- Ilyet még nem láttam, mi?

Andor az átalakított Ignis belemezelt egykori hátsó ajtajának nyomódott és igyekezett úgy tartani a hordozható rádiót, hogy védje az ágyékát a mellette álló lövész ormótlan bakancsától. Az amúgy is szűk hátsó részbe a három emberen kívül még több kisebb zsákot is bezsúfoltak, fény csak a tetőnyíláson és a sűrű szemű ráccsal védett szélvédőn keresztül szűrődött be. Nem segített a helyzeten az sem, hogy a tartalékba helyezett és gondosan rejtegetett járműbe pár hete beledöglött valami apróbb állat, ami nem talált jobb helyet ehhez a nagy eseményhez. És még csak el sem indultak, csak a motort próbálgatta a borostás képű sofőr, aki mellesleg meg volt győződve arról, hogy olyat mutat itt mindjárt mindenkinek, hogy leesik az álluk.

Andor már csak azért sem akarta, hogy leessen az álla, mert akkor már tényleg semmi sem áll a kibontakozni készülő reggelije és az Ignis durva nemezkárpitozása közé.

- Fogadunk, hogy megcsinálom két perc alatt? - arcoskodott tovább a sofőr.

- Egy sörbe. Tatabányaiba, nem itteni lóhúgyba – hergelte a lövész, aki valahogy nem tudott egy helyben maradni, miközben a PK-ba kapaszkodva félig kilógott a kocsiból. Andor nadrágja már tele volt a bakancsa nyomaival. Azt a barmot kellene ide ültetni, aki képes volt egy ilyen nyüzüge átkerülés előtti vacakból támogató terepjárót tervezni.

Terepjárót...

- Már szólhatsz is be a kantinba, hogy enyém az adagod – nyomott egy kövér gázt a sofőr, bár direkt szóltak neki, hogy ne bőgesse feleslegesen a motort.

A követség körülöttük lázas munkába mélyedt. Az összes sarokcsiszoló, fűrész, fúró és egyéb nagy hangot kiadó szerszám szorgalmasan dolgozott, hivatalosan az antik iskoláját bővítették, de igazából az eddig titokban tartott gépkocsi menetpróbáját leplezték. Azt a dombhátat, ahonnan – kis szerencsével – be lehetett látni a követség udvarának egy részére, tegnap óta a békés piknikezőknek álcázott felszámolóosztag vette birtokába. Több római vendéget is meghívtak, akik mostanára a szokatlanul bő kézzel mért (és szokatlanul tömény) pálinkától már merevrészegen fekszenek valamelyik bokor alatt és könnyen elképzelhető, hogy különb dolgokat is látnak közben, mint egy terepszínűre festett, lovak nélkül is száguldozó szekér. Ők az alibi. Is. Ha meg mégis kiderül a dolog, akkor sincs semmi, elvégre a szenátus által megbízott szövegezőknek eszükbe sem jutott megtiltani a gépjárművek telepítését a követség területére. Azt se tudták, mi az a gépjármű. De azért a meglepetés ereje...

- Akkor két perc – hagyta abba a motor túráztatását a sofőr. - Na mi van már, nem megyünk?

Az anyósülésen terpeszkedő melák ex-megtörő nagy nehezen Andor felé fordult, az ablakon kitartott gépkarabélyát lazán a föld felé tartotta.

- Szólj már be, hogy mi van má'!

- Csak indokolt esetben rádiózunk – emlékeztette Andor.

- Cseszd meg, az, hogy itt tökölünk egy helyben, az nem elég indokolt eset? - horkantotta az ex-megtörő. - Ez nem egy lovas szekér, ez akkor is eszi a naftát, ha egy helyben áll alapjáraton!

- A ló is eszi a naftát ha egy helyben áll – jegyezte meg unottan a tetőlövész másik bakancsától veszélyeztetett felcser, aki Andorhoz hasonlóan az ablakok helyére erősített acéllemeznek szorult, csak a rádió helyett a némileg könnyebb és puhább orvosi zsákját szorította az öléhez.

- Napról-napra okosabb leszek – fordult előre a melák. - Egyik reggel felkelek és egy flancos diplomát fogok találni az ágyam mellett.

- Majd szólj, mert megyek röhögni – kedélyeskedett fentről a lövész.

- Angyal, készülj! - reccsent egyet Andor rádiója.

- Készülj! - továbbította a sofőr irányába. Az Ignis motorja bőgni kezdett, ami különösen nagy élmény volt a kifúrt kipufogó közelében ülve. A szakirodalom szerint nincs sokkolóbb az antik számára, mint mikor egy hangtompítóját veszített motorú brutális Suzuki veti rájuk magukat. Az utastérbe beszivárgó gázokról nem talált még lábjegyzetet sem senki .

- Angyal, indulj!

- Ind... - kezdte Andor, de aztán valami a kemény, fémhálós ülésbe préselte.

Az antiügyi miniszter a bástyán állva nézte a terepjáró nyaktörő körét, még a távcsövet sem emelte a szeméhez, pedig Humbert készségesen nyújtotta felé, mikor elindult a menet. A követség udvarában igyekeztek olyan nyomvonalat kijelölni, ami valamennyire hasonlít ahhoz a terephez, amin át kell vágnia magát az Angyal csapatnak, ha baj van.

Ami azt jelenti, hogy tényleg baj van, mert az államközi tárgyalásra érkezett minisztert nem csak a követség fegyvereseinek krémje, de még az esztergomi szupercsapat is elkíséri a város határában álló villába, ami minden kényelmével (és falonkívüliségével ) a találkozó szolgálatára áll majd. Nem is beszélve az antik saját fegyvereseiről odabent és odakint. Arcuk ugyan van a rómaiaknak, hogy még az ómagyar kormány tagját sem engedik be a városba követként, de eszük is akad, tudják, mekkora blamázs lenne, ha a fontos vendégnek akkor esne baja, amikor a köztársaság védelme alatt áll. Meg persze azt is tudják, hogy épp olyan pótolható, mint egy szenátor, tehát a megölésére sem érdemes játszani.

- Gyerekkoromban imádtam ezeket a bádogdobozokat – jegyezte meg a miniszter, majd hanyag mozdulattal valami igen drágának kinéző cigarettára gyújtott. - Bár szerintem odahaza már csak a legelmaradottabb részeken hasznának ilyesmiket, ha még működik egyáltalán bármelyik is. A Niva, az már igen.

- Nekünk ez jutott – mormolta Humbert, majd a szeméhez emelte a távcsövet. Az Ignis épp egy lejtőn porzott lefelé, egy kisebb kő megdobta és egy pillanatra úgy tűnt, hogy fejre fog állni, de aztán csak huppant egy nagyot és robogott tovább.

- Erre se legyen szükségünk – mormolta a miniszter, majd a város felé fordult és intett, hogy most már kell neki a távcső. Sokáig nézte a vékony füstoszlopok alatt elterülő házakat, a vízvezeték boltíveit, az összetéveszthetetlenül egyedi karakterű dombokat, majd egy apró bárkát követett a Tiberisen, amíg az el nem tűnt az immár hivatalosan is ómagyar kórházat és árvaházat rejtő sziget fái mögött.

- Lenyűgöző – hallotta a városfürkész a miniszter hangját. - Egy kis koszfészek, de így is lenyűgöző. Ha majd vége lesz a politikusokkal való bohóckodásnak, bevisz minket álruhában.

Humbertnek megrándult egy izom a szeme sarkában. Még csak nem is kérdésnek szánta ez az esztergomi okostojás. Akkor egyszerűbb lenne nemet mondani.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet – közölte végül a nagy emberrel.

Az szép komótosan leengedte a távcsövet, majd újra a cigarettájának szentelte minden figyelmét.

- Ez jó ötlet – állapította meg végül. - Ha valakinek látnia kell Róma koszos utcáit, akkor az én vagyok. Mondhatni, ez munkaköri kötelességem. - Hallgatott egy darabig, majd Humbertre nézett. - Ahogy a magáé is, városfürkész úr. Amice.

Humbertnek felment a vérnyomása, érezte, hogy megfeszülnek az izmai, a hülyeség ilyen mértékű megnyilvánulását mindig is nehezen viselte. De pár pillanattal később kényszeríteni kezdte magát, hogy lenyugodjon. Most csak az fontos, hogy ez a tárgyalás baj nélkül véget érjen. Ami utána van, az mintha nem is lenne, azon balhézni több, mint értelmetlen. Elfordította a tekintetét és sután bólintott.

- Helyes – nyugtázta az antiügyi miniszter, majd flegmán a közelben álldogáló gorillája felé intett. - Visszamegyünk a szállásra.

Ezzel szerzett egy jó pontot, a városfürkésznek még bőven akadt dolga ezen a pofaviziten kívül is a mai napra.

Az irodája, amit a többség nemes egyszerűséggel csak „Humbert lukának” hívott, az alagsorban bújt meg. A követség építésének első szakaszában egy kisebbfajta óvóhelyet terveztek vájni a Ianiculum-domb testébe a főépület alá, de valamelyik illetékes még időben megkérdezte, hogy ezt most miért is. Így a védelmet továbbra is csak a falak és a tűzfegyverek biztosították, a pánikszobából pedig csak egy rövid, sehova sem vezető folyosó maradt, meg néhány apró helyiség, ami belőle nyílt. A többséget félig bizalmas anyagok lomtárának használták, a legnagyobb szolgált Humbert dolgozószobájául. A legnagyobb előnye az volt, hogy a sötét, szűk folyosóra magától senki sem kívánkozott, ideálissá téve a munkakörülményeket a városfürkész számára. A pók odúja, ahonnan behálózza a Várost...

A pók most az íróasztala fölé görnyedt, a legutóbbi hangulatjelentést tanulmányozta és néha csendben eleresztett egy szitkot azzal kapcsolatban, hogy miért nem lehet néha nyugton hagyni a Várost, hadd menjen a maga útján. Csak a változatosság kedvéért. Amióta hivatalosan is felvették a kapcsolatot az ómagyar és a római köztársaság diplomatái, Esztergom más se csinál, csak manipulálja ezeket a tógás, gőgös alakokat. Azok meg észre se veszik, vagy nem akarták észrevenni ezidáig. A barbárok túl közel voltak Fiuméhez, némi kenőpénzzel, minimális katonai támogatással, térképekkel, rádióval elfoglaltatták hát az egész Pó-alföldet a légiókkal, amik úgy belejöttek, hogy végül még az Isztriai is bekerült a szórásba, pedig azt az ómagyarok maguknak akarták. (Végül meg is kapták.) Mindenféle csavaros érdekre és sérelemre hivatkozva szintén római katonák voltak azok, akikkel kiverették a punokat az Ibériai-félszigetről, ahogy a adriai kalóztanyáknál is leginkább csak latin szitokszavak csattogtak a közelharcok során. Most meg ráuszítják őket Európa nyugati részére, legfőképpen azért, hogy kiüssék végre a druidák hátországát, hogy végre befejeződjön az a komikusan egyenlőtlen, de mégis bosszantó háború, amit a világ vezető szuperhatalma vív egy maroknyi büdös, furcsa göncökbe öltözött antival. Az utolsó csepp talán az a merénylet volt, amikor fényes nappal, Esztergom főterén robbantott bombát egy ellenálló csoport, akiket szinte biztos, hogy a druidák bujtottak fel erre. Vagy nem – Humbert kissé gyanúsnak találta, hogy a helyszínelés még be sem fejeződött, de már hivatalosan bejelentették, hogy kik állnak a gyáva és becstelen támadás mögött és hogy ezért Galliára fognak csapást mérni, méghozzá könyörtelenül.

Méghozzá római fegyverekkel.

A pók egy kicsit átcsoportosította a papírjait, majd az így nyert helyre letett egy vaskos mappát, amiben a Felderítő Parancsnokság Galliával kapcsolatos dolgait tartotta, na meg egy kopott, vászonkötéses könyvet, amit a Iuliusok valami leszármazottja írt, aki nagy valószínűséggel ebben a korban meg sem fog születni. A tervek gyönyörűek, viszont a diplomatáknak minden ügyességükre szükségük lesz ahhoz, hogy elfogadtassák őket a római hadvezérekkel, akik szeretnek a saját fejük után menni. Márpedig itt nem egy olyan gyors villámháborúra készülnek, mint mikor a légiók, néhány speciális ómagyar kommandó támogatásával lerohanták a Pó-alföldet. Bocsánat, Gallia Ciszalpinát.

Megcsörrent az asztal sarkába tolt telefon. Annyira belefeledkezett a térképvázlatokba és a kék nyilakon menetelő légiókba, hogy rémülten összerezzent a hirtelen hangra.

- Humbert - vette fel a kagylót.

- Udvarügyelet. Fel kellene jönnie, uram.

- Mi történt?

- Az Angyal csoporttal kapcsolatban. Az útvonalat szeretnék véglegesíteni.

Humbert mérgesen felhorkant.

- Az útvonal már egy hete véglegesítve van!

- Én csak üzenetet adok át, uram.

A városfürkész becsukta a mappát és ráhúzta a vastag gumigyűrűt.

- Megyek.

- Nem hiszem el, hogy még a zoknim is olyan lett! - méltatlankodott a magas, borostás alak, akinek úgy nézett ki a bakancsa, mintha tejbegrízben gázolt volna.

- Máskor fűzd szorosabbra a surranót – javasolta neki vigyorogva az egyik társa.

- Máskor ne zabáld tele magad utazás előtt! - fordult a méltatlankodó alak egy alacsony, sápadt egyenruhás felé, akiben Humbert Andorra ismert. Andor nem mondott semmit.

- A városfürkész – szólt az Ignis mellett állóknak az udvarügyelettől szalajtott katona.

Humbert megállt jó négy méterre tőlük, nem akarta, hogy úgy érezzék, ő járul a szent színük elé. Hirtelen nem tudta felidézni, hogy konkrétan kik is ezek, a legutóbbi váltás óta még nem sikerült megismernie minden új arcot, meg a város is túlságosan lekötötte. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek az új fiúknak nem sok közük lehet a kicsempészett rádióhoz, innentől kezdve pedig tényleg semmi dolga nem volt velük.

- Mi a gond az útvonallal? - érdeklődött, amikor az Ignis személyzete elcsendesedett és felé fordult. Az egyik kölyökképű benyúlt a vezetőülés ablakán és egy gyűrött térképet szedett elő. Tétován Humbertre nézett, aki kicsit még mindig messze állt ahhoz, hogy normálisan beszélgethessenek, majd esetlenül intett az idősebb férfinek és kiterítette a térképet a meleg motorháztetőre.

- Itt, látja – bökött a papírra koszos körmével. - Itt van ez a nagy kerülő. Pedig simán át lehetne vágni a mezőn.

Humbert kínosan hosszú ideig bámulta a tagot.

- Most mi van? - kérdezte végül a sofőr.

A városfürkész sóhajtott egyet. Ha hagyja magát, előbb szabadul.

- Ott van egy vízvezeték, az van – közölte a sofőrrel.

- Az itt megy végig, ez a bekötőút is átmegy alatta, ami a villához visz – vitatkozott az tovább. - Simán át tudunk hajtani a boltíve alatt, láttam már azt a vezetéket.

- Ja, az látta – bólintott Humbert. - Én viszont véletlenül tudom, hogy ennek a földnek a gazdája éjszakánként kiküldte a rabszolgáit és ásatott egy illegális öntözőárkot úgy nagyjából ide. Amivel szépen megcsapolja a vízvezetéket, azt hiszem itt, és szépen ellátja a földjét, ami meg itt van. De mivel az illetékesek kissé morcosak lennének, ha kiderülne, ezért úgy alakította ki az árkot, hogy az útról ne lehessen látni. Sőt, igazából csak akkor lehet látni, ha már majdnem beleesett az ember. Úgyhogy ezzel a bádogdobozzal csak ne akarjanak ott emberkedni, mert fejreállnak és harminc centi vízbe fulladnak bele, ami inkább röhejes, mint tragikus.

A sofőr a társaira nézett.

- Ó – mondta végül.

- Ó ám – bólintott Humbert majd faképnél hagyta őket.

- Pirkadatkor indulunk, mielőtt kinyitnák a városkapukat – mutatta a fekete táblára firkált pontokon a minisztert elkísérő felderítő őrnagy. Odakint már megnyúltak az árnyékok, a konyha felől a küldöttséggel együtt érkezett paprikaszállítmánnyal készült gulyás illatát hozta a szél. Humbert az eligazításon ülőket figyelte és látta, hogy nem csak az ő szájában fut össze a nyál. Végre valami igazi hazai íz. Csak ezt a fejtágítót nem kellene túl hosszúra nyújtani.

- Két szekér és öt lovas, ha többen megyünk, azzal csak felhívjuk magunkra a figyelmet. Minden kísérőnél AMD, fegyverenként négy tár tartalék, a második szekéren egy álcázott golyószóró, egy fél légiót lekaszálunk, ha kell. A szenátus által ígért biztosítók itt csatlakoznak hozzánk. - Az őrnagy pálcája a tábla mellett lógó várostérképre ugrott és rábökött a Via Hungariae és a Via Aurelia találkozására. - Ezen kívül több lovas járőr kíséri majd a menetet az úttal párhuzamosan, átkutatva minden gyanús vagy rajtaütésre alkalmas helyet. A szenátus megbízottjai és a konzul kora reggel indul és a villánál fognak csatlakozni hozzánk, addig a házigazda gondoskodik a szórakoztatásunkról. Ö... - Bele kellett néznie a jegyzeteibe, a római nevek láthatóan kifogtak rajta. - Ö... Caietanus.

Ráadásul c-vel ejtette. Humbert felnézett, hátha elkapja valakinek a rosszalló tekintetét és kissé kajánkodhat vele a felderítő őrnagyon, de mindenki a papírjaiba mélyedt vagy a táblára firkált krétasorokat bámulta. Vagy a lila színű felhőket az ablakon keresztül, ez utóbbit Andornak hívták és valami miatt nem szeretett összenézni a városfürkésszel egy ideje. Humbert elgondolkozott azon a lehetőségen is, hogy a ez a nem túl életképes alak és a lánya... De ez túl abszurdnak tűnt.

- A villát ö... Caietanus emberei is védik, meg természetesen az addigi kísérők is körbezárják. Ha valami mégis indokolná, a követségről két hullámban tudunk segítséget küldeni, gyorsbeavatkozóként az Angyal csapatot a terepjáróval, ők képesek fegyveres, egészségügyi és híradós támogatást nyújtani, a gyakorlat alapján mintegy negyed óra alatt a helyszínen vannak.

- Húsz perc – szólt közbe valaki.

- Az mintegy negyed óra – nyugtázta az őrnagy, ezt páran viccesnek találták. - A két szekéren utazók beosztását itt láthatjuk, ezt kérem feljegyezni.

Humbert az első szekér mellett kapott helyet, mivel ő ismerte a helyi viszonyokat és szereplőket a legjobban, ő fogja navigálni az egész pereputtyot ezen a pár kilométeres és veszélyekkel teli szakaszon, hogy azután a Villa Caietana kapujába érve még elmondja az illő üdvözlőszavakat és átadja a terepet a miniszternek és kiválóan képzett embereinek. Onnantól már a politikusoké és a diplomatáké a terep, a hozzá hasonló terepmunkások meg mehetnek dolgukra. Azért remélte, hogy a döntéshozók legalább átfutották azokat az anyagokat, amiket összeállított nekik. Ha már három kontaktja lebukott (egy el is tűnt, valószínűleg a Cloaca Maxima és a Tiberis érintésével átlényegült haleleséggé), legalább legyen valami értelme.

A miniszter és személyes gorillái (és a golyószóró) a második szekér utaslistáját erősítik, az excellenciás úr még golyóálló mellényt is fog kapni az útra. Humbert ezen már meg sem lepődött. Jó, azt bármikor aláírja, hogy Rómában vagy a környékén sétálni nem ugyanaz, mint mondjuk átkorzózni az egomi parlamentből a Szamos Kávéházba egy képviselőfánk kedvéért, de azért itt már kezdenek túlzásokba esni. Még jó, hogy a rómaiak ugyanolyan fegyverbuzik, mint ez a banda és fel sem tűnik nekik, hogy mi folyik itt. Ami a városfürkészt illeti, már kölyökkorában tisztában volt vele, hogy az a legbiztonságosabb dolog, ha fel sem figyelnek az emberre, s az a tény, hogy még mindig élt, talán igazolta is valamennyire ezt az elméletet.

Az esti szél újra elárasztotta az eligazítóhelyiséget a konyhában rotyogó gulyás illatával és Humbertnek hangosan korogni kezdett a gyomra.

(folytatjuk)