Már majdnem teljesen besötétedett, mire elérték az éjszakázásra kiválasztott postaállomást. Negyven lovas várta őket és két málhás elefánt, meg az állomásmester és családja. A mester zömök termetével és sűrű, erős szálú hajával érdekes ellentétet alkotott a két felesége, akik annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy valószínűleg testvérek voltak – testvérek, valahonnan a hegyeken túlról, ahol az emberek magasak, karcsúak és olyan színű a hajuk, mint a méz. A gyerekeik viszont az apjuk termetét örökölték, jobban is jártak így.

Hannibál fáradt volt, pedig az utazáson és a szemlélődésen kívül nem csinált aznap semmit. Az erődszerű állomás emeletét készítették elő a számára, valószínűleg az egész családot kiköltöztették miatta, de ezt valószínűleg nem bánták. A király kísérete soha nem volt szűkmarkú és még ennél is többet és az, hogy a postaállomás legendáriumába belekerül majd az, hogy a hegyen túli király itt töltött egy éjszakát. A birodalmi postaszolgálatot még Hamilkár alakította át, Hannibál idején még hatékonyabb lett, mikor kiépült a szárazföldi úthálózat első lépcsője. A legfontosabb utakat római módra lekövezték, de a kevésbé fontosakat is felmérték, szélesítették, egyenesítették. Egy ilyen földes-sziklás út mellett feküdt a mostani postamester állomása is. A tengeri kereskedelemből befolyó adó egy részét a postahálózat fenntartására fordították, ez a jelentéktelen kis hely is rendszeres jövedelmet húzott belőle, cserébe lovakat és öszvéreket kellett folyamatosan készenlétben tartania, ellátnia az állami pecsétet hordozó személyeket és gondját viselnie a rá bízott útszakasznak. Ezen kívül meg még abból éltek, amiből tudtak: utazókból, a hegyekben gyűjtött növényekből és valószínűleg volt valami közük a hegyi rablóbandákhoz is, ha mást nem, védelmi pénzt fizethettek nekik.

A király katonái általában távol vannak, a könnyű pénzt remélő törvényen kívüliek pedig közel. Ha a postamestert megtámadták volna, valószínűleg a király katonái bosszút álltak volna érte, legalábbis megpróbálnák. De az többe kerülhet, mint a védelmi pénz és az eredménye is meglehetősen kétséges. Az életnek mindenhol megvan az értelmes rendje, amit nem kell felborítani, gondolta Hannibál. A tetőről nézte egy darabig a hegyek sötét tömege fölött ragyogó csillagokat, meghallgatta Himo rövid beszámolóját a negyven lovassal érkezett legfrissebb hírekről, majd katona módjára maga köré csavarta a köpenyét és elaludt a postamester ágyán. Fiuméről álmodott és gőzgépek szagával az orrában ébredt.

Másnap már napfelkelte előtt elindultak, álmos emberek álmos lovakon. Húsz lovast küldtek előre, tízet az elefántokkal hátrahagytak, majd valamikor utolérik őket. A királyt és kíséretét hamarosan elnyelte a hegyek lábainál, erdőkben kanyargó út, a postaállomáson pedig visszatért az élet a régi kerékvágásba.

Hannibál még sohasem járt erre, ennek ellenére egyre több tereppontot, helyet felismert. Letértek az útról, maguk mögött hagyták a ritkás erdőfoltokat is, sziklás hegyoldalakban kaptattak felfelé, vízmosásokon vágtak át, ősi pásztorösvényeket követtek, amit rég porrá lett állatok és emberek lábai koptattak a kövek közé. Többször le kellett szállniuk, hogy kantárszáron vezessék a lovaikat. Hannibál testőrei elővették a köpenyük alól a pisztolyaikat és nyíltan viselték az ómagyaroktól lopott fegyvereket. Nem valószínű, hogy ellenséggel találkoznának errefelé, de ha mégis, akkor minden pillanat számíthat.

Mikor kiértek egy kopár, köves fennsíkra, Hannibál pihenőt rendelt el. A lován maradt, amíg az emberei lepakoltak és kialakítottak egy hevenyészett kis táborhelyet. Himo a királya mellett szobrozott, sápadtnak tűnt, az arca szürkébbre fordult, mint némelyik szikla a közelükben.

- Hol dőlnek el igazán a dolgok, Himo? - kérdezte tőle Hannibál. - Kint a terepen vagy bent a palotában, papírok és viasztáblák fölé görnyedve?

- Odabent – felelte Himo. Érződött a beszédén, hogy nehezen gördülnek ki a szavak a száján. - Csakis odabent.

Hannibál megengedett magának egy apró mosolyt, majd intett a lovászának, hogy leszáll. Körbejárta a testőreit, az egyiknek ellenőrizte a fegyverét is, majd parancsot adott, hogy gyújtsanak tüzet, aminek a füstje magasra száll.

Ezután már csak várniuk kellett.

Az első járőr fél őrségváltásnyi időre bukkant fel. Hannibál testőrei folyamatosan kémlelték a fennsík poros horizontját, amint a tevén érkező sivataglakók sziluettje elvált a szanaszét heverő nagyobb szikláktól, máris riasztottak. Mindenki fegyvert fogott és várt; a lovakra is visszatették a nyerget. Hannibál átvette Himo kezéből a messzelátót és a közeledő alakokat fürkészte.

- Tevék – állapította meg, pontot téve a katonák közt kialakult vita végére. Ő maga sem számított ezekre a formátlan, idomtalan állatokra itt a hegyekben. A numidák, főleg a délebbre élők tartottak tevét, a nagy sivatag szélére küldött telepesek is tenyésztették őket, de itt a hegyekben, dombok között a szamár és az öszvér sokkal használhatóbbnak bizonyult. Bár ez a fennsík inkább a kősivataghoz hasonlít, ha pedig utol kell érni valakit, a teve a jó választás.

Hamarosan a nyeregben ülő harcosokat is rendesen ki tudta venni. Lándzsával és íjjal fegyverezték fel őket, arcukat sötétszürke kendővel takarták el, akárcsak a fejüket. Csak a szemük látszott ki a ruhájuk alól, fegyvert markoló kezük és csupasz lábszáruk, ami inkább sötét volt, mint fehér. Hannibálnak eszébe jutottak a déli telepeket prédáló martalócokról kapott jelentések meg a garamanták, akikkel egyszer talán majd szövetséget kötnek. Vannak barbárabb népek is a numidáknál. Mindig van lejjebb, mindig van rosszabb. Ahogy jobb is. Baál sem a leghatalmasabb isten, bármit is mondjanak a papjai.

- Senki sem használhat fegyvert! - emlékeztette a katonáit. - Csak a király parancsára. Akkor sem, ha megtámadnak minket.

- Csak a király parancsára – bólintottak a szentek tizedesei.

- Emeljétek fel a király jelét! - parancsolta még Hannibál. - És tapossátok el a tüzet!

A málhából elővették Tanith anya rézbe öntött jelét, kicsomagolták és az egyik szent dárdájának végére tűzték. Két kisebb zászlót kötöttek alá, az egyikre Karthágó nevét hímezték az udvarban élő nemes családok lányai, a másik a Barkidák betűit hordozták. Mikor elkészült, a legnagyobb termetű szent vette át a király jelét, majd a társai szétnyitották a király köré vont védőalakzatot és a szent kilovagolt az érkező tevések elé. A testőrök lovait a tevék szagához éppúgy hozzászoktatták, mint az elefántokéhoz, a hátasra mégis átragadt valami az emberek között vibráló feszültségből. A szentet nem érdekelte az, ha lenyilazzák, csak arra koncentrált, hogy a király jelét megtartsa addig, amíg egy társa a helyére nem ugrat és át nem veszi tőle. Gyalázatot jelentene a halála, ha engedné a porba hullani a jelet.

Hannibál letette a messzelátót. Himo átvette és gondosan elcsomagolta a bélelt szarvasbőr tokba, az arca újra szürkévé vált, kapkodó mozdulatai is árulkodtak. Himo, Himo, gondolta Hannibál. Sajnálom, hogy így herdálom el a képességeidet, ha egyszer hazaérünk, soha nem hozlak ki a palotából.

A barbárok fél nyíllövésnyi távolságban megálltak tőlük. Békésnek tűntek, már amennyire az ilyen martalócok békésnek tűnhetnek. Íjuk felajzva pihent a tokjában, hosszú lándzsájukat lazán tartották, majd egy idő után heggyel egy lapos sziklára fektették, hogy ne kelljen a teljes súlyát tartaniuk. Csak a szemük látszott, nem lehetett olvasni az arcukról. A király jelét is méregették egy darabig, de nem szóltak semmit.

- Mire várnak? - kérdezte Himo.

- A társaikra – felelte Hannibál. - Négyen voltak, amikor először megláttuk őket, nem csak a délibáb játszott a szemünkkel.

- Miért nem mondanak semmit? - türelmetlenkedett Himo.

- Mert valószínűleg nem beszélnek a nyelvünkön. Sem az imazigok nyelvein.

Ölnek vagy várnak, tette még hozzá gondolatban. Nem akarta tovább rémíteni a titkárját, tapasztalta már, hogy a félelem nincs jó hatással az ember gondolataira, Himo értékét pedig egyedül a gondolatai jelentették, testileg satnya és hasznavehetetlen. A barbárok úgy álltak velük szemben, mintha sóbálvánnyá meredtek volna, a király jelét tartó szent szintúgy. A pun harcost a kiképzése tette halálig engedelmessé és kitartóvá, az elkendőzött arcú barbárokat pedig a világ, amibe beleszülettek. Kétség sem fér hozzá, hogy a most zajló néma küzdelmet ki fogja megnyerni; Hannibál remélte, hogy az erősítés hamarabb megérkezik, mint hogy a kiküldött szent izmai felmondják a szolgálatot.

Ölnek vagy várnak, jutott újra eszébe. Milyen furcsa lehet nekik az, hogy most először várniuk kell.

Végül felbukkant az igazi fogadóbizottság is. Az őrt álló szentek már előtte jelezték, hogy mozgó árnyékokat látnak hátul és oldalt, Hannibál maga is érezte a láthatatlan szemeket a tarkóján. A kopár, köves fennsíkon mintha megrekedt volna a levegő.

Az előttük álló tevés harcosok mögül vagy két tucatnyi társuk bukkant elő, ugyanolyan komor, arcnélküli alakok, laza félkörben felsorakoztak a betolakodókat vigyázó járőr két oldalán. Utolsónak egy két numida lovon lovagló karthágói érkezett meg, fedetlen arccal. Megálltak, majd a magasabbik mosolyogni kezdett.

- Üdvözöld a királyodat! - kiáltotta oda neki Hannibál.

A két karthágói leugrott a lováról és meghajtotta magát Hannibál felé. A magasabbik kiáltott valamit a tevéken ülő embereinek is, mire azok is meghajtották magukat, úgy a nyeregben. Hannibált ez egy kicsit zavarta, de biztos volt benne, hogy nem a tiszteletlenség jele.

- Lépj ide hozzám, Balmirkárt! - adott ki egy újabb parancsot. A magas karthágói átadta a lovát a társának, majd átsétált a szentek védővonalán és megállt a királya előtt. Hannibál kitárta a karját és megölelte a sivatagszagú, de mégis ismerős testet. Nem is a sivatag szagát érezte, hanem a gőzgépekét, a fegyverolajét, a lőporfüstét és Fiuméét, aminek annyiszor járták közösen az utcáit. Iván és Balázs. A furcsa ómagyar nevek újra éltek.

- Örülök, hogy újra látlak – mondta Balmikárt. - Elkísérünk titeket a falunkba és megmutatjuk, méltók voltunk-e a bizalmadra.

- Megnézzük – bólintott Hannibál.