Akkor hányta el magát először, amikor az erőd belsejét pucoltatták ki a volt rabszolgákkal. A minden oldalról falakkal körülzárt udvaron csúnya munkát végeztek a gránátok és aknák, még a tengerészgyalogosok se nagyon láttak ilyen holttesteket. Az erődre viszont szükségük volt, így a rombolóról elrendelték a birtokba vételét. Az anti férfiakkal nekiálltak egy nagy gödröt ásatni tömegsírnak, a köves talaj miatt végül egy horpadást jelöltek csak ki, amit valamennyire kimélyítettek és szikladarabokat hordtak mellé. A többi férfi és az asszonyok a kalózok holttesteit gyűjtötték össze és rögtönzött kordékon a horpadáshoz vitték. Ajtonynak kellett mindezt levezényelnie, falfehéren, háborgó gyomorral és lelkiismerettel. Pár holttestben a Dérhajút látta, de most valami miatt ez dühössé tette – rettenetesen és engesztelhetetlenül dühössé. Mindez furcsa egyvelegként kavargott benne. Végül az egyik asszony – ómagyar viszonylatban még középiskolás lány lett volna – a kordéra akart húzni egy viszonylag épen maradt kalózt, de annak csak a karja jött egy öklömnyi válldarabbal együtt. Az asszony szenvtelenül fogadta a dolgot, de Ajtonyban átszakadt a gát és az őrtorony füstszagú gerendázatában kapaszkodva kiadott mindent magából. Nem volt túl sok minden a gyomrában, ez még kellemetlenebbé tette az egész szánalmas öklendezést. Az asszonyt nem hatotta meg túlságosan. Feltuszkolta a halott kalóz összes darabját a kötelekkel összeerősített kordélapra elindult vele kifelé.

- Máskor menjen kicsit távolabb a létrától! - szóltak le neki fentről. Ajtony köpött egy nagyot, hogy megszabaduljon a kellemetlen íztől, majd felnézett a torony mellvédjén kihajoló Tataira. Nem tudta eldönteni, hogy a rádiós tiszt most tényleg méltatlankodik vagy csak ugratja. Esetlenül nézték egy kicsit egymást, majd végül Tatai legyintett egyet és eltűnt, hogy tovább babráljon a felszerelésével. Bolyáki tudni akarta, hogy bevált-e a kythériai csele, így a rádióst rögtön a harc vége után partra küldte, hogy egy megfelelően magas és védett helyről kémlelje a flotta forgalmazását.

Ajtony köpött még egyet.

A volt rabszolgák végül elkészültek mindennel, amit rájuk osztottak és visszahúzódhattak az erődbe. Ajtony már menet közben is kérdezősködött egy kicsit, úgy találta, hogy majdnem mindegyikük beszél annyira görögül, hogy megértsék egymást; igyekezett kiszűrni a használható embereket közülük. Bolyákival is akart beszélni, de a hajóra nem engedték vissza, rádióidőt meg nem kapott, még a minimális hatótávolságú kézi adó-vevők forgalmazását is a legszükségesebbekre szorították vissza. Végül is mondhatta volna azt, hogy amit akar, az a legszükségesebb kategóriába tartozik, de nem akarta feszíteni a húrt. Bolyáki – a Kythéria szigetén történt átverésén kívül – teljesen korrekt módon viselkedett eddig vele és úgy érezte, hogy ez őt is kötelezi. Azonkívül tudta azt is, hogy Bolyáki mit mondana, ha elővezetné az ölükbe pottyant százegynéhány anti helyzetét. A végeken már sokszor látott ilyet. Az erősek megtesznek mindent, ami a hatalmukban áll, a gyengék meg úgy szenvednek, ahogy tudnak. Ez valahogy benne van mindegyik korban.

Pár reménysugár azért felcsillant az anti felhozatal láttán. Hárman tengerészek voltak a fogságba esésük előtt, izmaik és tapasztalataik jó pénzt értek volna a kalózoknak, ha eladják őket. Az egyik középkorú szakállas filozófus volt és úgy tűnt, szépen tud beszélni, akár az egyszerűbb emberek szívére is képes hatni. Legalábbis ezt mondta, aztán ki tudja. Diplomataként Ajtony is csavarta a szavakat, de azért ez más volt. Hogy kiismerje a férfit – Athéni Theokritosz, bár gyanította, hogy nem ez az igazi neve, az athénit már a tájszólásán bukta – maga mellé vette és együtt felmérték az erődben maradt készleteket. A robbanások az egyik raktárépületet felgyújtották és az annak rendje és módja szerint porig is égett; a maradványok alapján élelmiszerrel és szövettel volt tele, csupa olyan dologgal, aminek most jó hasznát vennék. Az Esztergomot legalábbis a partra húzott hajók leszerelt és kicsit odébb tárolt vitorláival próbálták az öbölben álcázni, innen a partról nézve elég kevés sikerrel. Messziről talán elrejtik a felépítményekre függesztett és korommal a parti sziklákat utánzó színűre festett szövetek a rombolót, de ha az errefelé küldött hidroplán tesz egy kanyart Aigila felé, akkor nem is kérdéses az, hogy lebuknak. De legalább tudni fogják, hogy ideje távozni.

A filozófussal úgy számolgatták, hogy talán egy hétre elegendő az az élelem, ami az erődben maradt a raktártűz után; a parton szolgálatot teljesítő ómagyarokat szerencsére a hajóról látták el. Pusztán biztonsági megfontolásokból, persze, a volt rabszolgák helyzete valószínűleg a szempontok között sem volt.

- Ha muszáj, meg lehet próbálni – méregette az egyik tengerész az erőd melletti apró liget göcsörtös fáit. - Jó lenne, ha egyenesebbek lennének.

- Talán máshol vannak egyenesebbek a szigeten – vetette fel Ajtony.

- Meg pár kalóz is – tette hozzá Athéni Theokritosz. Ajtony maga sem volt az a hősies, harcias alkat, így valahol megértette ezeket az antikat, akik még mindig nem tudtak túllépni az elrablóik iránt érzett félelmükön. Hiába voltak (igaz, nőkkel és gyerekkel együtt) legalább tízszer annyian, mint az a pár elmenekült kalóz, hiába szorongattak már ők is fegyvert a kezükben, sőt, még az ómagyarok is itt voltak velük egyelőre – mégis, pár bosszúra szomjas férfin kívül a maradék legszívesebben a föld alá bújt volna. Ajtony alig bírta rávenni őket, hogy jöjjenek ki vele a védett zónán kívülre, hogy szemügyre vegyék az Aigila által kínált faanyagot. A hajóépítéshez nem értett senki – egyébként a rombolón sem –, de a filozófus szerencsére nem volt annyira gyakorlati ember, mint amilyennek gondolta magát és Ajtony valahogy elérte nála, hogy lelkesedjen a tutajépítésért. Tutajt még csak Ajtony látott, a Tiszán és a Maroson még mindig előszeretettel használják őket pár dologra, így úgy adta el az ötletet, mintha valami magasabb rendű ómagyar dolog lenne. A diplomatának magát is győzködnie kellett. Végül is mit lehet egy tutajon elrontani? A felégetett hajókból maradt annyi lánc, amennyinek elégnek kell lennie, valamennyi kötél is van, talán az Esztergomról is kapnak hozzá pár dolgot. Jól egymáshoz kell rögzíteni a farönköket, vigyázva arra, hogy azért el tudjanak mozdulni egymáshoz képest. A Hírszerzés apokrif könyvtárában pár éve olvasott egy átkerülés előtti férfiről, aki a Csendes-óceánt is áthajózta egy tutajjal, nekik meg csak valami civilizáltabb szigetre kell eljutniuk a görög szigettengerben. És lehetőleg ne Krétára, mert azzal csak a kalózoknak spórolnának meg egy utat...

A két vállalkozó kedvű tengerész egy kötéldarabbal méregette a fatörzseket.

- Felhasználhatnánk az őrtorony gerendáit – mondta az egyik. - Ezek nem elég hosszúak. Túl széles lesz a... tutaj a hosszához képest.

- A tutaj mindig szélesebb a hosszához képest, mint egy hajó – emlékeztette Ajtony. - És lassabb. És nehezebben manőverezik. De hajót nem tudunk építeni és ha a szigeten maradtok, a visszatérő kalózok bosszújával néztek szembe.

- A gerendák a keresztirányú rögzítésnél lennének hasznosak – mondta a másik tengerész, aki már látott hajóépítést gyerekként. Gazdag családból származott, több hajóban is volt résztulajdonuk, de pár szerencsétlen vihar és kalóztámadás tönkretette őket. - A deszkákból meg csinálhatnánk a rönkök fölé valami olyan fedélzetet, mint amilyen az ómagyar hajókon van.

Ajtony elégedetten bólintott.

- Remek ötlet! De az őrtornyot csak akkor lehet majd szétbontani, ha mi elhajóztunk, addig az ómagyar kapitánynak szüksége van rá.

Ez kissé lehűtötte az amúgy sem lángoló lelkesedést. Tovább méregették a fákat, majd végül a magukkal hozott agyaddarabbal megjelöltek egy tucatot. Megragadták a baltáikat és nekiláttak, hogy kidöntsék a legnagyobbat.

Pár perccel később felbukkant két gépkarabélyos tengerészgyalogos azzal, hogy Bolyáki kapitány a hajóra hívatja Ajtonyt.

- Hallom, szervezkedik az antikkal – nézegette Bolyáki a kezében tartott palackot. Eredeti csomagolásnak tűnt, az átkerült területekre jellemző színes címkével. Ajtony kényszeredetten bólintott.

- Olyasmi.

Nem tartotta valószínűnek, hogy a tutajépítési tervek miatt idehozzák a hajóra, végső soron nem ártottak vele senkinek és nem szegtek meg semmiféle szabályt sem vele, a kijelölt területen maradtak és az antik által adott segéderőket sem rövidítették meg. Na meg a kapitány kabinja sem az a klasszikus lecseszési helyszín; egy érintetlen palack bornál is akad jobb eszköz a fejbeverésre.

- Maga épített már tutajt? - érdeklődött a kapitány.

- Nem igazán – ismerte be Ajtony. - De ez a... próbálkozás kínál egy kis esélyt ezeknek a szerencsétleneknek. Mert... hosszabb távon lehet, hogy csak ártottunk nekik azzal, hogy így... megmentettük őket. Egy kicsit.

- Igen, igen – hümmögött Bolyáki. Egy dugóhúzót vett elő és kimért mozdulatokkal nekiállt, hogy kinyissa a bort. Ajtony most már jól látta a címkéjét. Neszmélyi. Vannak, akik szerint nem ez a legjobb ómagyar bor, de a legjobb híre kétségkívül ennek van. Mi a fene. - Nagyon érdekes, hogy maga mennyire a szívén viseli ezeknek az antiknak a sorsát. Azt gondolná az ember, hogy a Kereskedelmi Hírszerzés tisztviselői hideg, számító és az antikon nyerészkedő... hazafiak.

- Most nem vagyok szolgálatban – felelte Ajtony.

Némi kínos hallgatás után Bolyáki mosolyogni kezdett és Ajtony viszonozta.

- Ennek örülök – húzta ki a dugót a kapitány. - Ha elfogad egy tanácsot, nem próbálkozik azzal a tutajjal. Csak a vízbe fullasztja a védenceit, esetleg a kalózok hajói szedik össze őket. De ne csüggedjen, valószínűleg tudok valami jobbat ajánlani. Ö... - Kicsit nézte a palackot, majd közelebb húzta a korábban odakészített poharakat és félig töltötte mindkettőt. - Ha nem is könnyű szívvel.

- Miről lenne szó? - kérdezte Ajtony. Régebben megvárta volna, amíg a beszélgetőtársa magától a tárgyra tér, de az régebben volt. Az elmúlt napok nyomot hagytak mindenkin, még a rideg, számító és antikon nyerészkedő kerhír ügynökön is.

- Egy harmadik lehetőségre – mondta Bolyáki. - Az első ugye az, amitől maga is tart, hogy mi elmegyünk, az antik maradnak, a kalózok visszajönnek és a történteket azokon verik le, akik épp kéznél vannak. A második az, hogy maguk összeeszkábálnak valami tutajt és miután elhajózunk, az antik megpróbálnak elmenekülni rajta. Igazából ettől kellene mindenkinek tartani, de úgy hallottam, sikerült belelkesítenie a fontosabb hangadókat. Ami önmagában figyelemreméltó, de a sikerhez kevésnek tűnik. Úgyhogy talán az én általam nyújtott harmadik lehetőséget is számításba kellene venni.

Ajtony azért sem kérdezte meg, hogy mi lenne az. A poharakba töltött borostyánszín italt nézte és szinte dühösen megállapította, hogy mennyire jól esne most neki a bor. Vagy akár valami töményebb is. Ő, mint alkoholista. Szép elgondolás.

Bolyáki végül megunta a játszadozást és a lényegre tért.

- Mi nem tudjuk elvinni az antikat, de talán ide tudunk csődíteni olyanokat, akik igen. Ezért is hívattam és ezért is bontottam ki ezt a palackot. Ez olyan... búcsúpohár. Egy időre. Remélem, nem is olyan hosszú időre, addig, amíg újra nem találkozunk.

Ajtony felvonta a szemöldökét.

- Az Esztergom hamarosan felszedi a horgonyt – folytatta Bolyáki. - Úgy tűnik, hogy amiért idejöttünk, azt elértük. Viszont kommunikálnunk kellene a parancsnoksággal... a mi parancsnokságunkkal, úgy értem, és ha ezt megtesszük, akkor bemérnek minket. Ezért Aigilán kiteszünk egy rádiót és egy kezelőt, aki megbeszéli a megbeszélnivalót a feletteseinkkel, miután mi elindultunk. Mindent hallani fogunk, de mégsem fedjük fel a helyünket – amit az üldözőink bemérnek majd, az ez a sziget lesz. Valószínűleg igen hamar ide fognak jönni, de csak néhány embert találnak itt tőlünk, akik a rádióst védték addig is. Meg az antikat. Meg magát.

- Engem – bólintott Ajtony. - Tehát itt hagynak.

- Fájó szívvel, ezt őszintén mondom – biztosította Bolyáki. - Sajnos ez az út nem az az út lett, amire akkor számítottunk, mikor felszedtük a horgonyt Korinthoszban. Valószínűleg Ön sem jött volna velünk, ha ezt előre tudja, én legalábbis nem vettem volna magát a fedélzetre. Az Ön érdekében, természetesen. Ez a most vázolt mód a leggyorsabb és legbiztosabb módja annak, hogy Önt biztonságba helyezzem.

- Az embereit pedig fogságba küldi.

- Önkéntes alapon. - Ez érzékeny pont lehetett, mert olyan volt, mintha Bolyáki magyarázkodna. - És csakis olyanokat, akik semmiféle kapcsolatba nem hozhatóak a Kapitány Csaba elsüllyesztésével. Partra tesszük a naszád túlélőit is, illetve másolatot azokból a jegyzőkönyvekről, amik erről a... sajnálatos esetről készültek és amiken maga is dolgozott. A feladatuk mindössze annyi, hogy az erődbe húzódva megvárják a flotta egységeit. A felszabadított antik és néhány ómagyar fegyver meg elegendő lőszer segítségével képesek lesznek tartani az erődöt addig, ameddig kell akkor is, ha a kalózok esetleg előbb érkeznének.

Ajtony némán bólogatott. Valahol megkönnyebbülést érzett; minden szimpátiája ellenére nem szívesen volt Bolyákival egy hajón az ütközet óta.

- És ez miért jó az antiknak? - kérdezte még óvatosan.

- Ismerem a flottát – felelte Bolyáki. - És tudom, hogy a déli területek mozgósítanak. Minden munkás kézre szükségük van. Akik értenek hozzá, azt mondják, hogy ezek a felszabadított antik ómagyar szemmel is értékesek, ígéretesek. Valószínűnek tartom, hogy az ide érkező kapitány vagy kapitányok nem hagyják ki ezt a lehetőséget. Száz jó állapotban lévő, hivatalosan akár megvett rabszolga státuszúnak nyilvánítható anti, akit csak haza kell szállítani és integrálni az emancipációs programba. Nem rossz pénz se rögtön, se hosszú távon.

Ha még van emancipációs program, gondolta Ajtony. De el kellett ismernie, hogy van ráció abban, amit Bolyáki összerakott. Ha pedig nem kell az egész Adria Svadron elől futni, akkor egy-két ómagyar hadihajó elszállít ennyi embert, ha nagyon kell.

- Ha meg mégse akarnák – folytatta Bolyáki -, akkor lesz egy szószólójuk, aki nem csak ügyes diplomata, hanem jó fiumei kapcsolatokkal is rendelkezik. Én nem látom esélytelennek a dolgot.

Ajtony elé tolta az egyik poharat, a másikat pedig felemelte.

- Sajnálom, hogy így kell elválnunk – nézett Bolyáki Ajtony szemébe. - Igyunk arra, hogy a következő találkozásunk sokkal szerencsésebb csillagzat alatt történjen!

És hogy legyen következő találkozásunk, gondolta Ajtony, majd ő is felemelte a poharát.