Jonatán igyekezett minden fontos dolgot megjegyezni, fejben tartani, csak olyan jegyzeteket készített, amik mások számára használhatatlanok. Legalábbis remélte, hogy azok. Hiába voltak előzetes sejtései, Varsát hallgatva mégis meglepte, hogy délről milyen sok érzékeny pontját sikerült becserkészniük az északiaknak – már jóval azelőtt elkezdve ezt, hogy az apjával kapcsolatos botrány kirobbant. Azt pedig senki sem garantálta, hogy nem tették meg ugyanezt északról is, aki nem hülye, az már rég látta, hogy valami kellemetlen dolog készül a főváros és az egyre feljebb törekvő tengeri kikötőváros között. Csak az nem szivárog ki, ami itt van a fejemben, gondolta Jonatán. Vagy legalábbis arra kisebb az esély.

Egyeztetett még pár részletet Varsával, majd behívatott egy mérnököt, aki annak idején részt vett a fiumei vasútvonal építésében is. A kém diszkréten elvonult az iroda sötétzöld szövettel leválasztott sarkába, amíg Jonatán a mérnökkel tárgyalt. Nem terítette ki a lapjait, bár a bárgyú fedőtörténet túl sok hírszerzőt nem vezetett volna félre; így mégis jobbnak tűnt valahogy. Jonatán rámutatott arra, hogy a Dráva alatti vasútvonal az itt ragad mozdonyokkal és gördülőállománnyal mennyire fontos szerepet játszik a Dráva-csoport, közvetve a Duna-csoport ellátásában és kapott olyan füleseket több helyről is, hogy északi diverzáns csoportok ezt el akarják vágni, megrongálva a pályát, berendezéseket. Ennek a hogyanjáról (részletesen) és az ellene való védekezésről (felületesen) értekeztek, Varsa pedig megkapta a tippjeit. Mikor a mérnök elment, Jonatán meglehetősen idétlennek érezte magát. A konspiráció nem az én világom, gondolta. Ebben nem sikerült az apámra ütnöm. Ebben sem.

Az órájára nézett. Lassan idő lesz. Hozatott egy üveg bort és néhány húsos szendvicset, remélte, hogy nem lesz miattuk rosszul később. Utálta, ha éhes, túlságosan lefoglalta a gondolatait, most ez luxus lett volna.

Miután behozták az ételt, Varsa előkerült a függöny mögül és már kész tervekkel rendelkezett, hogy a vasútmérnöktől hallottakat hogyan alkalmazza a szkítákra. Jonatán javasolt neki pár említett szerszámot, hogy azt csempéssze át, mikor visszatér, de a kém nem akart magával vinni semmi ilyesmit. Így is túl sok a banánhéj, nem kell még növelni is a számukat.

Levezetésképpen Fiuméről és az ottani politikai helyzetről beszélgettek. Annak ellenére, hogy Varsa gyakorlatilag most jött meg a szkíta mocsarakból, meglepően tájékozottnak bizonyult, sok tekintetben tájékozottabbnak is, mint a Száva-csoport parancsnoka. Jonatán sejtette, hogy a pozíciója és a családi háttere miatt sajátos szempontok alapján szűrt információkat kap, de nem volt olyan embere, olyan kapcsolatrendszere, amivel ezt kivédhette volna. Akikben feltétel nélkül megbízott, azok rengeteg hasznos dologhoz értettek a fegyverektől kezdve a mélységi túlélésig, de a konspiráció és a belső hírszerzés nem volt köztük. Jonatán így azt ette, amit kapott és közben remélte, hogy nem fut bele semmi olyanba, amiről jó lett volna, ha tudja, hogy ott van.

Például...

- Hallom, megnősült – jegyezte meg a kém a második pohár bor után. Úgy itta, mint a vizet és úgy tűnt, a hatása se különbözik nagyon. A két szó elment volna könnyed csevegési témának is, de volt valami abban, ahogy mondta – valami kellemetlen.

- Igen – felelte kimérten Jonatán. Letette a szendvicsét és várta, hogyan folytatja a másik.

- Én is házasember vagyok – mondta Varsa. - Az én... szakmám nem éppen a legideálisabb erre a dologra, de vannak az életnek olyan részei, amikre nem hatnak az észérvek.

- Vannak – mormolta Jonatán.

- Nem is tudja, mit csinálok, csak halálra aggódná magát. Meg én se akarok így tenni, ezért jó időben biztonságba helyeztem az asszonyt és a családot.

Jonatán felhúzta a szemöldökét. Egy kém, aki a családjáról beszél. Semmi konkrétat persze, de akkor is. Tényleg nem ismerte ezt a világot, de furcsának találta, hogy ezt a témát Varsa önként hozza fel. Vagy nem is annyira furcsának, inkább rémisztőnek.

- Az jó – mondta végül esetlenül.

- Gondolom Ön is így tett – folytatta Varsa. Egyértelmű volt, hogy nem csak gondolja, hanem tudja.

- Mit akar ezzel mondani? - ért Jonatán a türelme végére. Varsa egy pillanatra elmosolyodott, szinte már kedvesnek tűnt, de rögtön visszavette a szokott, semmitmondó arcát.

- Akarok vele mondani valamit, igaza van – bólintott a kém. - Érdekesnek találtam a maguk... történetét, az a dolgom, hogy felfigyeljek az érdekes fejleményekre. Tudom, hogy a felesége a védett rezidenciák egyikén él és amit a biztonsága érdekében meg lehet tenni, azt megteszik. Még személyi biztosítója is van, aki folyamatosan őrzi.

Jonatán bólintott, bár legszívesebben valami agresszívabb dolgot csinált volna.

- Tudja a nevét? - kérdezte Varsa. - Ennek a... testőrnek?

- Bertalan Örs – felelte Jonatán.

- Nem tudja a nevét – nyugtázta Varsa. - Ismerem azt a férfit, de nem Bertalan Örsnek hívják.

- Hát hogy hívják?

- Az mindegy, azt amúgy se mondhatnám el.

- Nem az, akinek mondja magát? - Úgy látszik mindig van lentebb, állapította meg keserűen Jonatán, pedig már azt érezte, hogy a vasútmérnökkel folytatott beszélgetésénél úgysem fogja ostobábbnak érezni magát ezen a napon. Varsa bólintott.

- Északi? - tette fel egy újabb kérdést Jonatán.

- Nem, nem északi – ingatta a fejét Jonatán. - De nem mondok többet. Ezt se kellett volna elmondanom. Ha megbocsát, lassan indulnom kellene.

Mi értelme van pisztolyt hordani, ha az ember nem használhatja? gondolta Jonatán, mikor a kém visszahajtotta maga mögött a vastag szövetet, ami ajtóként szolgált.

- Igen, csak nagyon indokolt esetben lehet zavarni az ezredes urat – hallotta Para hangját. Volt valami vicces abban, ahogy az őrvezető próbált hivatalos hangon beszélni, Jonatán biztos volt benne, hogy önmagától legszívesebben az édesanyja intimebb tájékaira küldte volna el a rádióban recsegő akárkit. - Nem, ez nem indokolt eset. Az ezredes úr rosszul érzi magát és holnap reggelig nem dolgozik, pihennie kell. Igen. Nem, nem fogom itt részletezni.

Jonatán az órájára nézett. Zárd már rövidre, Para, sürgette a bajtársát hangtalanul. Végre elhangzott a „vétel és vége”, ekkor rögtön kiszólt neki.

Para meglepődött, mikor az – állítólagos – orvos szerint kimerültséggel ágynyugalomba parancsolt főnökét egyenruhában, töltényövvel, fegyverrel, lába előtt egy kisebb hátizsákkal találta a szobájában. A vetett ágy felé sandított és tátva felejtette a száját.

- Nincs időm magyarázkodni – közölte vele Jonatán. - Holnap reggel frissen és üdén ki fogok lépni azon az ajtón, abban nem lesz hiba. Addig pedig itt bent fekszem és senkit sem engedsz be hozzám, a vacsorámat is te hozod be és te eszed meg itt helyettem. Értve vagyok?

- Nem – közölte Para. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog.

- De érted – világosította fel Jonatán. - Le kell lépnem egy kis időre, erről nem tudhat senki. Benned megbízom, nem fogsz cserben hagyni. Az épület őrsége is most alád van rendelve, megoldod.

- De hova...

- Elmondanám, ha mondhatnám. - Jonatán kilesett az irodája előterébe. - Most menj ki és nézd meg, van-e valaki ezen az oldalon. Ha van, vond el a figyelmét úgy egy percig. Mozdulj!

Észrevétlenül kijutott a keskeny ablakon. A késő délutánban már megnyúltak az árnyak, a száraz fűcsomók szinte megnőttek, olyan hosszú árnyékot vetettek. Jonatán magához szorította a hátizsákját, a fegyveröve kényelmetlenül húzta a derekát, ahogy görnyedten, futólépésben a közelben lepakolt ládahalomhoz sietett, amit rojtos álcahálóval fedtek le. Mire Para kiszórakozta magát az őrrel, Jonatán már el is vackolta magát, láthatatlanná vált. A félhomályban alig tudta kivenni az órája számlapját. Épp időben.

Mégis kínosan hosszúnak tűntek a percek, mire végre meghallotta az Ancsa csillagmotorjának zúgását. A meglehetősen gyér forgalmú repülőtéren nem kellett különösebb protokollokkal bajlódnia a néha előforduló gépeknek. Kellő túráztatás és ellenőrzés után az Ancsa elgurult a starthelyhez, hogy ráforduljon a felszállópályára. A kiszáradt, ritkás füvön nagy port vert fel, főleg akkor, mikor fordult, észre sem lehetett venni azt, hogy a starthely szomszédságában tárolt ládák mellől odafut valaki a zömök repülőgéphez és beugrik a gyorsan kinyitott ajtón. A nagy csillagmotor zúgása még hangosabbá vált, az An-2-es végigporolt a repülőtéren majd felemelkedett és dél felé fordult.

- Ká-hümm – krágogott Para, ahogy a távolodó sziluettet nézte. A felkavart finom por bántotta a torkát.