A hídon kezdett meleg lenni. A nap már felkapaszkodott annyira, hogy a nagy ablakok ellenére valamennyi árnyékuk is legyen, de a nyitott szellőzők és a forgó ventilátor ellenére is egyre fülledtebb lett a levegő. Bolyáki még egyszer végigpásztázta azért a szárazföldet és a tengert, de nem látott semmi különöset. Az a vitorlás bárka, amire már jó ideje felfigyeltek, rendületlenül közeledett a nyílt tenger felől; hadd jöjjön. Az ómagyar hajók közelségét általában szeretik az anti kereskedők, közvetve emelhetnek egy kicsit a biztonságukon, ez a bárka sem fog elmenekülni azért, mert itt áll horgonyon egy romboló. Kicsit ugyan pofátlan, ahogy elfoglalja az öbölbe vezető hajózási út közepét, de mindenki tudja, hogy az ómagyarok rettentő pofátlanok. Ennél nagyobb gond ne legyen velük.

- Lemegyek a fedélzetre – közölte Bolyáki. Gál felnézett a térképéből és bólintott.

- Igen, uram. Valami, amire külön figyeljek?

- Csak amire eddig is.

Újvárit paranccsal kellett elküldenie aludni. Egész éjszaka talpon volt és jó munkát végzett: a sötétben is úgy hozta ide a hajót, mintha kötélen húzták volna a helyes irányba. Egy lusta ív a nyílt tengeren, majd kelet-délkelet felől neki Kythériának. Biztosak voltak benne, hogy senki sem látta őket, elsötétítve hajóztak és kettőzött őrséggel figyelték a tengert. Az antik éjszaka amúgy sem szeretnek a tengeren maradni, ómagyar hajót pedig nem láttak. Tatai fogott pár adást, kapott külön segítséget is, hogy mindent szó szerint le tudjon jegyezni. Úgy tűnt, hogy az egységeknek új hívójeleket osztottak ki. Egy „Fater” hívójelű hajó kurta beszámolót küldött a Kapitány Csaba elsüllyedésének helyéről, kifogott pár holttestet és roncsdarabot is. Egy „Szalamisz” hívójelű üzemanyagpótlást kért a hidroplánja számára. Ezeket az üzeneteket értették, Bolyáki valószínűnek tartotta, hogy azt is akarták, hogy értsék őket. A forgalmazás többi részében lehetett az érdemi mondanivaló, de azokat valahogy rejtjelezték, számokat mondtak egymás után. Gál szerint egy könyvet használnak kódolásra, a számok oldalszámok, sorszámok, szószámok, nem is kell hosszú könyv ahhoz, hogy akármit el lehessen így mondani – ha pedig a kódot megfejteni szándékozónál nincs ott az a bizonyos könyv (egyező kiadásban, kivitelben), akkor törheti akármeddig a fejét. Fel is túrták a rombolót minden elérhető könyvért és próbálták rájuk húzni a számsorokat, de nem nagyon jártak sikerrel. A lelkész a Bibliára esküdött, önszorgalomból a birtokában levő mindhárom kiadást végigpróbálta, de ha ki is jött neki valami, az inkább nevetséges volt. Bár nevetni nem volt kedve senkinek.

Tatai megpróbálta a jelek erősségéből irányokat mérni, de nem lettek sokkal okosabbak ettől sem. Annyit mert csak biztosan állítani, hogy dél felől nem jött adás. Az ÓmHH Fiume tehát vagy Alexandriában maradt, vagy rádiócsöndben hajózik észak felé, a többiek úgyis ellátják minden szükséges információval, ő meg egyelőre nem tud mit hozzátenni.

Elénk vágni sem tudna, ha lenne elég szenünk, gondolta Bolyáki.

Biccentett a híd feljárójánál őrt álló tengerészgyalogosnak, majd intett a kíséretére rendelt kadétnak, hogy kövesse. A fiú megvárta, amíg a kapitánya lassan, öregesen lemászik, majd illő távolságot tartva utánament. Bolyáki sokszor megcsodálta már, hogy a kadétok milyen gyorsan másznak fel-le a citadella létraszerű lépcsőin, nyoma sem volt rajtuk a régebbi hajósok megfontoltságának. A régebbi legénység is tud gyors lenni, ha akar, de a riadókat kivéve nem nagyon szokta akarni. A kadétok meg mintha folyton rohannának. A Kapitány Csaba elsüllyesztése óta Bolyákit külön furdalta a lelkiismeret azért, hogy a fiúkat nem parancsolta partra Korinthoszban. Bár ha elküldi őket, akkor meg azon rágná magát, állapította meg önironikusan. Amit Tallér mondott az anti csőcselékről és a konzulátus védelmi potenciáljáról...

- Maga honnan származik? - kérdezte a kadéttól, mikor kiléptek a citadella szűk ajtaján és végre egy nagyot szippanthatott a friss, sós tengeri levegőből.

- Szolnokról, uram – felelte a kadét.

- Az az ország közepe – állapította meg Bolyáki. - Hogy került ide?

- A sorozásnál lehetett jelentkezni a flottához is, ösztöndíjjal, és...

- Kapitány! - kiáltott oda egy öblös hang. A kadét kötelességtudóan elhallgatott. Fekete, a gépüzemvezető közeledett feléjük, piszkos lapátkezében egy jó negyven centi hosszú, combvastagság kugli. A frissen hasított fán szénfoltokat hagytak az ujjai.

- Mondja – nézett a szemébe Bolyáki.

- Ezt nézze, mit hoztak – emelte fel a gépüzemvezető a kuglit.

- Ha jól látom, fát – állapította meg Bolyáki. - Mi vele a problémája?

- Fogja meg, milyen nedves – mondta Fekete. - Szerintem most vágták ki.

- Valószínű – hagyta rá Bolyáki. - Itt délen viszonylag kevés lehet a felhalmozott száraz tüzifájuk.

- Ezzel nem tudunk sokat kezdeni – méltatlankodott tovább Fekete. - Több füstöt ad majd, mint hőt. Valami mással kell majd aláfűteni és hogy ezekkel nem járatjuk a gépeket csúcsra, az is biztos.

Bolyáki hümmögött valamit, majd levette a sapkáját, vékony, őszes hajába túrt, majd a partra nézett.

- Több energiát tudunk kinyerni belőle, mint amennyit a szállítása elvesz? - kérdezte végül a gépüzemvezetőt.

- El fog égni – merevedtek meg Fekete vonásai. - Igen, bizonyára többet.

- Akkor ez a lényeg – tette vissza a sapkát a fejére Bolyáki. - Csessze le azokat, akik hozták, de fizesse ki érte azt az árat, amit Tallér úr és az első gépésze a parton megígért. Meg szóljon oda nekik rádión, hogy a nedves fáért adjanak csak fele árat.

- Mondhatok harmadot? - kérdezte Fekete.

- Mondjon – hagyta rá Bolyáki. Látta a gépüzemvezetőn, hogy legszívesebben a tengerbe vágná a kezében szorongatott kuglit, de végül megemberelte magát és visszaballagott a B-üteg mögött kinyitott rakodónyíláshoz. Pár káromkodást és egy utasítást vágott a nyílás mellett álló félmeztelen tengerészeknek, akik hirtelen megelevenedtek és munkához láttak, hamar kiürítették a romboló mellett ringatódzó evezős bárkát. A vizes fahasábok eltűntek az Esztergom gyomrában.

- Tehát ösztöndíj – fordult vissza Bolyáki a zavartan álldogáló kadét felé.

- Ö... igen uram – vágta rá a gondolataiból kizökkentett fiú.

Egy idő után muszáj volt visszatérnie a hídra. Újvárihoz hasonlóan ő sem aludt semmit az éjszaka, de nem érezte fáradtnak magát. Sok minden más baja volt, de a fáradtság elkerülte – vénségére az ember már egyre kevesebb időt veszteget az alvással és egyéb ágyban történő dolgokra. Mikor felért a hídra, a szokásos reflexszerű mozdulattal ellenőrizte, hogy a kormány fölé csavarozott nagy óra és a karórája egyformán jár-e; az évek során részévé vált ez a mozdulat. Gál észre sem vette, hogy megérkezett a kapitánya, még az őrt álló tengerészgyalogos bejelentésére sem tette le a messzelátóját.

- Lát valamit? - lépett mellé Bolyáki. Az ő távcsöve ott lapult a kormányállás melletti műszerblokk mögé rögzített szarvasbőr tokban, kicsatolta, hogy megnézhesse, mi köti le annyira a második tiszt figyelmét.

- Elnézést, uram – mormolta Gál, cseppnyi megbánás sem volt a hangjában. - Mintha fegyveresek érkeznének arról a dombról.

- Szóljanak oda a parton levőknek! - sürgette Bolyáki.

Mindkét partra szállt osztag vitt magával kézi adóvevőt, a kis teljesítményű készülékek nyílt terepen sem tudtak többet egy-két kilométernél, most meg még Kythéria dombjai is takarták őket abból az irányból, amerre az üldözőiket sejtették. Ennek ellenére parancsba kapták, hogy csak igen indokolt esetben rádiózzanak, a hajóról sem keresték őket meg minden apróság miatt. Eddig.

- Aladár, harminc foknál társaság érkezik, tartsátok nyitva a szemeteket!

- Itt Aladár, milyen társaság? - reagált azonnal egy bizonytalannak tűnő hang. Ez valamelyik matróz lesz, gondolta Bolyáki, nem szerette volna, ha egy tengerészgyalogost hall így beszélni.

- Olyan harminc fegyveres, lovon, vörös köpenyben. Lehet, hogy a helyi hatóság. Nem látjátok őket?

A partraszállt egységeket koordináló tengerészgyalogos főtörzs Bolyákira nézett, mintha kérdezni akarna tőle valamit. A kapitány állta egy kicsit a tekintetét, majd kérdőn felhúzta a szemöldökét. A főtörzs erre már észrevette magát.

- Nem látjuk, Erdő, elég sokan vannak körülöttünk. Veszélyben vagyunk?

- Azt mondták, ezen a szigeten nincs számottevő fegyveres erő – jegyezte meg a második tiszt.

- Harminc lovas az antiknál sem számottevő fegyveres erő – közölte vele Bolyáki. - Bár kellemetlennek kellemetlen tud lenni, az tény. Ha tényleg azok, akiknek gondoljuk őket, akkor hamar ideértek. Csak délutánra vártuk őket. Maradjanak, ahogy voltak – fordult a főtörzs felé.

- Aladár, nem változott a parancs, készenlét, fegyverhasználat csak támadás elhárítása esetén.

- Erdő, rendben. Már látjuk őket.

- Majd a diplomata lerendezi őket – mormolta Gál. Bolyáki azóta nem látta a második tiszt szemét, mióta visszatért a kellemesen üvegházhangulatú hídra, mintha csak összenőtt volna a messzelátójával.

- Én is ezt remélem – jegyezte meg fanyarul Bolyáki.

- Én továbbra sem bízom benne – mormolta újra Gál. - Az utolsó pillanatban tették a hajóra, jóval azután, hogy a többi egységet ellátták azokkal a kódokkal, amiket most használnak. Biztosak akartak lenni abban, hogy van egy emberük a renegát hajón is.

- Akkor még nem voltunk renegát hajó – emlékeztette Bolyáki. Ő sem tette volna tűzbe a kezét Tallérért, de ha józanul nézi a kérdést, a diplomata még semmivel sem adott okot arra, hogy ne bírja a bizalmát – egy bizonyos fokig, persze. Olyan embert adott mellé, aki kitűnően beszél görögül, de ezt titkolták Tallér előtt, így kifigyelhették, kihasználja-e akár a mostani helyzetét is bármire. A csomagját is ellenőrizték, nem volt nála semmi olyan, amivel ártani tudott volna a hajónak vagy hírt tudott volna adni a romboló helyzetéről. Ha a tényeket nézzük, Tallér akár rendben is lehet. Ha a tényekből következtetéseket akarunk levonni...

- De számítottak rá, hogy azok leszünk – ragaszkodott az álláspontjához Gál. - Gyakorlatilag biztosra vették. A Kapitány Csabát lehet, hogy már akkor utánunk küldték, mikor eltűntünk a láthatárról. Én a helyükben biztos bejuttatok ide egy embert, vagy akár többet is. Ez a diplomata kézenfekvő lett volna. A sportolók is gyanúsak lennének.

- Ha így folytatja, lassan már én is gyanúsnak érzem magam – zárta le a találgatást Bolyáki. Gál erre már nem mondott semmit, minden figyelmét a kikötői eseményeknek szentelte.

A parton felállított ómagyar „stand” körül várakozó antik utat engedtek a lovasoknak. Bolyákinak úgy tűnt, hogy a vörös köpenyük alatt nem viselnek páncélt, sisak sem volt rajtuk, rövid görög kard lógott az oldalukon, a többségnél nem látszott több fegyver. Pár lovas hátramaradt, náluk valami lándzsaszerűség volt. Igyekezett bemesélni magának, hogy akik így érkeznek, azok nem harcolni akarnak. Közelebbről másképp tűnhetett, a Tallér mögött álló két tengerészgyalogos elég feszültnek tűnt, ahogy a karabélyát markolta. A diplomata felállt a rögtönzött asztala mellől, üdvözlésre emelte a karját, amit a lovasok vezetője nem viszonzott, még a nyeregből sem szállt le. Minimum udvariatlan gesztus, gondolta Bolyáki.

- A spártai bíró emberei – recsegett fel az adóvevő. Tallér hangjának tűnt, nem lehetett tisztán látni, mi folyik a parton, az egyik fával megrakott anti bárka félig takarta a képet. - A kapitánnyal akarnak beszélni.

- A spártai bíró? - mormolta a második tiszt.

- Gyakorlatilag helytartó, csak az túl hangzatos cím lenne ilyen kis lakosságra – világosította fel Bolyáki, majd a főtörzshöz fordult. - Hozzák át a hajóra az egyik kisebb motorossal a bírót.

Eltartott egy darabig, amíg válasz érkezett.

- Nem hajlandó átmenni a hajóra – recsegte az adóvevő. - Azt akarják, hogy az ómagyar kapitány haladéktalanul szálljon partra. Nem engednek, próbáltuk.

Gál leengedte a messzelátót és Bolyákira nézett.

- Ha gondolja, partra szállok én, uram – javasolta. - Feltéve, ha megengedi, hogy az Ön biztonsága érdekében Önnek adjam ki magam.

Bolyákinak muszáj volt mosolyognia.

- Úgy vélem, ellenkezne a szabályzattal, ha a második tiszt parancsnoki jelzéseket viselne – közölte Gállal. - Nekem pedig be kell tartanom és tartatnom a szabályzatot.

- De ezek csak antik, uram.

- Antik, de a „csak” soha nem jó, ha ott van előttük. Hívják vissza az egyik csónakot, kimegyek a partra. A távollétemben Gál hadnagy a hajó parancsnoka.

A második tiszten látszott, hogy nagyon nem tetszik neki ez a dolog.

- Túl nagy a kockázat, uram – próbálkozott újra.

- Pillanatok alatt rommá tudjuk lőni az egész kikötőt – felelte neki Bolyáki. - Ha pedig partra szállunk, az összes lakott helyet fel tudjuk dúlni a szigeten jóval azelőtt, hogy a szárazföldön értesülne bárki is arról, hogy itt vagyunk. Ezt ők is nagyon jól tudják. Ez nem csapda, hanem egyszerű spártai gőg, ha valaki főnök a szemétdombján, nem hajlandó valami beosztottal tárgyalni egy másik szemétdomb esetén. Ha mégsem jönnék vissza, ébressze fel Újvári hadnagyot és adja át neki a parancsnokságot, a hadnagy tudni fogja, hogy mik a további teendői.

- Visszaküldtük a csónakot – recsegte az adóvevő. - Felkészülünk a kapitány fogadására.