Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) Á.u. 50-es szkíta felkelés (6) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (36) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (11) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (3) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Ómagyarország lángokban - XX: Hannibál 4.

2012.04.23. 08:00 | szs. | 2 komment

Címkék: ómagyarország lángokban

A pun módra felszerelt numidáknak bő negyed óra kellett ahhoz, hogy teljesen szétverjék a rabok szedett-vedett alakzatát. Ellenfeleik zömét lekaszabolták, többségüket lóról, de néhányat a klasszikus imazig módszerrel, ráugorva és közelharcban leszúrva. A közönség ezeket a mutatványokat fogadta a legnagyobb örömmel, így több Karthágó mellett élő numida harcos is kedvet kapott hozzá, miután szétmanőverezték a lándzsás védőalakzatot, majd a résekbe berontva egyetlen rohammal elsöpörték a maradék ellenállást is.

Hannibálnak semmi kedve nem volt végignézni az ezután következő kedélyes mészárlást, de érezte, hogy a folyóparton összegyűlt nemes és nemtelen sokaság erre vágyik. Hagyta, hadd küzdjenek az utolsó vérig. Két lovast veszített, az egyik a saját ostobaságának esett áldozatul, illetve három ló szenvedett olyan sérülést, ami alkalmatlanná tette őket a további hadi szolgálatra. Bosszantó és felesleges veszteségek.

Az imazig nemzetségfők és vezérek arcát fürkészte, de nehezen olvasott belőlük. Biztos volt benne, hogy nem tetszett nekik azt, amit látnak, nem tetszhetett nekik, hiszen cáfolta mindazt, amit gondoltak. A kengyel nem korlátozza a harcost, épp ellenkezőleg, nagyobb szabadságot ad neki. Ezt most láthatták a pun-numidák manővereiben, hirtelen fordulataiban, utolsó pillanatban leállított támadásaiban, sőt, abban az erőben is, amivel a nyeregből kicsit kiemelkedő, lábát a kengyelben megvető lovas lesújtott az ellenségére. Hiába mondják azt, hogy a lóról leugró, a másikat a földre rántva megkéselő harcmodor az igazán hősies és férfihez méltó, valójában azért csinálják így, mert nem tudnak egyszerre lovagolni és komolyan összeakaszkodni valakivel. De attól még, hogy valami igaz, nem biztos hogy el is fogadják annak.

A két volt zsoldos élte csak túl a bemutatót a rabok közül, ők is csak azért, mert mikor a másodiknak is kiütötték a fegyvert a kezéből, Hannibál megfúvatta a támadást leállító kürtjelet. A zsoldos társa egy csúnya nyaksebbel a földön kuporgott, valószínűleg egy ló is megtaposta már ott, ember már nem nagyon lesz belőle. Hannibál elvágatta a sebesült torkát, megadva a harcosnak járó tisztességet a méltó és gyors halállal. A másikat magához hozatta és felajánlotta neki, hogy a zsoldjába léphet és Szardínián szolgálhat. Ekkor látta csak, hogy a nyakig koszos és kisebb sebekkel borított férfi mennyire idős. Szinte már öreg. Messziről nem tűnt ilyennek, délceg volt, elegáns mozgású és jól küzdött. Többet érdemelne egy szardíniai szolgálatnál, ahol minden bizonnyal a hegyekbe húzódott szárdok után küldik, de ahhoz képest, ahogy a volt zsoldos napja indult, ennél jobban nem is végződhetett volna.

A király csak pár gondolatot szentel új alattvalójának, majd a bemutató folytatódott. A megállapodás szerint a helyi numidáknak ugyanazt meg kellett csinálniuk, mint a pun módra harcolóknak, így a rabok második csoportját is kiterelték középre, oda, ahol az előző csoport vére még a ritkás füvön csillogott. Felfegyverkeztek és elkezdtek helyezkedni, látszott rajtuk, hogy próbáltak tanulni a látottakból, bár nem biztos, hogy a legjobb tanulságokat vonták le. A numidák is gyülekezni kezdtek az oldalukon, mikor egy magányos alak vágott át az üresen hagyott, harctérnek szánt területen. Hannibál felhúzta a szemöldökét. Nem látta tisztán, de mintha az az öreg lett volna, akinek épp megkegyelmezett.

Himo jó titkárként szinte olvasott a gondolataiban.

- A neve Hektorion – mondta. Az elmúlt percekben valahol máshol járt, Hannibálban még nem is tudatosult, hogy az inas, csupasz képű férfi visszatért mellé. - Krétai, állítólag kalóz is volt. Saját maga kérte, hogy harcolhasson a második csapattal. Visszarendeljem?

- Hagyd – mormolta Hannibál. - Legalább meglátjuk, mennyire szeretik az istenei, ha kísértik őket.

Bár akadtak kétségei afelől, hogy az isteneknek – legyenek azok imazig, pun vagy akár a rossz hírű krétaiak istenei – sok közük lesz ahhoz, ami történni fog. Hektorionnak nem maradt sok ideje szervezkedni, de az előző csata veteránjaként bármit mondhatott, elfogadták. Látszott is az alakzaton, hogy sokkal gyorsabban és jobban helyezkednek. Ráadásul a helyi numidák is hátrányból indultak, mert soha nem készültek arra, hogy szálfegyverekkel felszerelt, felsorakozott ellenséget támadjanak. A numida szokás a lesvetés volt, a menekülők lekaszabolása, a szárnyak és az utánpótlás zaklatása. Látszott a lovasokon, hogy nem igazán tudják, mit csináljanak, ami pedig még rosszabb, mindez a népük vezetői, híres harcosok, a hercegük, Cirta előkelői és a hegyen túl lakó pun király és kísérete előtt történik velük. Hannibál mégsem tudta sajnálni őket. Ti akartátok, gondolta. De ez már nem lesz így sokáig. A birodalom hamarosan megerősödik annyira, hogy a hegyen túl lakó király nem kérni és javasolni fog, hanem csak parancsokat küld, ti pedig engedelmeskedtek.

Feldübörögtek az imazig dobok és a numida lovasok megindultak. Hannibál magában arra tippelt, hogy a harcosok fele esik majd áldozatul a rabok fegyvereinek. Nem is tévedett sokat. Hacsak abban nem, hogy a frissen felszabadított zsoldosa egy nem túl mély vágással megúszta a második rohamot is. Ha pedig ennyire szeretik az istenei, akkor másnak is szerencsét hozhat – Himo gondjaira bízta az öreget, hogy kicsit kérdezze ki, majd ha megbízhatónak találja, akkor sorolja be a királyt kísérő málhások közé. Afrika hegyeivel még mindig jobban jár, mint a szárdok szikláival és talán az urának is jut egy kicsi az általa tisztelt égiek kegyeiből.

 

- Fiatalabbnak jelentették – magyarázkodott a király mellé rendelt vezető. A fáktól nem lehetett rendesen látni, de a bekerített elefánt tülkölése valóban nagyobb állatot sejtetett, mint amit reggel, induláskor leírtak. Hannibál egykedvűen megpaskolta a lova nyakát. Csupa olyan hátast hoztak magukkal, amik csikókoruk óta elefántok mellett éltek, így inkább csak saját magát akarta nyugtatni ezzel a mozdulattal. Az egy dolog, hogy mit érzel, tanította Hamilkár annak idején, de a fontos dolog az, hogy az embereid mit látnak rajtad. Hogy a tanításra jobban emlékezzen, a fia kezébe egy napon felhevült fémrudat adott, amit rezzenéstelen arccal kellett tartania.

Hannibál nem szerette az elefántokat. Szüroszt kedvelte, de csak mint hátast, amin kényelmesen utazhat, ha épp kényelemre vágyott. Harci állatként nem tartotta sokra őket. Sok a gond velük, szeszélyesek, rengeteget esznek és komolyabb, szervezett erők ellen könnyen kudarcot vallhatnak. A rómaik is legyőzték Pürrhosz elefántjait, a görög jobban járt volna, ha a behemót állatok takarmányán lovakat tartott volna. A primitív barbárok persze félnek az harci elefántoktól, de hegyi lázadók ellen ilyen állatokat tartani pazarlás. Ami pedig a legfőbb: az ómagyarok ellen sem lehet alkalmazni őket. Főleg ellenük nem. Mégis fenn kellett tartania a drága és felesleges elefántos egységeket, mert az alattvalói szemében ezek képviselték igazán a király hatalmát. Messze földön emlegették a Karthágót védő falakban kialakított elefántistállókat, a jól felszerelt és kiképzett egységeket. Milyen hadsereg vehetné ostrom alá azt a várost, ami akár félszáz páncélos ormányossal tud kirontani a partra szálló ellenségre?

Mondjuk az ómagyar hadsereg, válaszolta meg magában a szónokinak szánt kérdést Hannibál. És még partra sem kellene szállnia. Vagy rómaiakkal végeztetné el ezt a munkát, ahogy az Ibériai pun városoknál tette.

- De az is lehet, hogy ez egy másik... borjú – folytatta a vezető. A tisztáson túl hangos reccsenéssel kidőlt pár kisebb fa. Hannibál Himo felé nézett, de a titkár arca ugyanolyan kifürkészhetetlen maradt, mint az uráé. A mellettük álló testőrök közül többen a vállukra boruló lovasköpeny alatt igazgattak valamit. Ha a bekerített elefánt feléjük tör ki a gyűrűből, találkozik az ómagyarok fegyvereivel is, de Hannibál tisztában volt vele, hogy ami náluk van, semmit sem ér egy megvadult vastagbőrű ellen.

- Talán vonuljunk hátrébb – vetette fel Himo.

- Nem – zárta rövidre Hannibál. - Látni akarom, mi történik. Ezért jöttünk ide. Közelebb megyünk.

Az erdei vezetőn látszott, hogy tucatnyi jobb ötlete is akadna, de nem mert ellenkezni a hegyen túli királlyal. Pillanatnyi habozás után mutatta, merre menjenek, csak az arca vált egyre szürkébbé minden lépésnél. Hannibál figyelmét nem kerülte el a vezető viselkedése. Tudta róla, hogy tapasztalt erdőjáró, ismerte a hegyeket, a ritkás ligeteket, a sziklák közt lezúduló vízfolyásokat és a hegyek lábára felkúszó erdőségek lakóit egyaránt. Bizonyára látott már erdei elefántot is – és bizonyára nagy ívben elkerülte őket, főleg a fiatalabbakat, amiknek még ott lehet az anyja is a közelben. Az elefántok befogásával foglalkozó csapatoknak nem volt szüksége az erdőkerülők szolgálataira, ők intézték a maguk dolgait, a király mellé adott vezető ugyanúgy most lát először ilyet, mint az ura. És halálra van rémülve. Erre jók az elefántok, emlékeztette magát Hannibál. Szeretett az értelmetlen, de szükséges dolgokban is értelmet találni, így könnyebben elviselte őket. Talán még az ómagyarok segédcsapatai is félnének tőlük az első alkalommal.

A befogók megbízható, régóta idomított elefántjai is előbbre húzódtak, majd a király kíséretével szinte egyszerre gázoltak ki a magas fűvel borított tisztásra. Szemben már készen állt a béklyó, vastag fatörzsekhez rögzített vastag kötelek és láncok, amibe bele kell majd hajtani a bekerített állatot, lenyűgözni és elkezdeni a betörését, tanítását. A növendék borjú azonban nem mutatott túl sok hajlandóságot az együttműködésre, ahogy egyre szorosabbá vált körülötte a hajtók fala, úgy vált egyre kétségbeesettebbé. Az idegen csordába tartozó felnőtt elefántok érkezése csak még jobban megrémítette. A hajtók közelebb noszogatták az állataikat és az első, egy lefűrészelt agyarú, általában teherhordásra és emelőgépek működtetésére használt tehén a borjú oldalába fejelt, hogy a megfelelő irányba lökje. A fiatal elefánt és az öregebbek tülkölése ide-oda hullámzott a tisztáson, az aljnövényzetet cafatokra taposták és felkavarták az ágak, levelek alatt megbúvó port. Hannibálnak eszébe jutott egy ómagyar mondás a harcoló elefántokról. Pedig az ómagyarok földjén nem is élnek elefántok.

A túlerő végül diadalmaskodott, úgy tűnt, a borjú is megadja magát a sorsának. Az öreg elefántok beszorították a béklyóba, két fürge, karcsú és a testi épségével keveset törődő numida fiú pedig merész beugrásokkal ráhúzta a hurkokat az oszlopszerű lábakra. Az egyik egyszer kapott egy pofont a fiatal elefánt ormányától, a földre esett, de szinte rögtön fel is pattant és a füléből, orrából ömlő vérrel mit sem törődve befejezte a feladatát. Hannibál elismerően bólintott és ebből Himo is tudta a dolgát.

Furcsának tűnt a csönd, miután elült a dulakodás zaja. Az öregebb elefántok egy kupacba gyűltek a tisztás túloldalán, néha hátracsaptak az ormányukkal, mikor a fák között élő legyek túlságosan elszemtelenedtek, amúgy egykedvűen ropogtatták az eléjük tett gyümölcsöket. A hajtók és a befogócsapat többi tagja kis tüzet gyújtott és főzni kezdtek. A megbéklyózott borjú tompa tekintettel bámult a semmibe, majd néha magához tért, próbált szabadulni, de a kötelek és a köréjük font láncok erősen tartották mind a négy lábát. A többi elefántot is kikötötték: egy gyerekkar nagyságú cölöpöt ütöttek a földbe és vékony kötéllel hurkolták hozzá az egyik lábukat. Egy embert sem tartott volna vissza ez a béklyó, de ezek az állatok befogásuk óta megtanulták, hogy amit a lábukra kötnek, az erősebb náluk, így eszükbe sem jutott rángatni.

A befogócsapat a legjobb falatokat a királynak adta, természetesen. Frissen sült gyümölcsöket, sűrű levesnek tűnő ragut, ropogós lepénykenyeret. Hannibál igyekezett megtalálni a legszebb imazig dicséreteket, amiket már megtanult és látta az erdei numidákon, hogy értékelik az erőfeszítéseit. A vezetőt használta tolmácsnak a beszélgetés többi részéhez. Ha az udvari tanácsosai itt lettek volna, biztos kifejezik a nemtetszésüket, amiért nem tartja a királyhoz illő távolságot, főleg nem ezekkel a numidákkal szemben, de most nem az udvarban volt, hanem az erdőben, és ezek a férfiak kivívták a nagyrabecsülését. Igazából felesleges munkát végeznek, mert Karthágó nagyon jól meglenne elefántok nélkül is, de ez nem kisebbíti az érdemeiket. A kis ember legyőzi a nagy behemótot.

- Lassan indulnunk kellene – jegyezte meg Himo, mikor a nap már kezdett bebújni a szomszédos hegyek mögé. Hannibál bólintott. Az elefántborjúra nézett, ami kelletlenül a szájához emelt egy gyümölcsöt az elé öntött kupacból. A lábán ott pihentek a béklyók, amik hamarosan sokkal vékonyabbak lesznek, de a soha nem felejtő elefánt fejében ugyanolyan erősek maradnak. Lehet, hogy mi is így vagyunk az ómagyarokkal, gondolta Hannibál. Régen erős kötéllel bénítottak le minket, de lehet, hogy már csak egy vékony cérna maradt belőle, mi mégis ugyanúgy félünk tőlük.

- Induljunk – emelkedett fel a tábortűz mellől. Az erdei numidák meghajoltak előtte. A vezetőt hátrahagyták, visszafelé már ismerték az utat: a király és kísérete északnyugat felé átvág a hegyeken, hogy a tengerparton újra találkozzon a málhás csapattal. És Himo is tudta már, hogy miért tervezték ezt az utat egy nappal hosszabbra a kelleténél.

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr574467062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sneer 2012.04.27. 22:03:22

Szia/sziasztok!

Tetszett ez a kis kedélyes mészárlás.Csak így tovább.Hosszú hétvégén várható újabb termés? Az elefánt befogása is kellemes része volt a történetnek. Hektorionról szerintem még hallani fogunk! :)

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2012.04.28. 13:00:14

Hétfőre tervezem a következő frissítést.
süti beállítások módosítása