Nem engedték fel sehova, ahonnan láthatott volna valamit. A hídra nem is számított, már rég nem az a kivételezett helyzetű utas volt, mint az első kalózos összecsapás idején. A fedélzet pedig tele volt fegyveresekkel és a fegyverek kiszolgálóival, semmi szükség nem volt egy civilre is a pályán. Mivel a felajánlott kabint nem fogadta el, maradhatott a fokszliban és nézhette a készenlétben ülő belső haváriásokat, akiket szintén nem engedtek fel a fedélzetre.

Ha jól számolta, még fél óra volt napkeltéig – az őrség leghosszabb félórája, legalábbis néhány katonaviselt ismerőse szerint. Őt annak idején kiszuperálta az orvos, bár ebben inkább a múltja és nem a tényleges fizikai állapota játszott szerepet. Na jó, biztos az is. Sok kellemetlen pillanattóól kímélték így meg, a sorosok közt viszonylag kevés diszkrécióra számíthat az ember.

A haváriások sem voltak beszédes kedvükben, néha odébbrakták valamelyik szerszámukat vagy táskájukat, váltottak pár szót, de inkább kifelé füleltek. A fejük fölött folyamatosan dobogtak a lábak, valami nehezebb dolgot is elhúztak. Ajtony egy pillanatra látta a szigetet a holdfényben, miközben visszakísérték a fokszliba, már akkor nagyon közelinek tűnt. Nem voltak már nála a térképei, de biztos volt benne, hogy Aigila szigete nem valami nagy, úgyhogy ha annyire betöltötte a látóhatárt, mint mikor a fokszliba menet átvágtak a rövid fedélzeti szakaszon, akkor már szinte meg is érkeztek. Még valami olyasmi is rémlett neki, hogy a szigeten egy vagy két kikötésre alkalmas hely van, a többi meredek szirt és hajózúzó szikla, a kalózok telepe, erődje ott lesz valamelyik kikötőnél. Vagy lehet, hogy csak egy van. Annyira nem foglalkoztak velük, az ómagyarok érdekeltségeit nem nagyon zavarták a szervezett tengeri rablók, az a néhány közvetlen fegyveres konfliktus is inkább a szívmelengető anekdoták sorát erősítette. Egyszer felmerült egy több görög hatalom által is támogatott tisztogató hadjárat ötlete, a rómaiak is beszálltak volna némi gyalogsággal, az ómagyarok pénzzel és felderítési adatokkal meg rádiós összekötőkkel támogatták volna a fellépést, de végül nem lett belőle semmi. Ajtony gyanította, hogy azért, mert sok görög pénzember két vasat is tartott a tűzben és legalább annyi érdekeltségük volt a kalózoknál, mint a kereskedőknél. A Kereskedelmi Hírszerzés azért elvégezte a házi feladatát, feltérképeztek pár ismert bázist, Ajtony mintha Aigiláról is látott volna egy légifotót.

Figyelmeztető sípszó hallatszott fentről, majd nem sokkal utána az Ancsa beköszönt a kalózoknak. A dördülés itt még itt lent is bántóan hangos volt, jóval hangosabb, mint várta, össze is rezzent tőle. Remélte, hogy a haváriások nem vették észre. Kicsit igazított valamit a fekhelyén, mintha csak azért mozdult volna meg, de a szeme sarkából figyelve úgy tűnt, hogy nem foglalkoznak vele.

Több nagy dörrenés nem jött – nem lehet valami gazdaságos 75 mm-es lövedékekkel bontani a kalózok erődjét, főleg, ha a lőszert sokkal veszélyesebb célok ellen kell tartalékolni. Valószínűleg csak a miheztartás végett indítottak ezzel. Néhány kisebb dörrenést hallottak még, puskalövéseket, majd a szokásos lábdobogás, csónakdaru nyikorgása, csónakmotor hangja, vezényszavak, újabb dörrenések. Kezdett távolinak tűnni az egész. A horgony kivetése után nem sokkal megjelent a fokszliban a szokásos kadét, egy rohamsisakot és aluvértet hozott.

- Ezt vegye fel, kérem – tette le őket Ajtony elé. - A következő osztaggal ki kell mennie a partra.

- Igen? - nyúlt a sisakért Ajtony. Mindig is kényelmetlennek találta ezeket az átkerülés előtti acéltákolmányokat, de látott már pár fejsérülést és különben sem fogadták volna el, ha ellenkezik. A kadét nem találta elég szorosnak azt, ahogy összekapcsolta a szíjat az álla alatt, húzott még egyet rajta, majd a aluvértet is segített ráadnia. A végén egy rohamkést nyújtott Ajtony felé.

- Ezt engedélyezték – magyarázkodott.

- Persze – motyogta Ajtony. Kicsit ügyetlenkedett az övével, mire felfűzte rá a fegyverét. Ha egy antival szemben használnia kellene, akkor csak a saját halálát nehezítené meg, gondolta. - Miért kell kimennem a partra?

- Az első osztag már kint van, felgyújtották a partra vontatott hajókat – felelte a kadét. - Az erőd alatt találtak egy karámot, amiben vagy száz rabszolgát tartottak a kalózok, velük kellene foglalkoznia.

- Karámot? - ismételte meg a szót Ajtony. Nevetségesnek találta a kifejezést, de nem lett vidámabb tőle. - Foglalkoznom?

- A kapitány mondta így – pontosított a kadét. - Azt reméli, hogy fel tudja használni őket a sziget megszállására, de látatlanban nem bízik meg bennük, szeretné, ha Ön felmérné őket, kicsodák, micsodák, mire lehetnek jók. A csata miatt nem kell aggódnia.

- Nem aggódom – hazudta Ajtony.

A kelő nappal érkeztek. A parti hullámokat nem csak a napfelkelte, hanem az éjszakára partra vontatott kalózhajók lángja is vörösre festette. A kis öblöt uraló szirten állt a kalózok erődje, a falakon túl két füstoszlop is az ég felé tört. A motorcsónakot vezető tengerész morgott is miattuk, nem tetszett neki, hogy messziről lehet látni, hogy valami nincs rendben Aigilán. Az égő hajókat már el is kezdték oltani.

- Gázoljon ki! - szóltak oda Ajtonynak. A kalózok vagy akárkik ferde rámpaszerűséget vájtak az öböl sziklafalába, a motorcsónak nem is ment ki egészen a partig. A kadét átugrott az oldalfalon, derékig merült a vízbe, majd a diplomata felé nyújtotta a kezét.

- Jöjjön!

Ajtony nem fogadta el a segítséget. Viszonylag könnyedén átküzdötte magát az oldalfalon. Mikor a hideg tengervíz a nadrágján keresztül a bőrébe mart, felszisszent. Sohasem szerette a vizet, neki a Tisza még a nyár közepén is túl hideg volt. Most meg egész nap átázott ruhában lehet...

- Úgy látom már be is fogták őket munkára – mutatott a kadét az égő hajók körül szorgoskodó alakokra, miközben a víz alatt is folytatódó rámpán a part felé gázoltak. Ajtonynak eddig fel sem tűnt, de tényleg antik voltak, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, utóbbiak mindenféle rögtönzött edényben (a gyerekek egyenesen összeszorított kezükben, nem túl hatékonyan) vizet hordtak a tengerből, a férfiak meg dorongokkal ütötték szét a parázsló, füstölgő roncsokat. Néhány matróz felügyelte őket, kezükben gépkarabéllyal. Kicsit odébb a tengerészgyalogosok egy aknavetőt készítettek éppen elő, a szakasz parancsnoka a szirten álló erődöt figyelte messzelátón keresztül.

- Megszámolták már őket? - kérdezte Ajtony a rabszolgák felé bökve.

- Pontosan? - kérdezett vissza a kadét. - Szerintem nem.

- Itt van mind?

- Azt hiszem.

- Akkor megszámolhatnánk őket. Meg kellene valami papír is, tintaceruza, ilyesmi.

- Persze.

A szakaszvezető rádión beszélt valakivel, majd az órájára nézett. Az erőd felől lövések hallatszottak, majd valaki ordított, mintha átkozódott volna, de lehet, hogy csak a hangszín miatt tűnt annak. Az ellenfényben és a füst miatt nehéz volt kivenni, de mintha senki nem állt volna odafent a falakon, hogy szembeszálljon az ostromlókkal.

- Vigyázz! - kiabálta valaki. - Vigyázz!

Mire Ajtony felfogta volna, hogy mire kell vigyázni, az aknavető eldördült. A hajókat oltó rabszolgák ijedten a földre vetették magukat, pár gyerek sikoltozva a sziklák felé rohant, a rájuk felügyelő matrózok dühös káromkodásától kísérve.

- Nyugtassa meg őket! - sürgette a kadét Ajtonyt. A diplomatának magát is meg kellett volna nyugtatnia, de most nem volt idő ilyesfajta érzelgősségre. Görögül, latinul meg illírűl próbálkozott, az idegességtől sokszor komikusan magasra csúszott a hangja, de úgy tűnt, hogy így még hatásosabb: a rabszolgák feltápászkodtak és nehézkesen újrakezdték a munkát. Ajtony magyarázott még nekik valamit az aknavetőről, hogy nem kell félni tőle, de nem érezte túlzottan hitelesnek magát. Csak akkor sikerült valamennyire összeszednie magát, mikor az egyik fiatal nő – meglehetősen szakadt, de drágának tűnő ruhában – odajött hozzá, hogy engedélyt kérjen tőle a fia visszahozásához. A gyerek eltűnt a parti sziklák között, a matrózok sem keresték már, bár az egyik fogadkozott, hogy minimum lelövi, ha előkerül. Ajtony pár perc alatt lerendezte az ügyet és kezdte úgy érezni, hogy a helyén van, megvan a szerepe, a feladata és még ért is hozzá. Kis dolgok, de jól jönnek, ha az ember egy csata szélén lábatlankodik.

Mire a tegnap még sokak által rettegett kalózhajókat vizes, elszenesedett roncshalmazzá változtatták, a tengerészgyalogosok is végeztek az erőddel. A harmadik tiszt szállt partra, hogy irányítsa a továbbiakat, Ajtonyt is maga mellé rendelte, így a diplomata hallhatta a reggeli akció összegzését is. A kalózbázis elleni támadás messze állt a teljes sikertől: a hajóikat megsemmisítették ugyan és az erődöt is elfoglalták, de ehhez az eredetileg tervezettnél jóval több hadianyagot kellett elhasználniuk. Nem akartak kockáztatni, így mindent erőből oldottak meg: aknával, rpg-vel, kézigránáttal, ezek ellen az erőd falai nem sokat védtek, főleg úgy, hogy pár vaktában eldobott kövön és sebtében kilőtt nyílvesszőn kívül semmit sem tudtak a támadóikhoz vágni a falakat figyelő lövészek miatt. Egy kisebb csoport fegyveres kitört és akik túlélték az első tíz másodpercet, azok felszívódtak a szigetet borító ritkás erdőben. A hátramaradókat vagy lelőtték, vagy felrobbantották, mindössze két foglyot ejtettek, de az egyik inkább volt halott, mint élő. Na meg ott volt az – immár megszámolt – száznégy rab, akit valószínűleg krétai vagy afrikai emberpiacokra szántak.

- Velük amúgy mi lesz? - érdeklődött Ajtony, mikor a harmadik tisztnek maradt egy kis ideje a diplomatára is.

- Felszabadítottuk őket – felelte a tiszt. Olyan hangon mondta, mintha valami rabszolgaságellenes ÓMR propagandaadásban dicsekedne. - A férfiakat felhasználjuk, hogy őrködjenek az erőd felé vezető ösvényeknél, a nők meg gyerekek bemehetnek a falak mögé. Pár kalóz lehet még a szigeten, ha visszamerészkednének, akkor az antik riasztanak. Mindenki jól jár.

- És ha elmentünk? - kérdezte Ajtony.

- Akkor mi van? - értetlenkedett a tiszt.

- Mi lesz velük akkor?

- Mi lenne? Azt csinálnak, amit akarnak. Újra szabad emberek.

- Az összes hajót felgyújtottuk a szigeten és a kalózok társai hamarosan átnéznek ide, hogy mi történt.

- Már kint vannak az őrszemeink, megvárjuk, amíg behajóznak az öbölbe és elsüllyesztjük őket.

- De ha már nem leszünk itt? A volt rabszolgákat nem tudjuk magunkkal vinni – mutatott rá Ajtony.

A harmadik tiszt arcáról leolvadt a kincstári propagandamosoly. Zavartan megvonta a vállát.

- Ez már nem az én hatásköröm. Az én dolgom a parti rész biztosítása és a figyelőszolgálat.

Ajtony emlékeztette magát, hogy ennél neki sincs több dolga a nemrég felszabadított szerencsétlenekkel. De akármennyire is kényszerítette magát, hogy hivatalosan és szenvtelenül fogja fel a dolgot, csak egyre rosszabbul érezte magát tőle.