Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) Á.u. 50-es szkíta felkelés (6) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (36) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (11) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (3) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Az átkerülés lovasai - Negyvenedik

2010.12.20. 21:43 | szs. | 1 komment

A nagy szerelőhangár mögött eltűnt a lenyugvó nap karéjának utolsó darabja is, amikor megkaptuk a felszállási parancsot. A szél kedvező volt, akár azzal is sodródhattunk volna a Pilis távolban sötétlő tömbje felé; a kompakt hajtóművet sem fűtötték fel rendesen. Hummelre néztem, aki gyorsan a fegyvere felé fordult és piszkált valamit rajta. A zubbonyomon csillogó friss vérfolt vonzotta a tekintetét, de nem mert semmit sem kérdezni. Olyan lágyan szakadtunk el a reptér sötétzöld, letaposott füvéről, hogy csak utólag vettem észre.

Csehinek villámokat szórt a szeme, amikor kikászálódtam Bajóti mellől. Az őrnagy pár szóban beszámolt az akcióról, rendesen megszépítve a történteket, majd átadott az akciócsoportnak. A Turultoll indulásra készen gubbasztott két társa mellett, már a fedélzeti géppuskákról is leszedték a biztosítottságot jelző piros szalagokat.

- Utána beszélünk – ragadta meg durván a karomat Csehi. Hosszú ujjai a bicepszembe mélyedtek, de nem érdekelt a fájdalom. Egykedvűen bólintottam.

- Melyik a magáé? - bökött a léghajók felé Bajóti.

- A középső.

- Elkísérem.

Csehire egy kisebb konvoj várt az irányítótorony mellett, a Felderítő Parancsnokság polgári autói és pár gyorsan besorozott furgon, mindegyik tömve kézifegyverekkel és ügynökökkel. A razziában részt vevő erők többsége már hosszabb ideje a helyszínen van, bár a többség csak ezekben a pillanatokban kapja meg az igazi, a végleges parancsát. Pilisi üdülőkbe beutalót nyert rendőrök, továbbképző tanfolyamra berendelt nyomozók, rekreációs táborban pihentetett emancipátorok, egy kitalált veszélyes bűnöző miatt útzárakat emelt rendőrök, folyamőrök a Dunán az éves hadgyakorlatra készülve, egy ellátóléghajó, aminek az egyik ládájában az egész bevetési területet lefedni képes átjátszóadó rejtőzik és most van rá egy órájuk, hogy előszedjék és beüzemeljék... Gyakorlatilag mindenki, aki él és mozog, még egy szerződéskötés előtt álló megtörő raj újoncait is kirendelték.

- Az ugye tudja, hogy többről van szó itt, mint egy razziáról – mondta Bajóti a reptér füvének. Nem éreztem úgy, hogy válaszolnom kellene, csak hümmögtem valamit. A jobb kezem egyre durvábban sajgott, nem emlékeztem, hogy mikor ütöttem meg. Talán az egyik ajtóval, annyira be voltam pörögve, hogy észre se vettem, hogy rácsaptam valamelyiket.

- Lehet, hogy pár nap, pár hét múlva úgy emlegetik majd, mint egy puccsot – folytatta Bajóti. Erre már felkaptam a fejem.

- Igen?

- Nem az a klasszikus fajta, de azért közel áll hozzá – bólintott Bajóti. - Nemsokára választások lesznek és minden közvéleménykutatás szerint az egalisták alakítanak kormányt. Méghozzá elég biztos többséggel. Az emberek úgy érzik, hogy már eleget harcoltak, élvezni akarják az életet, népek barátsága, jogállam, világbéke. Mi pedig most demonstráljuk, hogy kinek a kezében is van az igazi hatalom. Meg hogy nem félünk használni. Egyetért?

Megvontam a vállam.

- Vagy felháborodik? - piszkált tovább Bajóti. - Hogy a tudtán kívül ilyenekre használják fel? Ha polgárháború lenne, melyik oldalra állna?

- Egyikre se – mormoltam.

- Olyan nincs. Ezt maga is tudja, főhadnagy.

A készültségi zóna szélén gépkarabélyos őrszem állított meg minket, Bajóti az őrnagyi vállapjára mutatva megpróbálta elhessegetni, de a középkorú férfi nem tágított. Bajóti előszedte a papírjait és megkérdezte az őrszem nevét.

- Füle András szakaszvezető, uram – közölte vele a katona komoran.

- Beszélek majd a parancsnokával, szakaszvezető – nézett a szemébe Bajóti. - Maga kitűnő katona.

A három felderítő léghajó gáztól feszülő teste fölénk magasodott. Bajóti egy ideig némán szemlélte őket, majd megdörzsölte a halántékát és sóhajtott egyet.

- A menyasszonya él, főhadnagy – közölte velem. - Kint van a Pilisben. És él.

- Remélem – mondtam.

- Én viszont tudom – nézett mélyen a szemembe. Láttam rajta, hogy teljes mértékben elhiszi, amit mond.

- Honnan tudja? - kérdeztem kelletlenül.

- Ezt most bonyolult lenne elmagyarázni – tért ki a válasz elől. - De valamit még el kell mondanom magának, mielőtt elindulnak. Egy fontos dologban tévedtünk. - Felhúztam a szemöldököm, kivártam, hogy befejezze, amibe belekezdett. - Ómagyarország férfi vagy nő?

- Tessék?

- Ómagyarország. Férfi vagy nő?

Kinyitottam a számat, majd úgy is maradtam. Túl hirtelen jöttek a váltásai.

- Na látja – bólintott elégedetten Bajóti őrnagy, majd a vállamra tette a kezét és szelíden a Turultoll felé tolt. - Indulnia kell, főhadnagy.

 

Mikor újra visszatértem a Pilisbe, a hegyek fölém magasodtak. Minden egyes lépés nyomán erősebben dobolt bennem az a páni félelem, amit itt tapasztaltam meg először és aminek a léte épp olyan irracionális volt, mint mindaz, ami kiváltotta.

- Biztos, hogy itt álltatok meg a kocsival? - nézett körbe az elhanyagolt erdei úton az évfolyamtársam. Frissen vasalt emancipátori egyenruhája sehogy sem illett bele az egykori parkerdőből lett vadonba. Másik barátom kissé lemaradt, rövid csövű vadászpuskáját hanyagul keresztbe vetette a hátán, de látszott rajta, hogy mennyire feszült. Idegesen rágta a bagót, majd egy zöldet sercintett az avarba.

- A rendőrök merre voltak? - kérdezte.

- Semerre – morogtam. Az egyik fához léptem, aminek ledörzsölte valami a kérgét. - Nem vesznek komolyan.

Később is többször rajtakaptam őket, hogy összenéznek. Az ember a legjobb barátaiban sem bízhat, ha komolyan szüksége lenne rájuk. Főleg nem idealista, világmegváltó gondolatokkal eltelt, anticsodáló emancipátorkezdeményekben, akik már a főiskolán egy szép új világot építenek. De egyszerűen nem volt más, akihez fordulhattam volna.

- Itt állt a kocsi – jelentettem ki az egyik helyen, ahol az út egy apró tisztásba futott. Tényleg látszott két keréknyom a megszikkadt földben, de túlságosan réginek tűntek. Megismételtem a kijelentésemet, mintha valami mantra lett volna, ami, ha sokszor elmondjuk, valósággá válik. A zöld leveleken áttörő napfényben minden más volt.

Csak a félelem maradt ugyanaz.

- Jól vagy? - ragadták meg a karomat, mikor belekapaszkodtam az egyik göcsörtös fába, hogy ne essek össze.

- Persze – nyöszörögtem.

- Egy frászt – mérgelődött a vadászpuskás emancipátor. - Két nyugtató kell neked, meg egy hét ágynyugalom.

Az ujjaim hirtelen görcsbe merevedtek az érdes, omlós kérgen, egyenként fejtették le őket, miközben próbáltak megnyugtatni. Hiába próbáltam valamibe kapaszkodni, hiába próbáltam Adába kapaszkodni, minden kipergett a kezemből és ott maradtam a semmi közepén.

 

Három cserkészpár szorongatta a fegyvereit a léghajó deszantterében, mi leszünk az elsők, akiket kiraknak a pilisszentkereszti Szurdoknál, a második párost Dobogókőnél teszik le, majd a magasba emelkednek és a harmadik cserkészpár tartalékként várja, hogy lesz-e olyan húzósabb hely, ahol azonnali erősítésként szükség lehet rájuk. Odakint egyre sötétebb lett, a vörös háttér előtt úszó léghajó sziluettje senki számára nem tűnhetett fenyegetőnek, az elmúlt napok felderítő-gyakorlatai miatt megszokott látvánnyá váltak a hegyek fölött keringő, néha deszantot lerakó egységek.

Megigazítottam a kupakot a Dragunvra erősített éjjellátó távcsövön, majd Hummelre néztem.

- Hányadik bevetés? - kérdeztem.

- Harmadik – felelte zavartan. Még mindig nem tudott napirendre térni a nyakam alatt éktelenkedő vérfolton, azt pedig várhatta, hogy bármit is mondjak róla.

- Az első kettő hol volt?

- Alföld. Tiszántúl. Ö... ilyen telepessegítő... az áradások nyomán kialakuló vízfelületeket térképeztük fel, hogy... ilyesmi.

Majdnem megkérdeztem tőle, hogy akkor hogy a francba kerül biztosítónak pont az én hátam mögé, de inkább a Dragunov felé fordultam. Nem háborúba megyünk. És valószínűleg ezt a kölyköt tudták a legfeltűnésmentesebben beosztani erre a bevetésre. Egy rövid csövű, könnyített AMD lógott a hátán, kezében egy pumpálós vadászpuskát szorongatott, a tartalék patronokat a málhaövébe tűzte.

- Öt perc! - szólt hátra a fedélzetmester. - Egyes pár készül!

Összenéztem Hummellel, majd bólintottam. Felálltunk, még egyszer utoljára ellenőriztük egymás hevedereit, majd az ajtóhoz léptünk. A fedélzetmester megvárta, amíg rákapcsoljuk a karabinert a kötélre, majd elhúzta az ajtót. Alacsonyan repültünk, olyan érzésem volt, hogy ha kinyúlnék, akkor meg tudnám érinteni a vöröses tompaságba burkolódzott fák hegyét.

- Rendben? - nézett rám a fedélzetmester.

- Rendben – bólintottam, majd kesztyűs kezemmel megragadtam a kötelet.

 

A toborzótiszt becsukta a mappámat, majd megigazította a szemüvegét.

- Soha nem szoktam tiltakozni az ellen, ha egy művelt és képzett ember jelentkezik hozzánk – közölte. Tipikus aktakukacnak tűnt, tyúkmellű, vékony, szemüveges, ritka szálú haja nem takarta el a fülében bodorodó szőrt. Tökéletes ellentéte mindannak, amit az ember a megtörőkről elképzel, inkább mondtam volna egy építésügyi előadó harmadik asszisztensének valamelyik önkormányzatnál. Egyedül csak az a kicsorbult bajonett rontotta az összképet, ami a feje fölött függött a falon, a markolatára valami hajszerű anyaggal borított bőrdarabot tekertek. Nem kérdeztem rá, féltem, hogy az lesz, aminek látszik. - Ennek ellenére annyira nem örülök magának.

Nem reagáltam semmit.

- Azt ugye tudja, hogy ha aláír nekünk, azzal visszavonhatatlan... bélyeget szerez.

- Úgy tudom, hogy tiszthelyettesként vesznek át – mondtam. - A távoltartó passzus nem vonatkozik rám.

- Csak ha a pszichológiai minősítése indokolja – pontosította a toborzó. - De nem erre gondolok. Még ha vissza is mehet az Átkerült Területekre, akkor is... tudja, hogyan viszonyulnak az emberek a megtörőkhöz.

Bólintottam.

- És... természetesen mi sem áll távolabb tőlem, hogy degradáljam a munkánkat, mert valakinek ezt is el kell végezni, és azt már maga is tudja, nem is olyan egyszerű ezt elvégezni, de úgy érzem, maga ennél többre hivatott.

- Én nem érzem úgy – vágtam rá rögtön. - Remélem, ez nem lesz akadálya a belépésemnek.

- Nem – vonta meg a vállát a toborzó. - A belépésének semmiféle akadálya nincs. Csak épp nem értem az indokait. Elhiheti, nem éppen magához hasonló emberek szoktak ülni velem szemben. A többségük mellett egy rendész is áll, tonfával a kézben.

Igazából ez sem érdekelt, már rühelltem az összes értetlenkedő és okoskodó irodakukacot, legyen az rendőr, emancipátor, tanulmányi osztályos vagy megtörő.

- Néha kell egy kis változatosság – jegyeztem meg szárazon.

A toborzó egy töltőtollat vett elő, lehúzta a kupakját és elgondolkozva nézte az íves acélhegyet mögötte.

- Kampfmüller őrnagy megkért arra, hogy adjak át magának egy üzenetet, mielőtt aláírna nekünk – mondta a tollnak. - Azt kéri, hogy gondolja át még egyszer, és ha észhez tér, akkor még mindig visszamehet, a kihagyott vizsgáit soron kívül leteheti, és úgy veszik, mintha ez a kis kitérő meg sem történt volna.

Ide-oda billentette a töltőtollat, egy tintacsepp kezdett hízni a végén. Észrevette és gyorsan felitatta egy gyűrött papírlap segítségével.

- Megtisztelő – bólintottam. - De nem leszek emancipátor. Ha antikkal kell foglalkoznom, akkor azt csak egy módon tudom elképzelni,

A toborzó megvonta a vállát.

- Az egyik szemem sír, a másik meg nevet – közölte flegmán, majd pár sűrűn telegépelt papírlapot tolt elém. - Olvassa át alaposan és ha elfogadja, akkor itt írja alá.

Elkértem tőle a tollat és a szaggatott vonalra firkantottam a nevem. Egy indigózott példányt is elém tolt, majd egy újabb lapot.

- Ezt már nem kell aláírnia – mondta. - A beosztása, ahogy előzetesen egyeztettünk. Tiszti tanfolyam, mesterlövész iskola. Üdvözlöm a megtörőknél, törzszászlós!

 

 

Egy mohos szikladarab fedezékében húztunk meg magunkat, fegyverrel a kézben kuporogtunk és hagytuk, hogy átmosson minket az erdő. Rájöttem, hogy nem is volt olyan rossz vásár ez a Hummel gyerek. Igaz, hogy tapasztalata semmi, de legalább ezt tudja is és úgy figyel rám, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egy puskaport éppen csak szagolt zsebherkules sokkal rosszabb lett volna. Néhány Csehire kiszórt szitok visszavonva.

Amikor már szinte biztosak voltunk benne, hogy leszállásunk észrevétlen maradt, óvatosan elindultunk a szurdok belseje felé. Csak a Hold keskeny sarlója világított, a fák lombján kevés fénysugár jutott át belőle, de a szemünk már hozzászokott a sötétséghez így elég gyorsan tudtunk haladni. A terep se volt nehéz. A kiirtott táltosrend emléktáblája után újra megálltunk, levettem a kupakot a Dragunov távcsövéről és gondosan körbenéztem. Hummel úgy guggolt mögöttem, mintha kővé dermedt volna, kezében lövésre készen szorongatta a sörétes puskát.

Hátranyúltam és megböktem a combját, hogy hajoljon közelebb.

- Egy őrszem tizenegy óránál – suttogtam. - Annál a hegyes sziklánál.

A kiirtott táltosrend szertartási helyét megszerző vállalkozó természetesen minden szempontból feddhetetlen volt, már amennyire egy vállalkozó az lehet, többek közt épp ez keltette fel csehiék gyanúját. Na meg a hely maga. Ami akár az a hely is lehet, ahol Adát... Túl egyszerű lenne, ha emlékeznék a részletekre. Meg ha már akkor is tudtam volna tájékozódni egy sötét erdőben.

Felszámoló munkánál mindig a legrosszabbra készülünk fel. Pilisszentkereszten két szakasznyi emancipátor várta az indulási parancsot, a Turultoll pedig valahol a magasban lebegve figyelte a gyanús jeleket.

- Fegyver? - súgta vissza Hummel.

- Mintha lenne.

A vállalkozó hivatalosan nem alakított át semmit a területen, meghagyta a táltosrend szurdokba szorított kőkörét, a meredek partfalnak feszülő dohos faviskókat, a sziklába vájt üregeket. Eredetileg egy pár kilométerrel odébb felépített faházkomplexum volt a kijelölt célpontunk, a combom feletti zsebemben még most is ott lapult a helyszínrajz gyűrött példánya, amit a körülményekhez képest elég jól bemagoltam. Már a levegőben voltunk, mikor a Turultoll személyezetétől megkaptuk a Szurdok vázlatát és néhány képet. A gyakorlat álcája alatt szerzett légifotók sem mutattak túl sok változást az eredeti állapothoz képest, de szinte biztosra vettük, hogy a felszín alatt dolgoztak valamin.

A meditációs-rekreációs központ tíz fős személyzettel üzemelt, de az éjszakai létszám csak három volt hivatalosan – két éjjeli őr és a szellemi kisugárzás folytonosságát biztosító remete maga.

És persze hagyományos módon nem lehet rajtuk ütni, razzia ide vagy oda, már negyed órával azelőtt kiszúrnák az érkező egységeket, hogy azok bármit is tehetnének, negyed óra alatt meg csak az nem tűnik el, amit nem akarnak eltüntetni.

- Akkor? - súgta Hummel. Még így is érződött a hangján, hogy mennyire ideges.

Az őrszem zöldes árnya mozdulatlanul rezgett a céltávcsőben. Elfojtottam egy káromkodás, majd óvatosan egy fa nedvesnek tűnő törzséhez nyomtam a puskát. Remeg a kezem. Remeg.

- Legalább egynek még kell lennie – súgtam vissza. - Közelebb húzódunk.

- Oké.

Kibújtam a céltávcsőből, lehúztam a kesztyűmet és a sötétben kezem fekete foltjaira meredtem.

- Jobbra – ragadtam meg a Dragunovot.

Magam elé engedtem és figyeltem, hogy kúszik, hogy még idejében leállítsam, ha rosszul tenné. Nem volt vele gond. Egy újabb sziklatömbnél megálltunk és újra letámasztottam a puskát.

- Szem nyitva – mormoltam hátra, majd újra belebújtam a távcsőbe.

A másik őrszemhez kellett pár perc.

- Ott – mutattam Hummelnek. - A széthasad fa mellett.

- Oké – nyugtázta. - Akkor?

Felhúztam a zubbonyom ujját, hogy ellenőrizzem az időt. Akármit végzünk, az állig felfegyverkezett és nyilván kellően betojt emancipátorokat nemsokára indítják a faluból, együtt a többi egységgek, hogy gyakorlatilag egy időben csapjunk le az összes gyanús célpontra.

- A felsőt lekapjuk – böktem az elsőnek észrevett őrre. - Vattáva. A helyére állsz. Onnan be lehet lőni az egészet.

- Oké.

- Én megyek előre. Amint lerántom, ugrasz a helyére.

- Oké.

Még egy pillantás az órára, régi, rossz beidegződés. Visszavettem a kesztyűt és megtapogattam az övemre rögzített kis üvegcsét.

- Indul.

Kicsit gyorsabban haladtunk, mint először, közben az őröket is figyeltük. A lenti egyszer megindult mire az avarba nyomtuk magunkat, de kiderült, hogy csak vizelnie kellett és egy másik fát részesített előnyben. Kényelmesen letette a puskáját majd kigombolta a nadrágját, látszott rajta, hogy nem tart semmitől. A fenti őr intett neki. Talán ő se.

Az utolsó métereket már a Dragunov nélkül tettem meg, csak akadályozott volna. Hummel közvetlenül mögöttem jött, az AMD az őrre szegezve, én a kloroformos vattától és a tokjában lapuló Parától eltekintve fegyvertelenül osontam előtte. Nem volt módom folyton hátratekintgetni, hinnem kellett abban, hogy ott van mögöttem.

Öreg vagyok én már ehhez.

Két méter, majd csak másfél. Mintha az összes izmom megfeszült volna, mint valami görcsöt kapott rugó.

-a sötétségbe burkolódzott erdőbe hasított tisztás közepén a kőágy megremegett, akárcsak a Mester hangja, a páni félelem ledöntött a lábamról, késemért, kövekért, faágakért nyúltam, de minden kicsúszott a kezem közül, avar keserű íze mart a számba, ahogy földet fogtam, önvédelmi képzéseken tanult módon próbáltam odébb gördülni, de mintha a Földgolyó – ami nem is golyó, lapos tányér és a szélén aláhullnak a merész hajósok, a világot tartó elefántok gúnyosan tülkölnek utánuk – mintha a Földgolyó is kiperdült volna alólam-

A lövés mintha közvetlenül a fülem mellett robbant volna el, két dobhártyámat fájdalomív kötötte össze, a vállamra izzó kést nyomtak, majd egy rövid sorozat hátulról és a fölém tornyosuló alak hátratántorodott. Mire a Parát sikerült előrántanom, már egy csenevész bokorba zuhant, a ropogás mintha az egész világot betöltötte volna.

Elpattantak a rugók. Fél kézzel megragadtam azt a fát, amihez a lelőtt őrszem támaszkodott és a Parát a Szurdokra emeltem.

Mesterlövész maroklőfegyverrel. A csúcson kell abbahagyni.

A másik őrszem lobogó ballonkabáttal rohant a sziklafalnak támaszkodó faház felé. A fához szorítottam a karom. Csak a negyedik lövésre esett össze.

A hirtelen támadt csönd szíven ütött. A fülemben nem akart szűnni az ütemes dobogás. Majd a csönd megtelt a felriasztott éjszakai erdő hangjaival és valami zihálással.

Lent semmi sem mozdult. Az avarban fekvő őrszemhez léptem, egy pillantás is elég volt rá, a 7.62-es lövedékek rendesen kidekorálták.

Akárcsak Hummelt a sörétjei.

- A rohadt életbe! - zihálta a gyerek kétségbeesetten, mikor letérdeltem mellé és végigtapogattam, hogy mi a helyzet vele. A mellény megvédte a létfontosságú szerveket, de a karjába és a nyakába fúródott fémdarabok semmi jóval nem kecsegtettek. Úgy tűnt, annyira nem vérzik, hogy el kelljen bárhol is szorítani.

- Megmaradsz – segítettem neki felülni. Az egyik mohos sziklához támasztottam.

- Mi a franc volt ez? - zihálta indulatosan. Az AMD szíját szorongatta, lefejtettem róla az ujjait, majd odahúztam mellé a sörétest és a Dragunovot.

- Micsoda? - kérdeztem, miközben biztosítottam a rövid sorozattól szúrós szagú karabélyt.

- Hát ez! - Szabad kezével megragadta a zubbonyomat, ujjai elfehéredtek, ahogy szorította. - Hogy egyszerűen csak odaállták a fickó elé! A kurva életbe!

Megszédültem.

- Nem... nem emlékszem.

Visszafojtottan köhögött, majd véreset köpött.

- Sajnálom – mormoltam bizonytalanul. - Hol a rádió?

- Az övemen – felelte fagyosan.

- Figyeld a szurdokot!

Jobb híján a sörétes puskába kapaszkodott, az AMD-t a vállamra akasztottam. Nagy nehezen kiszabadítottam az övére csatolt rádiót, nem akartam nagyon megemelni, így is majdnem rosszul lettem, ahogy arra gondoltam, hogy az én kifagyásom miatt majdnem lelőtték. És még én tartottam attól, hogy zöldfülű biztosítót adtak mellém...

- Géza négy Géza bácsinak – nyomtam le a gombot a hideg fémdoboz oldalán.

- Géza bácsi – recsegte a rádió, nem tudtam a hangot a Turultollon látott arcokhoz kapcsolni.

- Gézuka lent, lebuktunk. Bemegyek.

- Ne menj be – vágták rá egyből.

- Lebuktunk de kinyitottuk őket. Bemegyek. Azonnal küldj füvest.

- Súlyos?

Ennyit a fedett forgalmazásról, bár a kódrendszerünk meglehetősen gyermetegnek tűnt amúgy is, antikkal szemben nem volt ilyesmire szükség.

- Súlyos – néztem össze egy pillanatra Hummellel. Nem leszünk barátok. Egy pillanatra még az is átfutott rajtam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet hátat fordítani neki, amikor egy ilyen mordály van a kezében.

- Nem tudunk odalépni – sisteregte a rádió. - Máshol nagyobb a tánc.

- Bemegyek – közöltem velük újra, majd megszakítottam az adást. Eligazítottam a készüléket, hogy Hummel keze ügyében legyen, majd még egyszer a szemébe néztem.

- Rendet rakok odalent – mondtam. - Nemsokára jön az orvos. Az emiket felismered, ha más jönne, akkor ne engedd a közeledbe.

<span face="Times New Roman, serif" style="font-family: 'Times New Roman', se

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr502528916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2010.12.20. 21:46:21

Na jó, kezd elegem lenni a blogmotorból, ennek is levágta a végét. Szóval ami hiányzik:

"- Úgy nézek ki, mint aki szórakozik? - Az ajtófélfába kapaszkodva felállt, nem kért rá engedélyt, mégse tettem ellene semmit. - Tudtam, hogy el fog jönni ide. Túl sok szál köti hozzánk.
Mintha megnémultam volna, egyedül a karabély csöve követte a vékony, véres alakot.
- Mi nem elvenni akarunk, hanem visszaadni – folytatta Gael. - Férjnek a feleséget, hegynek a völgyet, folyónak a partot. Magának tudnia kell, miről beszélek. Akkor is, ha az ellenségeink küldték ide.
Már annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam álcázni, hiába szorítottam az oldalamhoz a karomat és próbáltam megfegyelmezni önálló életre kelt izmaimat.
Ómagyarország férfi vagy nő?
- Itt lüktet alattunk – bólintott Gael. - Érzem magában is. És amikor megszületik, akkor helyreáll a világ rendje, ami negyven éve meghasadt. Maga sem ebből a világból való.
Végre megtaláltam a hangom.
- Álljon meg! - szóltam rá. - Tegye a tarkójára a kezét és térdeljen le!
- Főhadnagy! - nézett szigorúan a szemembe. - Ne kapaszkodjon ennyire görcsösen abba, ami szép lassan elemészti! Engedje le a fegyvert és jöjjön. Jöjjön a feleségéhez!
Mielőtt reagálhattam volna, belépett az ajtón és eltűnt. Káromkodtam egyet, majd oldalra ugrottam, hogy belássak az ajtó mögé. A belső szoba már az a része volt a háznak, ami a szürke sziklafalnak simult, némelyik újgazdag házában látni ilyen falrészt, drága pénzen odaszállított, formára hasított és rögzített sziklalapokból kirakott nappalit. De ez itt tömör kőzet volt, millió évek óta ezen a helyen, le egészen a föld mélyéig, a világot tartó elefántok hátáig.
Vagy az elefántok háta maga.
Gael Béla a sziklafalba nyíló hasadéknál állt és hívogatóan felém emelte a kezét.
- Jöjjön a feleségéhez! - ismételte meg kenetteljes hangon.
Az első lövésem a jobb térdét roncsolta össze, a csontokat szétzúzó acélmagvas lövedék szikrázva pattant el a szürke sziklafalon az összerogyó doktor mögött. Gael Béla kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, próbált az érdes kőperembe kapaszkodni, egy pillanatra mintha sikerült is volna neki. A következő 7.62-es a görcsösen kapaszkodó kézfejbe csapódott.
Még mindig nem adott ki semmilyen hangot. Közelebb léptem, felkészülve arra, hogy a hasadékból kiront rám valami, bikafejű ember, csupafog anti vagy Tündér Ilona maga, de gond nélkül eljutottam a földön heverő férfiig. Remegő kézzel fogtam rá a karabélyt.
- Ezt Karoláért! - közöltem vele. A lövés hangja ide-oda lüktetett a félig fa, félig szikla helyiségben. - Ezt az árokba szorított lányért! Ezt a két gyermekes anyukáért! Ezt...
Az ilyenbe bele kell lőni egy tárral, de úgy, hogy csak az utolsó golyó nyírja ki. És naponta csak egy golyót lehet beleereszteni, az lenne a szabály. Maga szerint nem így kellene?
Bocs, rendőr bajtárs. Most nincs ennyi időm.
Egy nyögést sem hallatott, pedig még élt. Közelebb hajoltam hozzá.
- A menyasszonyomért... - suttogtam. A sötét sziklahasadék magába szívta a szavaimat.
- Nincs menyasszonya – suttogta vissza fakó hangon. - Felesége van... volt... lesz... lett volna.
Az elsütőbillentyűre feszült az ujjam, de végül nem húztam meg. Felemeltem a karabélyt, átléptem a szétzúzott testen és óvatosan belestem a hasadékon.
Ómagyarország. Férfi vagy nő?
A homályosan megvilágított üregben mintha nehéz pára kavargott volna. Körben olajmécsesek pislákoltak, középen pedig egy vékony alak térdelt.
Ráfogtam az AMD-t és közelebb léptem.
Az alak nem volt megkötözve, a testtartásából valahogy az sugárzott, hogy önként, méltósággal vette fel ezt a pózt. Vékony, lepelszerű anyag borította, alatta a gyenge fényben is átsejlettek az idomai.
Ómagyarország nő.
Felemelte a fejét, majd felém nyújtotta a kezét. Felhasított csuklójából folyamatosan csöpögött a vér.
- Anna – mondtam. Fájt, ahogy beszéltem, annyira kiszáradt a szám. - Ha használhatom ezt a neved.
És a kötél elpattant és Adát végleg elnyelte az idő."
süti beállítások módosítása