Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II

 

 



free counters





Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) átkerülésnap (1) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (34) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) hamilkar barkasz (1) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (3) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (2) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (17) térkép (1) triumpathor (44) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Október végén

2014.12.07. 20:53 | szs. | 8 komment

Címkék: corpus vegleg atkerulve 6evesOM

"Átkerülés után 6" - a blog szerzői a hatodik évforduló alkalmából írt, Áu. 6-ban játszódó, korábbi karaktereikről szóló írásai.

Corpus Cs. Németh Béla történetszálát veszi fel egy írás erejéig, akit többek között a Végleg átkerülve minisorozatban ismertünk meg, mint egy eltévedt tanárt, aki kelet-magyarországi otthonába akart mindeképp hazamenni, majd némi szkíta kör után visszatérve a nem kevésbé kalandos ómagyar tanügyekbe vetette bele magát. Most meg...  

 

Chivas_Regal_Premium_Scotch_Whisky.jpgAkkor esett le, hogy miért üres az iskola, amikor megláttam a néptelen udvart. Jó néhány percig csak néztem magam elé, s arra gondoltam, azalatt a jó két óra alatt, amíg Csentőfára lovagoltam, megjavíthattam volna a tetőt, hasogathattam volna fát, vagy csak ülhettem volna a ház előtt, békésen cigarettázva.

Sörény türelmetlenül felhorkant alattam, biztos ő is hasonló dolgokon rágódott, csakhogy neki volt annyi előnye, hogy nem saját magát, hanem engem hibáztathatott. Leugrottam a nyeregből, és megpaskoltam a nyakát.

- Jól van, na - morogtam. - Kiment a fejemből az Átkerülési ünnep.

Tanácstalanul szétnéztem, aztán megragadtam a kantárt: - Gyere! Iszom valami a kocsmában, addig pihensz te is. Aztán indulunk haza.

Úgy látszott, volt még néhány ember, aki ugyanúgy elfelejtette az ünnepet, mint én, vagy magasról tett rá, akárcsak én. Oszin, a kocsmároson kívül ott héderelt még néhány melgibson - így kezdték hívni mostanában a betelepült keltákat -, valamint pár helybéli, akiknek az arcára emlékeztem, de a nevükről fogalmam sem volt. Eldörmögtem, valami köszönésfélét, és leültem az egyik asztalhoz, jó messze a többiektől.

Oszi arca felderült, ahogy meglátott. Kipattant a pult mögül, és hatalmas vigyorral az arcán sietett hozzám.

- Szevasz, igazgató úr! - kapkodta össze az asztalon árválkodó üres poharakat.

- Már nem vagyok az - morogtam.

- Elég baj az nekünk, hogy már nem vagy az - fogta halkabbra a hangját, és a csentőfaiak felé sandított. - Addig legalább rend volt, amíg te voltál...

- De már nem vagyok az - vágtam közbe. - És ha befejezted a seggnyalást, hozhatnál inni valamit.

Láthatóan megsértődött, de ismertem én jól. Annyira nem, hogy pár pillanat múlva ne folytassa valami más kellemetlen témával.

- Van fahordós kelta söröm - csapkodta szét egy kendővel az asztalon gruppenpartira készülő legyeket.

- Valami olyat hozz,amiben nincs alkohol.

Tettetett csodálkozással nézett rám:

- Hé! Hova lett a régi Csénémet, aki képes volt egy egész hordóval meginni egy átmulatott éjszakán?

...és még volt pofája cinkosul kacsintani mellé.

- Tudod jól, hogy egy éve nem iszom alkoholt. Szóval, van valamid, ami nem hülyít, vagy megyek innen a francba?

- Málna szörp - mondta, majd hozzátette: - De azt a kölyköknek adom.

- Oszikám! - kezdtem elveszíteni a türelmemet. - Hozz már egy pohárral, az Isten áldjon meg. Muszáj ezt minden egyes alkalommal végigjátszanod, ha betévedek ebbe a kuplerájba?

Néhány sértődött csapkodás, aztán újra fülig érő vigyor:

- Örülök, hogy látlak

- Én is, Oszi - sóhajtottam -, de hozd már azt a löttyöt.

Az ölében tartott poharak csörömpölése közepette elvonult a pult mögé.

Ekkor nyílt a hátsó ajtó, ahonnan az udvarra és a wc-re lehetett menni, s egy melgibson lépett be rajta. Szétnézett, s határozottan az volt az érzésem, hogy engem egy pillanatnyi idővel tovább nézett, mint a többieket.

Azt sem tudtam nem észre venni, hogy az ablak elé kötött Sörényt is alaposan szemügyre vette. Végül leült a kocsma másik sarkába.

- Itt van - tért vissza Oszi egy gyanús színű löttyel teli pohárral. Letette elém. - Mi újság az iskolában?

- A szokásos - vettem fel a poharat. Míg belekortyoltam, a pereme fölött alaposan megnéztem magamnak az ismeretlen keltát.

Határozottan az az érzésem támadt, hogy nem teljesen kelta az a kelta.

- A Sanyika? - kérdezte Oszi.

- A fiad? - téptem le a tekintetemet a keltáról. - Szemtelen, Oszi, mint a piaci légy.

- Akkor nyakald meg - felelte.

- Mi lenne, ha segítenél? - néztem fel a pohárból. - A nyakalást megoldanád te, én meg azt csinálnám, amiért ide küldtek. Tanítanám.

- Majd beszélek vele - legyintett dühösen.

-  Jó - bólintottam. - Tedd azt.

S közben újra a keltára sandítottam.

 

Majdnem minden olyan volt rajta, mint egy átlagos keltán, csak mint ha egy lehelletnyivel alacsonyabb lett volna, egy lehelletnyivel rövidebbnek tűntek a lábai, egy icipicivel szélesebbnek a vállai, furán kacsázott járás közben, és ami a legfurább, megnézte Sörényt. Márpedig egy keltát se érdekelnek a lovak, legyen az átlagos vagy sem. A kelta befogja a szekér elé, vagy levágja és megeszi, de így megnézni egy lovat, ilyen szakértő tekintettel, az elképzelhetetlen.

- Na, megyek - hörpintettem fel a maradék szörpöt, és a zsebem felé nyúltam.

- A vendégem voltál - előzött meg Oszi.

- Gyere! - tápászkodtam fel. - Megmutatom a lovam.

- Mi a fenét nézzek én Sörényen? - döbbent meg.

Közelebb hajoltam hozzá, és halkan azt mondtam:

- Gyere már, cseszdmeg, ne értetlenkedj!

 

Odakint megálltunk a ló mellett.

- Ki az a fazon? - paskoltam meg Sörény nyakát, és Oszira vigyorogtam.

- Melyik? - nézett be az ablakon.

- Ide nézz már a lóra, te szerencsétlen - sziszegtem még mindig vigyorgást imitálva. - Az a melgibson, ott magában.

- Nem tudom, ma reggel jött. De láttam itt már korábban is. Eliszogat magában, aztán fizet és elmegy.

- A többi kelta? Ismerik?

- Nem hinném. Sosem elegyedik velük szóba.

Elgondolkodva simogattam Sörény orrát.

- Anikó itthon van? - kérdeztem végül.

Oszi arca elkomorodott:

- Azt hittem, már végeztetek egymással. Nézd, ő egy rendes lány, és most boldog is…

- Végeztünk egymással - vágtam közbe. - De ha nem végeztünk volna, ahhoz sem lenne semmi közöd.

Elhallgatott, és zavartan gyűrögette a kezében tartott törölgető ronygyot.

- Miért van ez így? - nézett fel végül. - Pedig minden olyan jó volt. Együtt csináltuk végig az első évet. Harcoltunk a keltákkal, megvédtük ezt a falut. Összeszoktunk, Béla. És nézd meg, most mi van. Sokan elmentek Fiuméba, mert ott jobb életet remélnek. Még megérjük, hogy ezek az ide-oda vándorló borzasfejűek beköltöznek az üresen álló házakba. Pár éve, ha találkoztam eggyel, vagy az vágta el a torkomat, vagy én az övét. Most kér egy sört, ha bejön a kocsmába, és én kiszolgálom. A kölyköm folyton az ő kölykeikkel lóg, nem én nevelem, hanem kócos hajú, mosdatlan purdék. Hiába verem, már nem ér semmit. Lassan tizennégy éves lesz, attól félek összeszűri a levet valami festett arcú luvnyával, és cseszhetem. És te is. Kiköltöztél az erdőbe, egy putriba. Pedig, ha itt maradsz, megválasztottunk volna polgármesternek... Aztán itt van ez a rohadt nap is. Mi a tökömet ünnepeljek én ezen? He? Azt mondd meg nekem!. Harminc évet úgy éltem le az életemből, hogy volt egy nyugodt életem egy csodálatos kis hegyi faluban. Pesten volt állásom, nem is akármilyen. Aztán jött ez a rohadt átkerülés, és itt ragadtam egy rakás kifestett arcú vadember között, valahol a kőkorszakban. Egy belvárosi légkondicionált irodában dolgoztam, aktatáskás, öltönyös csávó voltam, és most? Sört árulok bazdmeg, és cefréből erjesztek pálinkát. Talán nem vetted észre, öreg, de te segítettél nekem a legtöbbet, hogy ép ésszel átvészeljem ezt. Összejártunk, ember, te, Anikó, mi az asszonnyal, Csabáék. Beszélgettünk, és én mindig azt mondtam magamban, itt van ez az ember, akit ide vetett a sors, azon a szerencsétlen napon, távol mindentől, és mindenkitől, aki fontos volt neki. És ennek ellenére talpon van. Elment a vadak közé, és visszatért, itt van ebben az idegen faluban, és teszi a dolgát.

Elcsuklott a hangja.

- Még a végén szobrot állítasz nekem, mint az átkerülés nagy hősének - dörmögtem, és igyekeztem nem ránézni, hogy meg ne lássa a tekintetemet.

- Veled nem lehet komolyan beszélni, baszdmeg - fakadt ki. - Gyere vissza! Gyere vissza Anikóhoz, hiányzol neki. És nekünk is. A pokolba az Esztergomi fejesekkel, a hülye integrációs politikával, pokolba az egész szarsággal. Gyere vissza, és szedjük rendbe ezt a lepratelepet.

Felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem:

- Nem lehet Oszi, ezt te is jól tudod. Jól vagyok én ott, ahol vagyok. Te tudod a legjobban, mit műveltem már a végén. Annak a szegény lánynak az nem hiányzott.

- Ittál, de annak már vége. Nem is csoda, hogy az italba menekültél azok után, amiken átmentél.

- Te is sok mindenen átmentél, még sem ittad magad minden nap holtrészegre. Ellenben képes voltál valamire, amire én sosem lennék. Képes voltál váltani, és az öltönyös úriemberből cefrefőző kocsmárossá váltál. Én csak… én csak egész életemben menekültem valami elől. Az életem elől ide Csentőfára, aztán innen az átkerülés elől vissza keletre, onnan megint ide, és amikor már nem volt hova mennem, az italba. Nem ilyen ember kell nektek. Jól vagyok én ott, abban a putriban az erdő mélyén. És jól vagyok így, hogy ellovagolok néhány iskolába, megtartok néhány órát, aztán visszamegyek a magányba, hogy senkinek se kelljen szendvednie miattam, csak és kizárólag nekem.

Lemondóan legyintett, majd a vállára csapta a rongyot:

- Anikó nincs itthon. Bementek Esztergomba az ünnepségre az asszonnyal együtt.

- A fenébe - dörmögtem.

- Mégis, mit akartál vele? És mi ez az egész azzal a keltával?

- Telefonálni akartam a községházáról, és pont a kelta ügyében. Gyanús nekem az a melgibson ott benn.

- Nekem az összes az - legyintett. - Meglásd, egyszer még megkeserüljük, hogy magunk közé engedtük őket. A fene egye meg Albertet a hülye bagázsával együtt. De ki a fenének akartál telefonálni? A rendőröknek? Kiröhögnek öreg. A melgibsonokkal nagyon elnézőek az Együttélési törvény miatt.

Igaza volt. Hosszasan gondolkodtam.

- Segíts nekem! - szólaltam meg végül.

 

Elmagyaráztam, mit fogunk tenni, aztán visszamentünk a kocsmába.

 

Odabenn rendeztünk egy hangos adásvételi tárgyalást, amelynek Sörény volt a tárgya. Hosszasan alkudoztunk a lóról, én tíz hordó sörre beszéltem, ő csak hatot akart adni. Összevesztünk, majd kiegyeztünk hét hordóban. Miután részletesen és kellő hangerővel elmagyaráztam neki, merre lakom, és hogy hová hozza a hordókat, elbúcsúztam, és elindultam hazafelé.

Reménykedtem benne, hogy a kelta követni fog.

 

A szokásos két óra helyett, majd háromba telt az út. Sörényen nem múlt volna a gyorsabb hazaérés, de a biztonság kedvéért visszafogtam, ha a fickó mégis követ, szem elöl ne tévesszen.

 

Így is majd fél órát vártam még, amíg felbukkant az erdő peremén. Lovon ült, egy gyönyörű szkíta lovon. Láthatóan nem lepődött meg a fejére irányzott megfeszített íjtól.

- Állj meg! - mondtam szkítául.

 

A fickó megállította a lovat, majd elvigyorodott.

- Látom, maga tényleg okos fickó - felelte szintén szkítául.

- Gondolod? - feszítettem meg még jobban az íjat. - Én például elég hülyének érzem magam, hogy nem eresztettem még a torkodba ezt a vesszőt.

- Ne eméssze magát emiatt - vigyorgott tovább, majd a lehető legtisztább magyarsággal elkiáltotta magát: - Tizedes! Miért nem mutatkozik be a házigazdánknak, ahogy illik?

 

Ekkor az egyik bokor megmozdult, és kilépett a fák közül. Azonnal felismertem a rám irányzott Dragunov csövét.

- Bodács tizedes - intett felé a csávó. - Az egyik legjobb mesterlövészünk. Tegye le azt az íjat, mert még valakinek baja esik!

Leengedtem a vesszőt, de nem dobtam el az íjat.

- Kik maguk? - néztem vissza a csávóra. Az még szélesebben elvigyorodott, majd széttárta a karjait: - Vendégek.

Azzal fürgén leugrott a ló hátáról, és odalépett hozzám.

- Bauer - nyújtotta a kezét. - Bauer Tamás.

- Mi a fenét akar?

Nem viszonoztam a kézfogást. Az íj még mindig a kezemben volt, a szemem sarkából viszont láttam, hogy a loncsos, terepszínű ruhába bújtatott alak kezében megmoccan a fegyver.

- Tegye le! - biccentett Bauer az íj felé.

- Azt kérdeztem, mit akar? - ismételtem meg, de a húrt teljesen leengedtem, kivettem a vesszőt, majd látványosan oldalra hajítottam.

- Beszélgetni magával - felelte, majd a kövekből és faágakból összetákolt kelta kunyhó felé tekintett: - Odabenn.

A felsőtestét fedő kockás kelta pokróc alá nyúlt, és egy pisztolyt vett elő.

- Induljon! - intett a csövével, majd a katona felé kiáltott: - Biztosítson, fiam!

A loncsos- bozontos alak visszahátrált a fák közé, és újra bokorrá változott.

- Ne udvariaskodjon, kérem! - fordult újra felém Bauer. - Csak menjen nyugodtan előre!

- Hellyel kínálnám - mondtam odabent -, de valahogy nem érzem, hogy kedves vendég lenne.

Elmosolyodott, aztán visszarakta a pisztolyt a pokróc alá.

- Pedig, nagyon örülök, hogy találkozhatok magával.

- Az eddig történtek fényében én nem mondhatom, hogy alig vártam ezt a találkozást - húztam el a számat. - Elmondaná végre, mi a fenét akar?

Szétnézett, és leült az egyik szék gyanánt szolgáló fatönkőre.

- Elmagyarázok mindent, csak üljön le maga is! - mutatott a másik tönkőre. - Mint mondtam, Bauer százados vagyok.

- Azt nem mondta, hogy százados.

- Most mondom.

- Szóval százados?

Bólintott.

- Akkor had tamáskodjam egy kicsit - ültem le én is egy tönkőre, és az íjat a térdeimre fektettem. - Mióta zaklatják a hadsereg tisztjei keltának öltözve a pedagógusokat?

- Egy szóval sem mondtam, hogy a hadsereg tisztje vagyok - felelte halálos nyugalommal. - Én inkábbb… , nos, inkább azt mondanám, különleges ügynök.

- Óh! - tettem meglepetést. - Akkor bizonyára a titkosszolgálat.

- Azt sem mondtam - mosolyodott el. Cigarettát húzott elő, és komótosan rágyújtott.

Kezdtem unni a stílusát, de nagyon.

- Oké - emelkedtem fel. - Amíg kiszórakozza magát, én készítek magamnak egy kávét. Nem kínálom, hát ha akkor rövidebb ideig marad.

- Üljön vissza! - intett. - És figyeljen jól, mert csak egyszer mondok el mindent!

Nem ültem vissza.

- Akkor most maga figyeljen! - csattantam fel. - Mi a fene ez az egész. Keltának öltözve utánam szaglászik. Minek? Tökéletesen beszél szkíta nyelven. Miért? És újra kérdezem, ki-a-fe-ne-ma-ga - szótagoltam.

- Üljön vissza! - ismételte meg nyugodtan.

Dühösen legyintettem, és visszaültem a fatuskóra.

- A filmekben ilyenkor azt szokták mondani, elmondom, amit tudni akar, de akkor meg kell hogy öljem - kezdett bele, és valahogy most nem vigyorgott mellé. - Persze, ez nem film, de miután elmondok mindent, döntenie kell. És ahogy ön dönt, úgy döntök majd én is. Megértett engem, uram?

- Ez most olyan kék pirula kontra piros bogyó szitu, mi? - néztem rá gúnyosan.

- Valahogy úgy - bólintott komoran.

Farkasszemet néztünk pár pillanatig. A csendet végül én törtem meg.

- Hallgatom - mondtam rekedten.

- Bár különleges ügynök vagyok, nem a titkosszolgálathoz tartozom. Fogalmazzunk úgy, hogy a legfelső döntői körök megbízását teljesítem.

- Albert?

Mutatóujjával sokat mondóan felfelé bökött.

- Ki a fene lehet Albert fölött? - húztam el a számat.

- Vannak fölötte, legyen elég ennyi. Emberek, akik az átkerülés óta döntenek fontos dolgokban. Olyanok, akik azelőtt is fontos emberek voltak.

- Szóval, a kormányzó csak egy báb.

- Inkább egy arc. Arc, amely mögé az igazi döntés hozók rejtőznek.

- Vágom már! - kaptam színpadias mozdulattal a fejemhez. - A cionista burzsoá kurva anyjukat! Hát tényleg igaz, hogy azok a szabadkőműves seggfejek csinálták az egész átkerülést?

Nem szólt rá semmit. Utolsót szívott a cigibe, aztán eltaposta a csikket.

- Amikor maga visszatért keletről, kihallgatták. Emlékszik?

Persze, hogy emlékeztem. Még orvossal is megvizsgáltattak, nem ment-e el a józan eszem, hogy annyi hülyeséget összebeszéltem szkítákról, druidákról, mocsári látomásokról.

- Nos, a maga története nyomán kaptam én a megbízatásomat.

- Most viccel, ugye? Annak már hat éve.

- Hat éve, hogy ezen az ügyön dolgozom, uram - felelte komolyan. - Még abban az évben kiküldetésre rendeltek keletre, hogy derítsem fel az ottani viszonyokat. Beépültem a szkíták közé, majd öt évet töltöttem közöttük. Nemrég tértem vissza. Azért, hogy találkozzam magával.

Felröhögtem.

- Mi olyan vicces? - kérdezte.

- Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt az egészet benyelem? Elmondom magának, mi lesz. Vagy mutat nekem egy papírt, hogy tényleg az, akinek mondja magát, és elmondja, mi a fenét akar, vagy elhúz innen a búbánatba, a kelta erdei rémnek öltözött tacskójával együtt.

- Papírt akar? - nézett rám, majd a pokróc alá nyúlt, és egy köteg papírt húzott elő. Fényképek voltak. Válogatni kezdett közöttük, majd átnyújtott néhányat.

Rossz minőségű fotók voltak, s látszott, titokban készítették a felvételeket. A képeken szkíták hemzsegtek, láthatóan valami ünnepség közben fotózták őket. És akkor megláttam őt. Egy emelvényen ült, valami szkíta főnemes oldalán. Ő volt az, semmi kétség. Shira. Arcán büszke mosoly, s keze a mellette ülő férfi vállán nyugodott.

Könnyek szöktek a szemembe.

Nyeldekelve tudtam csak megszólalni:

- Ez hülye vicc.

- Nem vicc, uram - mondta komolyan.

- Él?

Csak félve mertem megkérdezni, szinte csak suttogva, mint ha magam is félnék a választól.

Kérdéssel felelt: - Akkor ez valóban az a hölgy, akivel maga közelebbi kapcsolatba került a távolléte alatt?

- Él? - ismételtem meg, ezúttal határozottabban.

- Ha ő az, akit maga Shira-nak hívott, akkor igen.

Csak néztem meredten azt a képet.

- De hisz halott volt. Ezzel a két kezemmel temettem el. Vagy… - jutott eszembe a kézen fekvő magyarázat -, ez az egész csak átverés.

Hosszan nézett rám.

- Hogy nevezte magát? - kérdezte hirtelen. - Emlékszik, hogy nevezte?

Hogy a viharba ne emlékeztem volna, mikor az elmúlt hat évben máson sem járt az eszem, csak azon a nőn.

- Csedrim - mondtam szkítául. - Csedrimnek hívott.

Bauer felröhögött.

- Nem - rázta meg a fejét. - Ügyes trükk, elismerem, de nem csődörömnek nevezte magát.

- Akkor halljam, maga szerint hogyan hívott?

A fickó előre hajolt a tönkőn, a szemembe nézett, és szinte suttogva azt mondta:

- Madjar. Így hívta magát, madjar.

És valóban. Soha senki nem hívott így, csak Shira.

Újra a képre néztem. Hosszan, és merengve.

- Oké - bólintottam végül. - Elhiszem, hogy él. Csak azt mondja meg, hogy a fenébe lehetséges!

A fickó válasz helyett újra a képek között kezdett matatni, majd felém nyújtott egy másikat.

- Ismeri ezt a fickót?

A druida volt, aki annak idején bevitt a láp közepébe. A képen Shira és a szkíta nemes társaságában volt.

- Ez a druida - vettem át a képet.

- Aki elkábított egy egész szkíta tábort, és bevitte magát az Ecsedi lápba?

- Igen - bólintottam.

Bauer elégedetten hátradölt, és előhúzott két szál cigarettát. Az egyiket felém nyújtotta.

- A neve Quatdon - adott tüzet is. - Vagyis a szkíták így ismerik. De mi ismerjük Lucius Quarius néven is.

- Római? - néztem csodálkozva.

- Az nem biztos, de ami igen - túrta fel újra a képeket, és nyújtott felém egy másikat -, hogy három éve ezt a fotót készítettük a Fortuna Virilis előtt.

Jellegzetes római oszlopok lábánál egy fehér-arany színben pompázó tógás alak beszélget más rómaiakkal. És igen, kétség kívül a druida volt az.

- A maga Shira-ja két évvel ezelőtt bukkant fel a szkíta táborban ennek a fickónak a társaságában. Sekas, a nyugati szkíták kagánja nagyon megörült a hölgynek, meg is tette azonnal enaszon-nak. Vagyis Shira lett az…

- ...első felesége - fejeztem be a mondatot.

- Úgy van - bólintott Bauer. - Ez a csávó pedig az egyik legbizalmasabb emberévé vált.

Újra Shira képét néztem, és valami mérhetetlen üresség kezdett szétterjedni a lelkemben. Miféle kegyetlen tréfa ez a sorstól? Egyszerre tudom meg, hogy él, és azt is, hogy elérhetetlenebb távolságra került tőlem, mint ha halott lenne. Az Enaszon, asszony az asszonyok között. A többi feleség a szkítánál csak kúrig, vagyis hálni való, ha le lehet ezt szebben fordítani. De az Enaszon, az más. Egyenlő társ a család vezetésében, mindenki neki engedelmeskedik, ha a férj távol van, pl. csatában, hadjáratban küzd, ha pedig valaki a kagán Enaszon-a, akkor ugyan ez a helyzet, csak az egész nemzettségre vonatkoztatva. Nem egy szkíta családban az első asszony irányít általában, ez nyílt titok. És ami a legszebb, a házasságkötés után a férjnek kötelessége megölni enaszon-a minden korábbi szeretőjét.

 

Erőt vettem magamon, és visszanyújtottam a képeket.

- Akkor, mit is akar tőlem? - kérdeztem rekedten.

- Azt, hogy jöjjön vissza velem! - fújta ki a füstöt, de nem nyúlt a fényképekért.

- Minek? - néztem rá megütközve. - Azonosítottam magának a nőt, és a druidát is. Mi dolgom lehet még?

- Segíthet nekem megmenteni Ómagyart - felelte Bauer. És beszélni kezdett.

- A szkíták visszahúzódtak a Kárpátok keleti oldalára. Sandru nemzetsége amolyan nyugati előőrs volt, de a szkítáknak nem tetszik ez a vidék, kevés itt a legelő, és nyugatabbra már a kelták kezdtek egyre kellemetlenebb szomszédokká válni, nem is beszélve a lassan erőre kapó Rómáról. Egyszerűen nem éri meg nekik ez a föld, jól elvannak ők ott a végtelen síkságokon. A nemzettség, amelyiknek Shira férje a kagánja, több százezres főt számlál, de beljebb, keletebbre legalább tízszer ennyien vannak. A kapcsolatuk laza, pedig ha összefognak, vízözönként söpörnek el itt mindent, keltákat, rómaiakat, és bennünket is. Maga közöttük élt, tudja, hogy nem a levegőbe beszélek.

Bólintottam.

- Az egyetlen szerencsénk az, hogy mint mondtam, a szkítákat nem érdeklik az olyan kis teknők, mint a Kárpát-medence, és hogy egyelőre még csak nemzettségek laza közösségét alkotják. De ha egyszer valamelyiküknek eszébe jut, hogy összerántsa őket…

- ...akkor nekünk reszeltek - állapítottam meg.

- Ja - bólintott. - Bár ez elég enyhe kifejezés.

- Még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe.

- Elmondom azt is - intett. - Ez a fickó, a maga druidája vagy római, vagy forgolódott a rómaiak között pár évvel ezelőtt. Az egyik rómába küldött ügynökünk jelentette. Azt is tőle tudjuk, hogy a szenátus befolyásos tagjait járta fel, s találja ki, miért lobbizott?

- Ellenünk - mondta, miután tanácstalanul néztem rá. - Rá akarta venni a rómaiakat egy támadásra, hogy pusztítsanak el bennünket.

- Mármint, Ómagyart? - kérdeztem.

- Talált. Szerencsénkre Róma még gyenge - folytatta -, és elég kicsi is ahhoz, hogy egy ilyen támadást meg merjen megkockáztatni. Ugyanakkor a fiumei terjeszkedésünk egyre inkább nem tetszik nekik. De visszatérve a druidára, egyszer csak hirtelen nyoma veszett Rómában, hogy aztán pár hónap múlva felbukkanjon a szkíták között a maga Shira-jával együtt.

- És most a szkítákat győzködi?

- Nem is kevés sikerrel - bólintott Bauer. - Az eljövetelem előtt a kagán követeket menesztett a belső területek szkítáihoz.

- De az Isten szerelmére - fakadtam ki. - Mi a fenének kellek pont én magának? Egy tanár vagyok, nem titkos ügynök, vagy képzett kommandós.

- Egy tanár, aki majd egy évet kibírt a vadonban - felete Bauer, mire legyintettem.

- Csak ne legyintsen! Azokban az időkben a legtöbb ember csak ült beszarva a lakásán, vagy rohangált mint pók a falon. Magának akkor helyén volt az esze.

- Ha maga mondja - vontam meg a vállamat.

- Mondom. És azt se felejtsük el, hogy miután visszatért, itt is igyekezett helyt állni. Tudja, Németh úr, én nem egyszer néztem már farkasszemet a veszéllyel - hegyi dákok, perifériás kelták, és ugye a szkíták -, de nem tudom, lenne-e merszem egy olyan osztályba bemenni, ahol a mai gyerekeket kell tanítani.

Felröhögött, de én nem nevettem vele.

- Mit akar tőlem? - kérdeztem komoran.

- Egyelőre csak annyit, hogy jöjjön vissza velem.

- A szkíták közé?

Bólintott. Erre én nevettem fel.

- Ugye tudja, hogy már akkor halott ember leszek, ha elindulok? Ha a szkíták között élt, tudja, milyen sors vár az enaszon korábbi szeretőire.

- Tudom - bólintott -, de maga nem fog így járni. A kagánnak fogalma sincs róla, ki maga. És különben is, van egy olyan védelmezője, aki nem fogja engedni, hogy magának baja essen.

- Ki az?

- Shira.Segítséget ígért az ügyünkhöz, ha magát visszaviszem hozzá.

- Maga beszélt vele? - képedtem el.

- Szóval, az ajánlatom - folytatta válasz helyett. - Eljön velem keletre, és segít nekem rendbe tenni ezt a szkíta ügyet. Cserébe komoly pozíciót kap, ha visszatértünk.

Elgondolkodva néztem lábam előtt a földet.

- És ha nem akarok visszajönni? - kérdeztem végül.

Bauer elmosolyodott és felállt.

- Lesz ideje bőven eldönteni. Jöjjön! - intett a fejével. - Utánanéztem a viselt dolgainak, és tudom, hogy nincs amit itt hagyjon.

Felálltam, és elfogadtam a felém nyújtott kezet.

- Máris indulunk? - kérdeztem.

A fickó körbenézett, majd azt mondta:

- Előbb megrendezünk itt egy jó kis kelta támadást. Felgyújtjuk ezt a viskót, hogy azt higgyék, elintézték magát. Így senki sem fogja keresni. Aztán irány a Kárpátok.

A vállamra tette a kezét:

- Várja magát. A lelkemre kötötte, hogy vigyem vissza hozzá. Induljunk! - ismételte meg.

Már besötétedett, mire végeztünk. A kőből és ágakból összeeszkábált kelta kunyhó - két üveg szatmári szilvapálinkáért vettem egy keltától néhány éve - hamar megadta magát. Csak álltam a parázsló romok mellett, mint ha gyászolnám, de nem így volt. Még csak nem is búcsúztam, nem volt mitől. Ez a kőhalom sem volt más, mint nagy menekülésem egyik időleges megállója.

- Indulni kellene - állt meg mellettem a tizedes. Rajta is kelta rongyok voltak, egy lovat tartott kötőféken. Bauer már a lován ült, a szkíta mén türelmetlenül toporzékolt alatta.

Bólintottam, és felpattantam Sörény nyergébe.

Ebben a pillanatban fény pamacsok lobbantak az égbolt északi peremén. Megkezdődött az Átkerülés napi tűzijáték.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr926965481

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Garren 2014.12.08. 14:13:23

Erős felütés, remélem, hasonló lendülettel fogjátok folytatni. Bár a helyesírás megérne egy misét... (Csak pár példa: mintha egy szó, nemzetséget egy t-vel kell írni, stb.) De nem akarok kritizálni, örülök, ha életre kel a blog.

Vinitor · http://omagyar.blog.hu 2014.12.08. 20:32:54

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy azért közösen is átnézzük egymás dolgait, Corpus írása nálam is landolt, hát bizony néha van az úgy, hogy benne marad a hiba a gépezetben, nem vettem észre ezeket :) Vagy sok bába között elvész a gyerek? Vagy melyik is passzol ide? :D

szs. · http://martinluther.blog.hu 2014.12.09. 10:00:17

Elnézést, majd belemászom még egyszer, azok a hülye felsorolás/számozás cuccokkal ment el a felszerkesztési idegmennyiségem, mert gondolatjel helyett bepöttyöződött az egész és ezek a szereplők ehhez képest sokat beszélgetnek. :)

neutor 2014.12.10. 18:37:51

Hát én ezt nem értem! Végre valami olvasnivaló megjelent és ez a "sok" tökorrú a helyesíráson fanyalog. PKM. :D

corpus 2014.12.10. 20:10:36

A hiba az hiba, és én követtem el. Elnézést kérek mindenkitől!

szs. · http://martinluther.blog.hu 2014.12.11. 10:51:17

Na, most hogy már minden érintett önkritikát gyakorolt, :) megjegyezném, hogy nagyon szeretem Corpus írásaiban azokat a részeket, amikor a főhőse egy kocsmában társalog erről-arról. Nem tudom megmondani miért, de valamiért tetszik. Van egy novellája is (talán a Terra antológiában, most lusta vagyok megnézni), ahol hasonló a helyszín/beállítás, azt is érdemes elolvasni, ha valaki hozzájut. Na meg ezt a szálat is érdemes lenne folytatni. :)

corpus 2014.12.11. 16:57:51

Na, most már senki sem mossa le rólam, hogy állandóan kocsmában ülök :) :)
Igen, a Terrában jelent meg, Kádi tragédia a címe, és az egész novella egy kocsmai beszélgetés keretei között zajlik.
A folytatás pedig nagy öröm nekem és persze megtiszteltetés is egyben, szs már tudja, végtelenül irigy vagyok rá ezért a kiváló ötletért - :) -, és értetlenül állok az előtt, hogy a magyar scifi nem csapott még le rá.