy az az eset beleillik a sorba?

- Már kértem, hogy lépjünk ezen túl – sóhajtotta, majd hátratolta a székét és felállt. - Kimegyek, szívok egy cigit. Tartson maga is szünetet, ha gondolja.

Mikor becsukta maga mögött az ajtót, én is becsuktam a mappát, majd hátradőltem a székben. Az ablakon vidám, kora nyári napfény ömlött be, de idebent minden hideg és homályos maradt. Az asztalon pihenő matt fekete telefont méregettem, eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom Csehit, vagy esetleg rácsörgök a saját lakásomra, hátha időközben Anna már hazaért és felveszi, de tudtam, hogy egyiknek sem lenne értelme. Csehit Kapitánnyal és a többi IDEA fejessel együtt épp a minisztérium vizsgálóbizottsága mogyorózza, a lakásom pedig üresen áll, üresebb már nem is lehetne. Vagy felhívhatnám Esztert, de mit mondjak neki? Látom rajta, hogy megtalálta a helyét, élvezi az életet, összeillik Petyával és még nekem is jó lányom akar lenni úgy is, hogy én nem voltam neki jó apja. Túlságosan sokat kerestem azt, amit elveszítettem, és most semmi sincs a kezemben. Semmi, csak pár feltrancsírozott, szerencsétlen nő fényképe, akikről valami okosat kellene mondanom.

- Még mindig így jársz jobban – okoskodott Csehi is, amikor behívott, hogy közölje velem a jó hírt, hogy a minisztérium bizottságának a fülébe jutott az, hogy egy IDEA ügynök nem volt hajlandó együttműködni a rendőrséggel és a hivatalos panaszt, ami másnap reggel befutott, szépen elkenték valami kamuszöveggel. Mivel épp szívató-üzemmódon jártak, előszedték a renegát ügynököt és ideiglenes áthelyezési paranccsal a Hasfelmetsző-gyilkosságokkal foglalkozó nyomozócsoporthoz rendelték.

- Komolyan, így jársz jobban – bizonygatta Csehi, mert látta rajtam, hogy megint úgy járt, mint az Anna kereséséről szóló térképpel, megméretett a szememben és könnyűnek találtatott. - Kész inkivzíció, ami itt van, szerintem valamelyik szobába már a vasszűzet is beállították. Valószínűleg a leendő egalista kormánynak akarnak előre alányalni, odadobnak bennünket koncként, hogy a sereg egyéb ügyeit békénhagyják. Kapitány hivatalosan leadta a szolgálati fegyverét, mert félt tőle, hogy előbb-utóbb lelőtte volna valamelyik aktakukacot, aki a fedett akcióink elszámolásait követeli.

Anna pedig továbbra is sehol.

És egy olyan telefon mellett ülök, ami ha megcsörren, bármikor hírt adhat arról, hogy megtalálták, hogy pár órával később a hatos számú aktát is megtöltsék véres, szemérmetlen képekkel.

Imrédi végzett, bagóbűzt árasztva vonult újra be a szobába, megropogtatta az ujjait majd méltóságteljesen a székébe ereszkedett.

- Na, végzett? - kérdezte. Bizonytalanul bólintottam. - Mire jutott? Látott már hasonlót?

- Nem igazán – feleltem. - Egészen más jellegűek a tapasztalataim az antikkal kapcsolatban.

- De felismeri egy anti kezét rajtuk? Igazat ad a szakértőknek?

Megvontam a vállam.

- Nyilván gyakoribb az antik között az ilyesmi, de most már teljesen összekeveredtek a dolgok. Én a legkisebb mértékben sem vagyok anti, mégis elképzelhetőnek tartotta azt, hogy...

Ideges mozdulatot tett a kezével.

- Mert magának vannak anti kapcsolatai, megtörő, kint élt köztük, soroljam?

- Meggyőzött – hagytam rá.

- Maga is tudja, hogy nem általános dolog az, hogy egykori megtörők éljenek az Átkerült területeken. Nem véletlenül kezdik azzal az állományba vételüket, hogy aláíratják velük azt a nyilatkozatot, hogy nem jöhetnek vissza.

- Nem voltam sorállományú megtörő – tisztáztam le vele a dolgot. - Részletezzem a különbségeket?

Megcsörrent a telefon.

- Pillanat. - A füléhez emelte a fekete kagylót, majd egy szót sem szólt bele, csak bólintott, mintha látnák. Mikor letette, rám nézett. - Kiengedik a kollégái által letartóztatott embereket. Menjünk le!

 

Amikor Kapitány rákapcsolt, első körben begyűjtette az összes antit és egyéb gyanúsítottat, aki valamikor képbe került, de nem találtak megfelelő indokot a lekapcsolásukra, esetleg még korainak tartották volna. Az új helyzet felülírta a korábbi óvatoskodást, de magasabb helyeken is kiverte a biztosítékot. Most pedig azokat, akiket nem köröztek, némi bocsánatkérés kíséretében folyamatsan szabadlábra helyezték, a nehezebb eseteket hagyva a végére. Most egy újabb adagot bocsátottak ki, Imrédi pedig kilistáztatta magának azokat, akik sajátos szempontjai szerint érdekelték. És együtt néztük meg őket magunknak.

A csodadoktort már első pillanatban kinéztem magamnak, ő volt a megtestesült anti misztikus sztereotípiája. Hosszú, enyhén rasztásodó szakállába apró (műanyagnak tűnő) gyöngyöket font, haját tekintélyes méretű copfba kötötte hátra, szemei vérben forogtak, nyilván nem veti meg a vadkendert és az egyéb, tradícionálisabb bódító szereket. És a nyilvántartás szerint húsipari szakközépben végzett, majd egy évet kórboncnoksegédként is dolgozott. Imrédi hadnagyon láttam, hogy nem szívesen engedi el, de Kapitány néhány homályos információján kívül semmi sem szólt a tag ellen.

Felháborodottan karattyolt, én meg igyekeztem úgy nézni rá, hogy ne süssön a szememből a gyűlölet.

- Kártérítést követelek! - harsogta, élénken gesztikulált, de arra azért ügyelt, hogy ne tűnjenek fenyegetőnek a mozdulatai. - Panaszt fogok tenni és be fogom perelni magukat!

- Csak nyugodtan, joga van hozzá – vonta meg a vállát az előtte álló fegyőr, majd egy vékony fatáblára rögzített lapot tolt az orra alá. - Itt írja alá.

- Nem vagyok hajlandó aláírni! - váltott át fejhangra a fickó. Összenéztem Imrédivel, láttam a tekintetén, hogy jól szórakozik. - Tönkretették a praxisomat! Már az egész városban elterjedt, hogy rendőrök jöttek értem, ki bízik majd meg egy börtöntöltelékben?!

- A börtön közelében sem járt, uram – mondta nyugodtan a fegyőr. Nagydarab, melák fickó volt, kételkedtem benne, hogy tudná teljesíteni a szintidőt a futásban, de egyfajta nyugalmat árasztott, amiről lepattant minden pampogás. - Bemegy a városházára, kér egy erkölcsi bizonyítványt, szépen bekeretezteti és kiteszi a rendelője falára.

- Rendelő? - akadtak fent a szemei a fickónak. - Minek néz engem?

Imrédi odalépett melléjük és utasította a fegyőrt, hogy foglalkozzon a többiekkel, A magam részéről tartottam tőle, hogy lepofozom a csodadoktort, ha sokáig a szemem előtt marad, így áthúzódtam a folyosó másik végébe, ahol egy középkorú nő íratta alá az elbocsátólapokat.

- Uram? - nézett rám bizonytalanul a nő, amikor a közelébe értem.

- Csak folytassa – intettem neki. - Semmi gond.

A csodadoktorhoz időközben többen csatlakoztak, kártérítést követelve, perekkel, ügyvédekkel fenyegetve. A nő csoportja valahogy nyugodtabbnak bizonyult. A pultnál átvették a letartóztatáskor lefoglalt dolgaikat, aláírták, hogy nem szenvedtek el fizikai bántalmazást, majd hármasával kikísérték őket. Elég vegyes társaságot szedtek össze Kapitány emberei, a főzetszagú, loncsos csodadoktortól kezdve a jellegzetes balkáni arcú, ómagyar szabást utánzó anti ruhát viselő emancipálton át azokig, akikről meg nem mondtam volna ránézésre, hogy a közösen szívott levegőn kívül bármi közük is van az antikhoz. Érdekes módon minél inkább antinak nézett ki valaki, annál nagyobb eséllyel állt be a csodadoktor által vezetett méltatlankodók táborába, jogszabályokat, menő, egalisták által futtatott ügyvédek neveit emlegetve. Imrédi nem tudom, mit akart a dolgok sűrűjében, szerintem pár perc után már ő sem.

- Hadnagy úr! - hallottam egy szelíd hangot. Az egyik őrizetes volt az, épp átvette a táskáját, egy ízléses, bölénybőr aktatáskát, majd megigazította az orrán a szemüveget, ahogy rám nézett.

- Főhadnagy – pontosítottam.

- Elnézést – mosolygott rám. - Nem kívántam megsérteni.

- Mit akar? - morogtam. Ránézésre lehetett volna ügyvéd is. Vagy orvos. Vagy adóellenőr. Kíváncsi lettem volna, Kapitányék mit találtak vele kapcsolatban, hogy bekerült a szórásba.

- Feszültnek tűnik – folytatta továbbra is mosolyogva. - Érzem magán. Ha úgy gondolja, hogy elfogadná a segítségemet...

- Arra van a kijárat – böktem az ajtó felé.

Igaza lett amúgy, magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire felidegesített azzal, hogy semmibe vette azt, hogy hol van és kicsoda, és hogy én kicsoda vagyok, ráadásul úgy akart erősnek mutatkozni, hogy gyengének állított be engem. Egy anti, aki szépen kimosakodott és bölénybőr aktatáskával flangál, hogy a különféle misztikus marhaságaival megfejje a jólétükben szenvedő egomi ómagyarokat. És még arra is volt képe, hogy a táskájából lassú, komótos mozdulatokkal kivegyen egy névjegyet és átnyújtsa. Annyira meglepett ezzel, hogy elvettem a vaskos kis papírdarabot. De a következő mozdulattal már újra az ajtó felé mutattam, a tartásomban ott feszült, hogy segítek is megtalálni a kifelé vezető utat, ha egyedül nem megy.

- Örvendtem – biccentett a fickó, majd elindult kifelé. Két társa követte, az egyik szolgálatos kikísérte őket. Egy gyors pillantást vetettem a névjegyre – lélekgyógyász, hogy oda ne rohanjak -, majd összegyűrtem és a zubbonyom mellényzsebébe tömtem.

- Elképesztőek – lépett mellém Imrédi. - Ebből hamarabb lesz botrány, mint gondoltuk.

Újra a csodadoktorra néztem és elgondolkoztam azon, hogy ha most véletlen történne vele valami, lenne-e több hasfelmetszős gyilkosság.

Később, egy gyenge pillanatában Imrédi is bevallotta, hogy ugyanez jutott eszébe abban a pillanatban.

 

Csehi fáradtnak tűnt, de a tekintete valahogy mégis mosolygott.

- Hát ez a nagy harci helyzet – kavargatta a kis fakanállal a kávéját. - A szívatás módszertanát még egy kicsit tanulniuk kell.

A velem kapcsolatos jelentést nézegettem és igyekeztem visszafogottan kajánkodni azon, hogy szinte minden húzásomat a tartótisztemre verték rá, beleértve a Kézdivásárhely környékére való fedett kihelyezésem költségeit is. Csehit persze különösebben nem izgatta a dolog, ennél nagyobb ügyekért is neki kellett tartania a hátát. Ráadásul Kapitány kiadott irányelve szerint a razziában részt vevő összes Honvédelmi Minisztériumból szalajtott aktakukacot feljelentették, bepanaszolták, vizsgálatot kértek ellenük, nem csak eljárásrendi hibák miatt, hanem előkotortak néhány régebbi csontvázat is a szekrények mélyéről. A belső vizsgálat így megakadt, de az IDEA gépezete is, csak néhány ügynök maradt aktív, akik nem szerepeltek a belső állománytáblán sem. Szerencsére ezek szinte kivétel nélkül a forró terepeken dolgoztak és most arra is használhattuk őket, hogy a gyanúsabb, letartóztatott majd nemsokára szabadon engedett antikat kövessék.

Egyelőre pont annyi eredménnyel, mint amivel mi jártunk Imrédivel a nagyhangú csodadoktornál.

- Szóval egész jól összebarátkoztatok – kortyolt egyet a kávéjából Csehi. - Ahhoz képest, hogy nemrég még kölcsönösen az akasztófán láttátok volna a másikat.

- Azt nem mondanám, hogy összebarátkoztunk – pöcköltem le egy kis pihét a zubbonyom ujjáról. - Csak ha már úgyis odakényszerítettetek mellé, akkor igyekszem normális munkakapcsolatot kialakítani.

- Vagyis már nem gyanúsít?

- Mióta megtudta a bombabiztos alibimet, nem.

Igazából pont hiányzott egy óra az alibimből, Anna meg sehol sem volt, hogy tanúsíthatta volna, hogy akkor értem haza, amikor, így Csehi az egyszerűség kedvéért kicsit igazított a porta kiléptetési jegyzőkönyvén. Gondolom, nem hiányzott neki még egy extra balhé, volt már így is elég a nyakában, még velem kapcsolatban is.

- A papír hatalma – kortyolt újra egyet a kávéjából. - Nem tudom, mi lenne veled nélkülem.

Erre nem mondtam semmit.

- Szóval áttúrtátok a fickó házát – váltott témát.

- Ja – bólintottam. - De nem találtunk egy véres kést vagy bárdot sem, meg a hiányzó szervek sem úsztak befőttesüvegekben a spájzban.

- Pedig örültetek volna neki – szúrta közbe Csehi.

- Imrédi nagyon számított rá. Bár mondjuk érthető, hogy eredményt akart, ha már pofánvágatta magát azzal a barommal, hogy legyen indoka benntartani még egy kicsit, meg házkutatásit szerezni.

- De semmi – kuncogott Csehi.

- Semmi. Azon kívül, hogy egy rohadt nagy palotában lakik és az ember zsebében kinyílik a bicska, ha arra gondol, az emberi hülyeségből szedte meg ennyire meg magát.

- Annál jövedelmezőbb üzlet nincs – bölcselkedett Csehi. - Akkor most áll a nyomozás?

Megvontam a vállam.

- Annyira nem avatnak be a részletekbe, nem vagyok rendőr. Szerintem akár ez a fickó is lehet, főleg, hogy kiderült, az egyik áldozat régebben az ügyfele volt. Ha meg sorozatgyilkos lennék, olyan, akinek sokan megfordulnak a házában, biztos nem tartanék otthon semmit, ami lebuktathat.

- És, nincs másik háza?

- Nem tudunk róla.

Csehi letette a kis égetett agyagcsészéjét, a fakanálkát a szájában hagyta, mintha egy vastagabb fűszálat rágcsálna.

- Van valamim a számodra amúgy – jegyezte meg. - Annával kapcsolatban.

Hirtelen megfagyott körülöttem az idő, ahogy az érzékszerveim és az agyam maximális fokozatra kapcsolt.

- Ez csak most mondod? - villant a tekintetem Csehire.

- Vártam, hogy esetleg érdeklődsz vele kapcsolatban – tárta szét ártatlanságát hangsúlyozandó. - De persze tudhattam volna, hogy nőkkel kapcsolatban nem várhatok el logikus viselkedést tőled.

- Esetleg ha a lényegre térnél – emeltem fel figyelmeztetően az ujjam.

- Persze – bólintott Csehi. Ő viszont nem fogta vissza magát a kajánságot illetően. - Az egyik kontaktom biztosra veszi, hogy látta. Visegrád felől jött be buszon és Anna is ott ült azon a járaton. Elég zsúfolt volt a járat, ezért nem is ment oda hozzá, de alaposan megfigyelte. Levágatta a haját, fejpántot és régi, kopott ómagyar dzsekit viselt, nyugodtnak tűnt, egészségesnek.

- Nem mondod, hogy olyan kontaktod van, aki csak nézte és jegyzetelt, hogy mit meséljen majd róla!? - Igyekeztem visszafogni magam, de a kezem ökölbe szorult, alkaromon kidagadtak az erek, éreztem a zubbony durva, hideg érintését rajtuk.

- Nem is – ingatta a fejét Csehi. - Csak a zsúfolt buszon semmi értelmét nem látta annak, hogy valami mást is tegyen. Kivárta, amíg leszállt, ő is leszállt, és ott útbaigazítást kért tőle.

Fejben végigpörgettem az Egom-Visegrád vonalat, már jó ideje nem jártam arra.

- Melyik megálló volt ez? - kérdeztem.

- A Szamárhegy.

- És, mi történt?

Csehi elgondolkozva forgatta a fakanálkát a kezében.

- A kontaktom arra ébredt, hogy az egomi buszvégen bökdösi a sofőr, hogy jó lenne, ha leszállna.

Csodálkozva felhúztam a szemöldökömet.

- Nem hagytál ki valamit a történetből? - érdeklődtem.

- De, nyilvánvalóan – bólintott Csehi. - De az csak most jön. Egy laborossal megnézettem a tag ruháját, talált rajta kloroformnyomokat. A többit rakd össze. De rendesek, mert a torkát is elvághatták volna, nem?

Morogtam valamit, majd nagy lendülettel felálltam a székből és az ajtó felé indultam. A naplemente utáni vöröslő égbolt földöntúli fényekbe öltöztette a homályos irodahelyiséget.

- Most mit csinálsz? - dörrent rám Csehi felettesi hangon.

Megdermedtem, majd lassan visszafordultam. Nem tartott ki sokáig a lendület, ami rugóként pattintott ki a székből, hirtelen rettentő fáradtnak és émelyítően szánalmasnak éreztem magam.

- Mit csináljak? - kérdeztem halkan.

- Menj haza – közölte Csehi. - Ha esetleg menet közben kiszúrod, hogy követnek, nyugodtan vágd pofán őket, mert nem az én embereim. És várj. Annát nem rabolták el, a maga útját járja, és amíg nem mész biztosra, nem szabad utána kapdosnod. Jelentkezni fog. Érzem. De akkor olyan helyen kell lenned, ahol megtalál.

Bólintottam. Legszívesebben kirugdaltam volna az összes koszos ablakot.

 

 

Ha hűs szél támad,

És megnyúlnak az árnyak,

Jöjj vissza, szerelmesem

A hegyszakadékokon át,

Mint egy fiatal szarvas!

 

Apám mappáját böngésztem, amibe a halála után összegyűjtöttem minden kéziratot és papírfecnit, ami kiadatlanul maradt tőle és valahogy megmaradt a papírhiány közepette. Az Énekek éneke átiratára bambultam egy darabig, eszembe jutott az egyik házassági évfordulójuk, ahol előszedte a már régóta porosodó gitárját és anyámnak elénekelt pár dalt a nagy műből, Hajna csörgődobozott hozzá, én meg a tikfát csapdostam, nem túl jó ütemérzékkel. Most odakint már nem csak megnyúltak az árnyak, hanem fel is oldódtak a szürkületben, de nem csak ez nem stimmelt. Éreztem, hogy gyűlik bennem a keserűség Anna miatt, egyelőre nem akartam szabadjára engedni, de tartottam tőle, hogy hamarosan eléri azt a kritikus szintet, amikor már nem tudok parancsolni neki. Csak magamat hibáztathattam, túlságosan hamar építettem légvárakat túlságosan kevés megalapozott dologra, inkább csak a reményeimet, mint a tényeket követve. Itthagyott, lelépett, felhasznált. Kihasznált. Ennél kevesebb is elég ahhoz, hogy semmiféle társként ne jöhessen szóba. Ennél még az is jobb lenne, ha kibelezve, hiányzó szívvel feküdne valami sitthalmon.

Úgy döntöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha bepácolom magam egy kád jó forró vízbe.

Mielőtt lecaplattam volna a széntárolóba, kerestem valami olyan ruhát, amit nem sajnálok összekoszolni. Hiába vigyázok, valahogy mindig olyan leszek. Amikor kigomboltam a zubbonyomat, megéreztem a mellényzsebbe gyűrt névjegyet.

Kivettem, hogy méltó helyére kerülhessen, a mellékhelyiség felé tartva kisimítottam, hogy még egyszer elolvassam, a szokás hatalma. Ekkor vettem csak észre, hogy a névjegy hátuljára három szót firkantottak.

az ágy alatt

Anna betűivel.

Megdermedtem. Az apró kis papírdarab hirtelen olyan nehézzé változott, hogy alig bírtam a kezemben tartani. Megnéztem újra, de a betűk továbbra is ott maradtak, továbbra is Anna kezéről árulkodtak.

Végül a konyhában kötöttem ki és a kukából előtúrtam azt a kis bevásárlólistát, amit akkor írt, mikor megkértem, szedje össze, mik lennének szerinte a legsürgősebben beszerzendő dolgok. A nagyon régen tanult nagyon kevés grafológia sok nyomot nem hagyott rajtam, de nem kellett ide semmiféle szakértelem. Ugyanazok a betűk. Teljesen ugyanazok.

Az ágy alatt egy újságot találtam, ha takarítás közben akadok rá (amire elég kicsi az esély), akkor is csak azt hiszem, hogy véletlenül csúszott oda. Megráztam, de nem esett ki belőle semmi. Háromszor kellett átlapoznom, mire megtaláltam az egyik fényképre írt számokat, csak úgy látszottak, ha bizonyos szögben tartotta az ember a félfényes magazinlap fekete-fehér fotóját.

Egy egomi telefonszám.

Letéptem egy fehér szegélyt az újságból és átmásoltam rá a számjegyeket, majd elfogyott az erőm, le kellett ülnöm, hogy végiggondoljam, mit csináljak.

Csehi célzott rá, hogy Anna valószínűleg keresni fog. De azt nem mondta, mit tegyek, ha ez megtörténik. Gondolom, egyértelműnek vette, hogy tudom, mit kell tennem.

De most valahogy nem éreztem akkora bizalmat iránta, hogy egyből hozzá rohanjak. Sem benne, sem a mögötte álló, jelenleg béna kacsaként működő szervezetben. És ez különben is az én ügyem. Enyém és Annáé.

A szolgálati lakásba bekötött telefon fel sem merült bennem, nem az a kérdés, hogy lehallgatják-e, hanem az, hogy hányan. Valószínűleg a közelebbi utcaiakat is. Persze nem akadály.

Az újságot a többi közé toltam, visszavettem a zubbonyomat, ellenőriztem a Parát, majd a farzsebembe gyűrtem a cetlit és kiléptem a lakásból.

 

A főtérrel párhuzamos utcán járva már biztosra vettem, hogy az undorítóan korcs zsebkutyáját sétáltató fickó engem követ. Kivettem a kezem a zsebemből és megfordultam, egyenesen felé. Egy pillanatra megtorpant, majd a kutyát kezdte ráncigálni, mintha csak miatta lett volna a dolog. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, hogy beveszem a trükköt azzal a kilós kiszerelésű kutyával. Mikor odaértem mellé, még véletlenül sem nézett rám. Csak akkor kerekedtek el a szemei, amikor barátságosan, de határozott szorítással megragadtam a karját és magam mellé húztam.

- Sétáljunk – indítványoztam. - Nyugi, nem akarlak bántani.

A kutya kíváncsian nézett, a fickó megpróbált ellökni magától.

- Mit képzel! - csattant fel. - Azonnal engedjen el!

Teljesítettem a kérését, arról már nem tehettem, hogy véletlenül nekiesett a falnak, a járda ezen az útszakaszon kellemetlenül keskeny tud lenni.

- Nincs rád sok időm – néztem kedvesen a szemébe. Riadtan pislogott rám, de más jelleg félelem volt ez, nem az utcán megtámadott emberéé. A kutya bizonytalanul morogni kezdett, de abbahagyta, amikor ránéztem.

- Nincs nálam pénz – közölte hadarva.

- Ne fárasszuk egymást – kértem. - Most szépen elindulsz visszafelé, a Zöldházig meg sem állsz. Egyenes az út, égnek a lámpák, látni foglak végig. Ha megpróbálsz lelépni valamerre, utánad megyek és annak nem lesz jó vége.

Amúgy körülbelül egy súlycsoportban voltunk, nem tűnt gyenge testalkatúnak, de messziről bűzlött róla, hogy ennél élesebb helyzetben még nem nagyon volt. Behozhatatlan hátrány olyasvalakivel szemben, akinek már rég túl kellett lépnie a gátlásain az erőszakkal kapcsolatban. És ezt ő is nagyon jól tudta rólam. Az, hogy fegyverem is volt, huszadrangú dolog ebben a kérdésben.

Nagy nehezen összehozott egy bólintást. A kutya gyűjtött egy kis bátorságot a gazdája lába mögött és újra morogni kezdett.

- Nyomás – löktem a kívánt irányba a tagot. - Csak természetesen!

Mire a következő autó elgördült mellettünk, már megint egyszerű járókelők voltunk csupán, akik ellenkező irányba tartottak.

Az első sarkon balra fordultam, majd megcéloztam a buszvég egyik telefonfülkéjét. A fickó nem tudja, hogy figyelem-e, valószínűleg nem próbálkozik semmivel a Zöldházig, ha meg mégis, akkor is kell keresnie egy telefonfülkét. Hacsak nincs valami kicsi adóvevője, de nem hinném, annyira nem lehetek fontos, hogy ilyen felszerelt embert állítsanak rám. Pár percem a legrosszabb esetben is van, ki is kell használni.

 

Nagyon sokáig csengett ki. Csak később tudtam ellenőrizni a számot, egy utcai készülék volt az is a Vaskapui úton.

- Tessék? - szólt bele egy ismeretlen férfihang.

- Kivel beszélek? - kérdeztem.

- Én kivel beszélek? - dobta vissza a labdát.

Sóhajtottam egyet.

<p align="LEFT" lang="hu-HU" style="margin-

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr122501268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása