Visszaakasztotta a tábori telefon ormótlan, súlyos kagylóját a helyére, maga alá húzta a kopott széket, leült és becsukta a szemét. Tünde hangja még ott csengett a fülében, de most sem tűnt kevésbé távolinak, mint amikor beszéltek. A nadrágja még mindig feszült, próbált kicsit igazítani rajta. Nem beszéltek semmiről, nem is beszélhetnek semmiről mert nem tudják garantálni a vonalak biztonságát, még a saját nevüket sem használhatták. Mindez csak arra volt jó, hogy még kellemetlenebb legyen az egész. Mostanában valahogy minden egyre kellemetlenebb lesz.

Végül összeszedte magát, hogy kiléphessen a tábori posta közös terébe. Elhúzta a fülkét takaró zöld függönyt. A tisztiszolgává avanzsált Para odalépett hozzá.

- Helyzet? - kérdezte Jonatán.

- Minden, ahogy volt.

- Most jön az összekötő?

Reggel áttanulmányozta a mai programját, de Tünde kicsit összezavarta a gondolatait. Tünde és az, hogy itt ülnek és igazából nem történik semmi. Itt nem. Ezért is lép le hamarosan. Addig viszont mindennek úgy kell mennie, ahogy szokott – ellenőrző séta a főtáborban és ha már itt van, egy telefon Fiumébe, hátha Tünde felveszi. A főhadiszállásán is volt saját vonala, természetesen, nyilván ugyanarra az interurbán vonalra kötve, de valahogy itt könnyebben ment a dolog. A fene se érti ezt.

- Már megérkezett – mondta Para. - Elég érdekes fazon.

- Érdekes?

- Vagy inkább gáz.

- Hm.

Átvágtak a raktársátrak között. A Száva jobb partjára épített telepet kihúzott kötelek választották el az egyes táborhelytől. Nem valami erős, de világos és egyértelmű határvonal, amire szükség is volt. A Száva-csoportba sikerült jó néhány kétes fegyelmű egységet összevonni, megtörőket századba szervezve, gonosz tekintetű szövetséges hegyi illír segédszakaszokat – a katonai rendészeknek még a civilizáltabb helyekről átcsoportosított, felfegyverzett polgárőröktől is távol kellett tartaniuk őket, nemhogy a helyi lakosságtól. Főleg nem úgy, hogy Jonatán katonái errefelé megszállónak számítottak. Rögtön az érkezése másnapján felhúzták az erődre az Esztergomi vörös-fehér csíkos zászlót, közvetlenül az ómagyar trikolor alá, csak hogy még egyértelműbb legyen a helyzet. Az erődöt körbezáró ostromgyűrűn kívül rekedt nándorfehérváriak pedig nem is próbálták titkolni, hogy tetszik neki a zászlókombináció.

- Szóval miért gáz? - kérdezte Parától, miután átkeltek a déli ellenőrzőponton és újra beszélgethettek.

- Nem tudom megmondani, de valahogy nem tetszik a képe – felelte az őrvezető. Para, a maga szent egyszerűségében, gondolta Jonatán. A fiumei szolgálatok tevékenységével eddig nem igazán foglalkozott. (Ezek igazából a „rendes”, központi szolgálatok fiumei kirendeltségei voltak, amik szerettek a maguk útján járni, némelyik de facto szinte önállósodott is, mint a nem túl szép emlékű, bő tíz éve feloszlatott Dezinformációs Alosztály, de a most is aktív Kereskedelmi Hírszerzést se nagyon lehetett feltétel nélküli kormánypártisággal vádolni). Tegnap viszont értesítették, hogy egy kisebb hálózattal rendelkező személy érkezik „odaátról” és hírei vannak a Száva-csoport parancsnoka számára. Jonatán azt se tudta, hogy vannak hálózatok odaát. Eddig. Valahogy nem szerette ezeket a sunyi, fedett dolgokat. A tagot – Varsa Miklós – viszont igazolták odafentről is.

- Aham – mormolta Parának. Ezzel le is zárták ezt a kört.

Két helyen is berendezkedett. Még a parancsnokság átvétele előtt lefoglalták számára az erőd alatti városka egyik legszebb házát, a szállásmestere odafigyelt minden részletre: folyóvíz, áram (még saját generátor is hozzá, ha kiesne a hálózat – amit az meg is tett, mert az északiak leválasztották magukat a déli rendszerekről), fényezett rézkilincsek és csiszolt kőlapokkal fedett sarokkád. Egyetlen apró gondot talált csak a házzal: kényelmes lőtávolságban volt az erődtől és az ostromgyűrűt fenntartó csapatok parancsnokaként ezt valahogy kellemetlennek találta még úgy is, hogy eddig egyetlen lövés sem dördült el. Az egompárti helyiek szépen bezárkóztak a Duna-Száva torkolatot őrző erődbe, a fiumei csapatok meg körülzárták őket. Jonatán még egy személyes találkozót is összehozott Schuszter Márton századossal, az erőd parancsnokával. Két úriember beszélgetett, kulturált módon biztosították egymást arról, hogy nagyon nem tetszik nekik, amit a másik csinál, de remélik, hogy mindez nem vezet komolyabb problémákhoz köztük. Jonatán nem tudta elképzelni azt, hogy Schuszter kiküld egy mesterlövészt a városka felé néző toronyra a fiumei parancsnok levadászásának céljából, de azért nem akarta az életét egy elképzelésre bízni. Ha be is ment ezek után a városba, tizedesi egyenruhában, a járőrök nagy karimájú, az arcát fentről jól eltakaró kalapját viselve tette, minden különösebb felhajtás nélkül. A szerény tábori körülményeket biztosító igazi főhadiszállását pedig a repülőtér melletti kis bucka takarásában állíttatta fel.

- Mikor jött meg az Ancsa? - kérdezte Parát, mikor kiléptek a fák közül és meglátta a fából ácsolt hangár mellett álló kétfedelűt. - Nem is vettem észre.

- Ma reggel. Épp lent lehettünk a folyóknál. A hajóknál.

- Lehet – hagyta rá Jonatán. A gépet a fiumei partvédő egységektől rendelték át ide, leszerelték róla az úszótesteket, de a szürke-kék festése árulkodott a tengerészeti múltjáról. Délen nem maradt sok repülőgép, de nem is ez volt az igazi gondjuk, hanem az üzemanyag: abból gazdálkodhattak, ami náluk maradt, minden olajforrás és feldolgozó Esztergom kezén maradt és természetesen ezeket a szállítmányokat is visszatartották; nem is lett volna út, ahol áthozhatják a határzár miatt. Már maga a mozgósítás és a felfejlődés elviszi a tartalékok nagy részét, gondolta Jonatán. Valószínűleg erre megy ki az egész játék – egyik fél sem meri megtenni azt a lépést, ami végleg kényszerpályára lökné ezt az egész konfliktust, de az idő az esztergomiaknak dolgozik. Ha elég sokáig várnak, egy további puskalövés nélkül győznek.

Kíváncsi volt az Ancsára. Parát elküldte, hogy nézze meg az irodán, mi a helyzet, ő pedig odament a csillagmotoros kétfedelű körül szorgoskodó egyenruhásokhoz. Felismerték, vagy az arcát, vagy a rangjelzését. Viszonozta a tisztelgésüket és mondta nekik, hogy folytassák a dolgot. Az egyik férfi repülős jelvényt viselt, kiderült róla, hogy a gép másodpilótája. Jonatán megkérte, hogy mutassa meg neki az Ancsát, főleg az érdekelte, hogy miket módosítottak rajta most, hogy visszavonták a tengerészeti szolgálatból. Kiderült, hogy az úszótestek lecserélésén kívül nem sokat, a fegyverzetét sem bővítették, inkább csökkentették. A gyújtótöltettel ellátott rakétapisztolyokat kivették az arzenálból, anti fahajók ellen jól beváltak, szárazföldi erők ellen nem kívánták kipróbálni, főleg úgy nem, hogy ezen erők gyorstüzelő lőfegyverekkel is rendelkezhetnek.

- Kerülnünk kell a harcérintkezést – magyarázta a pilóta. - Csak önvédelemre használhatjuk a fegyverzetet.

- Mármint egy másik repülőgép ellen? - kérdezte Jonatán. A pilóta bólintott.

- Csak azt nem tudjuk elkerülni.

- Elég esetlen dolog lehet két gépnek egymásra lövöldözni a tolóajtóból – bökött Jonatán a nyitott ajtóban az ég felé meredő PK géppuskára.

- Az északiak állítólag felfegyvereztek pár futárgépet – mondta a pilóta. - Géppuskakonténert raktak a törzsük vagy a szárnyuk alá. Az veszélyes lehet.

- Igen? - Jonatán még nem hallott erről, pedig biztos értesítették volna. Nemrégiben egy északi Ancsa felderítő repülést hajtott végre a Száva-csoport felett, a folyó mellől majdnem mindegyik egység jelentette, hogy látták, azóta külön figyelmet fordított az északi repülőgépekkel kapcsolatos hírekre. A tábori lakatosokkal pár légvédelmi állványt is készíttetett, bár nem volt könnyű elmagyarázni a szakiknak, hogy mire is gondol. Igazából ő maga is ott helyben találta ki, elég régen olvasott már ilyenekről, még az akadémián az átkerülés előtti technikai háborúk szemináriumon.

A másodpilóta még mondott pár dolgot az Ancsa felszereléséről, majd Jonatán megkérdezte tőle, hogy mit láttak idefelé repülve, milyen volt az útjuk. A férfi épp a Száván lefelé úszó bárkáknál tartott, mikor Para felbukkant és jelentette, hogy Jonatánt már várják.

Varsa Miklós egy fél marék gombot szedett elő a zsebéből, majd elkezdte őket kipakolni a Jonatán íróasztalára terített térképen.

- Itt vannak – mondta végül. - Nagyjából. A Tisza most a kisvíziben van, több helyen is át tudnak kelni.

- A folyót őrzik – emlékeztette Jonatán.

- Nem annyira, mint kellene. Rengeteg egységet délre vezényeltek, átvitték őket a Dunára és a Szávára, a komolyabbakat mind. A meghagyott Pelbártokkal próbálkoznak a régi készültségi szintet tartani, de túlhajtják őket és egyre többet kell kisebb-nagyobb időre leállítani javításra. A konkrét folyóvédelemben nagy lukak vannak, ráadásul a szkíta felderítők szinte minden aktív egységet figyelnek, nem fognak meglepetésszerűen szétgéppuskázni egy átkelést.

- És a folyóőrök? - mutatott a térképen is jelölt posztokra Jonatán. - Őket nem vonták ki, mindegyik családos és figyelik a szakaszukat. Hamar tudnak riasztani.

- Páran átszivárognak hozzájuk és kis szerencsével azelőtt leküzdik őket, mielőtt riaszthatnának. - tolt közelebb egy gombot a Tiszához Varsai. - Nem kell nagy rés és az átkelés hamar megvan, csak portyázók mennek, minimális utánpótlással.

Leküzdik őket, gondolta Jonatán. Ismerte a folyóőröket, megállapodott, családos emberek, sok gyerek, unoka, egyebek. Szinte maga előtt látta a sötétre mázolt arcú szkíta portyázókat, amint felbukkannak a sötétből és „leküzdik” az esti nyugalomra készülő nőket és gyerekeket a férjeikkel együtt.

Gombok, nyilak, színes ábrák, kényszerítette vissza magát a tervezéshez. Most csak gombokat és hasonlókat kell látnia.

- Ehhez már előtte össze kell vonni a portyázókat – mondta. - Ha gyorsan akarnak átkelni, az utolsó szakaszon már együtt kell mozogniuk. Azt pedig a mélységi járőrök vagy felderítőgépek kiszúrják. Vagy az állomásokon ülő emancipátorok.

- Szinte mindent átdobtak délre, ami ilyenre használható – bizonygatta Varsai. - Két hétig együtt lovagoltam egy bandával, harminc lovas volt benne. Nagyjából ezen az útvonalon. Ezt, ezt meg ezt az emancipációs állomást is érintettük. Tudom, hogy egyik se vett minket észre. A szkíták már tudják, hogyan kell rejtve mozogni és kiismerték a tiszavidéki ómagyarokat. Ráadásul ezek az állomások is csökkentett személyzettel működnek, nagyon ki se merik dugni az orrukat a falaikon kívülre. Annyit tudnak a Tiszavidékről, amennyit az oda betérő szkítáktól hallanak.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ellenséges csapatösszpontosítást nem vesznek észre – dobta be a végső érvet Jonatán. - A Tiszavidék továbbra is bizonytalan területnek számít és ott van egy köpésre a magasabb szintű, értékesebb területektől.

- A Tiszavidék évek óta csendes – emlékeztette a kém. - Az új szkíta főlovast már szinte mindenhol elismerik és ő nem tűri a portyázásokat, keményebben megtorolta őket, mint az ómagyarok. Épp ezért Esztergom barátjának számít és a helyi emancipátorok még szépítenek is a helyzeten, mert az nekik is jó, ha elégedettebbek velük a főnökeit. Ha van is olyan, aki sejti, hogy a Vágottfülű valami nagy dobásra készül, az nincs a döntéshozók közelében. Az ellenség most délen van. Sőt, a főlovas még egy század portyázót át is küldött az északiakhoz, hogy segítsék őket ellenünk, úgy tudom, már a helyüket is kijelölték valahol a Mohács alatti mocsaras részen.

- Rendben – sóhajtotta Jonatán. - Tényleg áttörnek, tegyük fel. Mondjuk itt – bökött a Tiszára Szolnok alatt. - Kétezer portyázó, meg egy tucatnyi lovas megtörő tőlünk, tűztámogatóként. Ha jól tudom, álcázva.

- Kicsit magasabbak az átlagnál, de amíg nem csomagolnak ki, addig szkítábbak a szkítáknál.

- A zöm akkor is csak anti lovas. Lovasíjász. Ellátmány nélkül.

- Elvannak ellátmány nélkül, főleg úgy, hogy egy csomó polgárőrt áthelyeztek. Összerabolják, amire szükségük van. És nem félnek a véráldozattól.

- Gondolom – mormolta Jonatán. Tünde egyszer azt mondta, hogy benne is van szkíta vér, de sehogy sem tudta összekapcsolni a feleségét a görbe lábú, gonosz tekintetű portyázókkal. - Pár napig garázdálkodhatnak, talán. Többet nem adok nekik. Mire képesek ennyi idő alatt?

- Mire kellene, hogy képesek legyenek? - kérdezte Varsa.

- Mondjuk erre – bökött a szegedi vasútvonalra Jonatán. - Tönkre tudják ezt annyira tenni, hogy a szétverésük után se lehessen rögtön helyreállítani?

Varsa egy darabig töprengett, majd bólintott.

- Ha kapnak pár tippet, akkor igen – jelentette ki végül magabiztosan.