Megkezdjük a tavalyi, végül sikertelennek bizonyult pályázatra érkezett, Ómagyarország-kompatibilis (vagy azzá tehető) novellák közlését. Maggoth írása Alexandria városába visz el minket.

Kollár Géza a JKI (Járványügyi és Karantén Igazgatóság) rezidense gondolataiba merülve járta az alexandriai piacot. Lassan haladt az áruktól roskadozó asztalok között, miközben a kufárok nagy hangon portékájukat kínálták. Úgy tett, mintha nézelődne, ám az egyiptomi kacatok csöppet sem érdekelték. A nyüzsgő piac más okokból tartott számot a figyelmére: sok ember megfordult benne, akik gyakran a világ legtávolabbi sarkából érkeztek. Behozhattak magukkal nem kívánatos dolgokat vagy könnyen szétvihették azokat. A bazár fontos találkozási pont volt, amely megfelelő kontroll nélkül sok fejfájást okozhatott.

A JKI az IDEA titkos csoportjai közé tartozott, és bár elvileg nem létezett, ügynökei mégis keresztül-kasul bejárták az anti területeket. A problémák, melyeket ki kellett küszöbölniük nagyon is elképzelhető alternatíváknak tűntek. Az Átkerülést követően az Albert-kormány működése alatt a helyzet megszilárdulni látszott, ami lehetőséget biztosított a vezetőknek, hogy elgondolkodjanak egy titkosított ügy kapcsán, amely súlyos válságot idézhetett volna elő, ha nem zárják rövidre az eseményeket idejekorán.

Amikor az Átkerülés megtörtént, nem csak magyarok tartózkodtak a városban.

A problémát egy Hszü-Jien nevű kínai okozta, aki valamelyik rokona papírjaival illegálisan vándorolt be az országba, és akit nem csupán Hong Kongban elkövetett bűneiért kerestek, hanem azért is, mert elkapta a madárinfluenzát. A botrány nem sokkal az Átkerülés után pattant ki, és az MVB fű alatt hajszát indított a bujkáló triád-tag után.

Könnyű volt kitalálni: ha az ázsiai ellenőrizetlen területre téved, az általa hordozott vírusok a legharcedzettebb antit is szélsebesen kivégzik, míg az európai kontinensen olyan kór söpör végig, amely felülmúlja a középkori pestisjárványokat is.

A hajtóvadászat sikerrel járt, az átkerült területeken a mandulavágású szemű férfi nem tudott elvegyülni. A Megtörők nem sokat fecsegtek, amikor Csepel külterületén ráakadtak. Figyelmeztetés nélkül homlokon lőtték egy Parabellummal, majd lángszóróval semmisítették meg a maradványokat.

Az Albert-kormány elővette az irattár mélyére süllyesztett aktát, és mélyebben elgondolkodott a problémán. Átkerüléskor Ómagyarország áthozhatott nem egy lappangó vírushordozót másfajta betegségekkel – makkegészségesnek látszó embereket, akik maguk sem tudnak róla, hogy fertőzöttek. András István a JKI igazgatója „időzített bombának” nevezte őket. Olyan előre nem látható fenyegetésnek, amely bármikor gócpontot gerjeszthet bármelyik földrészen, és időfertőzéssel veszélyezteti a valóságot.

Az IDEA (Időszennyezés Elleni Alosztály) teljes mellszélességgel támogatta a csoport létrejöttét, mivel abban az időszakba, amelybe Esztergom érkezett globális egészségügyi válság még nem rázta meg a világot. Nagy hiba lett volna szabadjára engedni ebben a kontinuumban még nem létező kórokozókat, amelyek továbbmutálódva hasadást szakíthattak volna a folytonosság szövedékébe.

Kollár komolyan vette a feladatát, ha valahol szembeötlően beteg, eszméletlen emberre talált, gondolkodás nélkül szövetmintákat vett tőle. Tudat alatt úgy hitte, egy napon összeakad az apokalipszis négy lovasának egyikével, és rajta áll vagy bukik majd a birodalom jövője; illetve azon, sikerül-e idejében megkongatnia a vészharangokat.

A harmincöt éves férfi biztonsági őrködéssel kereste kenyerét, mielőtt bekövetkezett a megmagyarázhatatlan jelenség, amely újfajta hozzáállást követelt az érintettektől. Miután Egom lakói előtt világossá vált, a múlt kútjába zuhantak, meg kellett változtatniuk eddigi felfogásukat, amennyiben életben akartak maradni. A körülöttük húzódó környezet szélsőséges és ellenséges impulzusokat küldött feléjük. Messziről jött, veszélyes idegenek voltak a helyiek szemében, akik technológiájuk révén varázshatalommal rendelkeznek.

Ha Géza nem épp az Átkerülés napját választja, hogy lejöjjön Esztergomba szerelmet vallani Nórának, tovább élhette volna a biztonsági őrök mindennapi életét. De ő persze a lehető legpocsékabb időpontot választotta ki az udvarlásra. A nő férjnél volt, ura magas rangban szolgált a tatai páncélosoknál, így nem mindig nyílt ideje normális házaséletre. Géza nem akarta kihasználni a helyzetet, beleesni pedig végképp nem szándékozott az asszonyba, ámde ember tervez…

Erőt vett rajta a romantikus érzelem, hát útra kelt Esztergomba, hogy felfedje az érzelmeit Nóra előtt. Ehhez képest egy elképzelhetetlenül zűrzavaros helyzet kellős közepében találta magát, egyenesen az ókorban. Azóta jó néhányszor látta az asszonyt, de érzelmeit megtartotta magának, pláne mivel férje még magasabbra emelkedett a ranglétrán, amikor Brennus, a kelta vezér támadásakor oroszlánrészt vállalt a harcból.

Kollárt az Albert-kormány megszilárdulása után szervezték be a JKI-hoz.

Miután utolsó munkahelyeként egy pesti kutatólaboratórium őrségét tüntette fel, különösebb mérlegelés nélkül felvették. Az átlagos magasságú, bár izmos férfi szemernyit sem konyított a vírusokhoz, ám az átképzés során elsajátította az alaptudást, amely elősegítette a rábízott feladatok elvégzését.

Megtanulta az ókori görögöt, akárcsak a legveszélyesebb betegségek tüneteinek felismerését, és a mintavételt, majd lelkesen belevetette magát a hellenisztikus Egyiptom fővárosának emberkatlanába. III. Ptolemaiosz Alexandriája lenyűgözte sokszínűségével, ám gyökereit mégsem feledhette. A középkorú ex-biztonsági őrnek hiányzott a régi élete, a XXI. század biztonsága és komfortérzete. Gyakran ébredt azzal a tudattal, Ómagyarország csak egy gyomorrontást követő eszelős lidércnyomás, és amikor kinyitja a szemét, a tv előtt találja magát, amelyben épp a Párizs-Dakart közvetítik. Ehhez képest szállása ablakán kitekintve a világrész leghíresebb könyvtárának gigászi építményével szembesült, ami mindig rádöbbentette, az Átkerülés nem csupán rémálom.

Tudta, honvágya súlyos lelki problémává fajulhat, de még állta a sarat anélkül, hogy lélekgyógyászhoz kellett volna fordulnia. Mióta átkerült, néhány hete volt először nővel, valami szíriai lotyóval, aki semmivel sem tűnt különbnek azoknál a prostiknál, akik szolgálatait a jövőbéli Magyarországon igénybe vette. Ez némi oldódást jelentett az új közegben, de korántsem akkorát, ami elégedetté tette volna.

A fekete hajú, kávébarna bőrű nő Styriának nevezte magát, bár a neve mit sem számított. Nem lehetett több húsz évesnél, de kiélt arca többnek mutatta, ráadásul ugyanolyan unottan mozgott az ágyban, mint leendő, Rákóczi téri „kolléganői”. Az aktus nem nyújtott maradandó élményt, de némi megkönnyebbülést okozott.

Nem gondolta, hogy nemsokára viszontlátja a lányt az alexandriai piac melletti vízelvezető árkok egyikében, holtan.

Amikor fölé hajolt, rögtön látta, nem tud rajta segíteni. A test nem volt még oszlófélben, ami arra vallott, nemrég érhette utol a végzet. Az arra járók ügyet sem vetettek rá, mit művel.

Gumikesztyűt húzott, aztán felemelte Styria szemhéját. Alapvetően a holttest bőrének elszíneződése sem tetszett neki, de amit akkor látott, még jobban megrémítette: a lány szeme fehére besárgult, ami fertőző májgyulladásra utalt.

„Jó isten” – gondolta rémülten. „Hepatitis-B az ókori Alexandriában?”

A következő, ami eszébe jutott az volt, hogy a betegség nemi úton terjed; majd jött a ráeszmélés, nemrég ő is közösült a néhaival, aki már akkor is vírushordozó lehetett. Gyorsan vett némi szövetmintát, aztán dübörgő szívvel elsietett.

Tudta, ha gyanúja beigazolódik, Egyiptom fővárosát, akár erőszakkal is vesztegzár alá kell helyezni.

A labor az óvárosban lapult, egyszerű szőnyegboltnak álcázva. Miután Géza leadta a mintát, és megosztotta gyanúját az egyik koordinátorral, pontosan meg kellett adnia a hulla helyzetét. Azonnal mozgósítható egységek indultak útnak, hogy megsemmisítsék a babiloni szajha porhüvelyét.

Miközben a férfi leült a málladozó vakolatú előtérben, világosan látta a követendő direktívákat, amennyiben csakugyan Hepatitis tört ki Alexandrában.

Első lépésként értesítik a Fárosz szigetén található ómagyar követséget, amely elrendeli a karantént. Amikor szövetséget kötöttek Egyiptommal, annak fejében helyezhették el a kirendeltséget, hogy bevehetetlenné teszik a főváros kikötőjét. Az ötven méteres radartányér, és a védelmet ellátó két TL löveg tökéletesen gondoskodott erről.

A fegyverrendszerek karbantartását a közelben felállított helyőrség látta, bár valószínűnek tűnt, hogy a Felderítő Parancsnokságot, és rajta keresztül a Megtörőket is be kell majd vonni a rendfenntartásba a szükségállapot idején. Szerencsére a védőműveket visszafelé is lehetett használni, vagyis nem csak a világot zárhatták el Alexandriától, hanem Alexandriát is a világtól. A Fáraók Csatornáján közlekedő ómagyar bárkák szintén kulcsfontosságú pozíciót tölthettek be ebben a helyzetben.

Géza azon tűnődött, a kis fekete lány, hogyan szerezhette be a vírust.

Hihetőnek tűnt, hogy más ómagyar férfiaknak is odaadhatta magát – talán még renegátoknak is –, akiknek egyike vírushordozó volt. Jó lett volna beazonosítani az időfertőzés hordozóját, de Styria már nem beszélhetett. A férfi reménykedett, a szajha akkor még nem kapta el a fertőzést, amikor vele hált. Nagyon szánalmasnak tartotta volna, ha az első nő, akivel szexuálisan érintkezett rögtön átadta volna neki a korszak legveszélyesebb betegségét.

„A szerelem öl, butit, és nyomorba dönt” – állapította meg szarkasztikusan.

Még mindig szerette Nórát, amit egyetlen hivatásos sem tudott kompenzálni. A sors fintoraként a nő is a JKI-hoz szegődött, a fejvadászok közé, akik mindig készen álltak rá, hogy üldözőbe vegyék a fertőzötteket. Géza sosem árulta el, amit az asszony iránt érzett, de az néha olyan pillantásokat vetett rá, amikor összefutottak, mintha a gondolataiban olvasott volna.

Erre újabb hibát követett el, az első prosti, akit kiválasztott, elpatkolt Hepatitisben, és fennállt a lehetősége, hogy őt is megfertőzte. Kész röhej!

Aztán jött egy vad gondolat: mi van, ha nem a lány fertőzte meg őt, hanem ő lányt?

Géza nagyot nyelt.

Tudta, ha így van, soha többé nem engedik ki a szabad levegőre. Fogalma sem volt róla, felettesei rendelkeznek-e védőoltással, de gyanította, hogy nem. Hepatitis-B ellen Afrikába vagy Ázsiába utazás előtt szokták magukat beoltatni az emberek. Miért lettek volna belőle Egomban készletek? Fennállt az eshetőség, hogy bezárják, amíg meg nem hal.

Nem akarta fogságban tölteni a hátralévő életét.

„Ki kell jutnom innen” – döntötte el. – „Méghozzá most azonnal!”

Kollár Géza sosem hitte volna, hogy egyszer épp azok közé a renegát idősfertőzők közé fog tartozni, akik elfogására a JKI-ba való belépésekor esküt tett.

A laborhoz vezető álcázott folyosót őrző biztonsági ember hangtalanul csuklott össze, amikor a rezidens halántékon vágta. Fel sem vetődött benne, hogy gyanakodjon, mire észbe kapott, elkésett.

Géza kitapintotta, van-e pulzusa, aztán kihúzta a férfi övében rejtőző Parabellumot, és zsebre vágta. Kint elvegyült az utca forgatagában, és azon elmélkedett, mihez kezdjen.

Nem akart senkit megfertőzni, sőt szerette volna elhagyni Alexandriát. Gyanította, az ómagyar hatóságok hamarosan az egész várost hermetikusan lezárják. Választása végül a sivatagra esett; úgy vélte jobb az aranysárga homokdűnék közt meghalni, mint egy fehér falú szobába zártan. Üldözői úgyse gondolhatnak arra, hogy a gyilkos pusztaság felé menekül, nyilvánvalóan inkább a kikötőre koncentrálnak. Egyedül a magányos Nóra ismerte, mert sokat, nagyon sokat chateztek. De az egy másik idő volt, és egy másik hely.

Visszatért a piacra, mert púpos tevét kellett szereznie. A lehető legmélyebbre akart hatolni a sivatagba. Az adásvétel kockázati tényezőnek számított a tervében, de úgy vélte, szintén nem az a fajta tevékenység, amelyet üldözői feltételeznének.

Elnyelte a vásár kavargása. Külön figyelt, nehogy megsérüljön, mivel kisebb sebeket mások is szerezhettek a tömegben, márpedig a Hepatitis vér útján is terjedt.

Elkerülte a bajt, és rövidesen az áhított tevét is megszerezte. Az állat olyan jámboran ballagott utána, mint a kezes bárány, ahogy a kötőféken vezette. A szökevény még sohasem ült a sivatag hajóján, de úgy vélte, egyszer mindent ki kell próbálni.

Ekkor látta meg Nórát néhány burnuszos alak közelében.

El akarta kapni róla a tekintetét, de egy ütemmel lemaradt. A láthatatlan szál mindig is ott feszült közöttük, a nő rögtön megérezte a pillantását. Ahogy tekintetük összekapcsolódott, Géza látta a kitáguló zöld szemekben a felismerést. Bár Nórát csak a véletlen sodorta a piacra, tisztában volt vele, hogy hódolója renegáttá vált.

Kollár páni rémületében felpattan a teve hátára, holott normális esetben csak nagy üggyel-bajjal tudott volna felkapaszkodni rá. Nem törődött az előle ugráló rémült vevőkkel, és a panaszosan ordibáló kufárokkal, vad vágtára ösztökélte az állatot.

Nóra fegyvert rántott, és célba vette a menekülő Kollár hátát. A férfi bőven lőtávolon belül tartózkodott, ám végül leengedte a fegyvert. Résnyivé szűkülő szemmel addig nézett utána, amíg el nem veszítette szem elől, aztán mellette álló társaihoz fordult.

– A sivatagba megy.

Géza a csillagokat nézte.

Örült, hogy Nóra nem lőtte hátba, bár jó érzés lett volna az ő keze által meghalni. Az asszony kiolvasta a szeméből, hová készül. Nagy esélyt látott rá, hogy a JKI biztosra megy, és utána küld egy csapatot – talán néhány Megtörőt, akik először lőnek, aztán kérdeznek.

Nem félt tőlük, ahogy a haláltól sem, csak azt sajnálta, hogy sosem mondta meg Nórának, igazából mennyire szereti. Ez most fájó űrt hagyott a lelkében, mintha élete egyik legfontosabb lépését halogatta volna, melyet már nincs idő korrigálni.

Nesz hallatszott a dűnék felől, és Géza egyszer csak rádöbbent, megérkeztek. Nem mozdult.

„Essünk túl rajta” – gondolta higgadtan, mintha egy idegenről lenne szó.

Az egyik homokbucka mögül Nóra lépett elő Parabellummal a kezében. Kollár szíve megdobbant.

„Még nem késő elmondani neki” – gondolta boldogan. – „Egye fenyő, utána fejbe lőhet, nem fáj az. Vagy legalábbis nem sokáig.”

– Nóra – mondta halkan. – Én…

– Te ütődött vagy! – vágott közbe dühösen az asszony. – Ki a franc mondta neked, hogy az ókorban még nem volt Hepatitis-B, te idióta?! Hát, persze hogy volt! Azért, mert még nem fedezték fel, és nem kapott nevet, már jelen volt, csak mindenféle más címkét ragasztottak rá. Nem követtél el semmiféle időfertőzés, hiába hoztál át kórokozókat!

– Akkor sincs ellenszer, és…

– Tényleg nincs, csak épp Egomban, a Járványtani Intézetben, hegyekben áll!

Kollár nyelt egyet.

– Akkor nem lőtök le?

A nő megcsóválta a fejét.

– Azért ne hidd, hogy megúszod ennyivel! A JKI-tól természetesen le kell szerelned! Pszichikailag nem vagy alkalmas a feladatodra, amikor azt hitted, fertőző betegségben szenvedsz, leütötted egy társadat, és megszöktél. Egy valós helyzetben renegáttá váltál volna. Örülj neki, hogy nem küldenek kényszermunkára!

Géza felsóhajtott.

– Szeretnék mondani valamit…

– Nem érdekel! – csattant fel a nő. – Indulás vissza a városba! Aztán felteszünk az első hazafelé tartó hajóra, és otthon majd kikezelnek.

Kollár tulajdonképpen megértette a nő ellenségességét. Amikor veszélyben érezte magát, habozás nélkül a túloldalra állt. Nem ez tűnt a legmegfelelőbb percnek, hogy a szerelméről győzködje.

„De legalább még van pár évem” – rándította meg a vállát.

Kollár Géza, miközben csüggedten a tevéje felé bandukolt, ráébredt, elpasszolta az utolsó lehetőséget is, hogy megmondja Nórának, mit érez iránta.