Szikszainé lassan végzett a második pohár borral és a dühét követő duzzogását már kezdte felváltani a kellemesen bágyadt önsajnálat, mikor egy határozott dörömbölés feltépte a puha burkot körülötte. Riadtan pislogott és próbálta eldönteni, hogy csak félálomban képzelt-e valamit. Nem hallott motoszkálást az előszobából, a férje pedig nem tud halkan hazaérkezni. Odakint minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Akkor csak álmodta. A poharáért nyúlt, hogy az a pár korty már ne vesszen kárba és úgy döntött, hogy nem vár tovább. Ezek a hülye felderítők meg az állandó fontos dolgaik, füstölgött magában. Valami törzsfőnök megint összebalhézott a másikkal és persze az ő férjét kell berángatni, hogy megmondja, hogyan pofozzák jobb belátásra az ómagyar szövetségben éldegélő antikat.

Az újabb, még határozottabb dörömbölés viszont már egyértelműen nem egy álomból szökött át a borízű valóságba. Szikszainé riadtan próbált magához térni, egyik kezével a pongyolájáért nyúlt, a másikkal a fiókot húzta ki, amiben a kisebbik pisztolyt tartotta. A dohányzóasztalon majdnem keresztülesett, ahogy próbált a nappali ablaka mellé lopakodni, ahonnan kilátott a bejárati ajtóra. Határozottan ott állt valaki, de a sötétben nem ismerte fel. Egy pillanatra felnézett az égre. Legutóbb még a telihold öntött mindent sápadt fénybe, de most csak a felhőrétegen derengett át valami belőle. Szikszainé elfojtott egy katonához illő káromkodást és elindult a vastag bejárati ajtó felé. Majdnem a frász jött rá, mikor pont akkor dörömböltek be újra, mikor a fülét az ajtóra tapasztva próbált hallgatózni.

- Ki az? - szólt ki a zárt ajtón keresztül, a pisztolyt a kilincs fölé emelve.

- Erika, én vagyok az, Géza.

A hang ismerősnek tűnt a helyzet pedig hirtelen annyira komikusnak hatott, hogy Szikszainé majdnem elnevette magát. Mint valami rossz rádiójátékban, amikor a szerető érkezik…

- Milyen Géza? - kérdezte azért.

- Cserna. Én vagyok az, Cserna Géza, tudod. A Józsi hagyott egy furcsa üzenetet nemrég, azért jöttem.

- Milyen üzenetet? Miért veled üzent? Nekünk is van telefonunk.

- Nem tudom. Beengedsz, vagy elmondjam ajtón keresztül?

Szikszainé leengedte a pisztolyt és kicsit összébb húzta magán a pongyoláját. Géza a férje bajtársa volt, bár másik részlegen dolgozott, de évek óta összejárt a két család. Erre a romantikusnak szánt estére is náluk adták le a gyerekeket.

- Kicsit várj – szólt ki a férfinek és visszabotorkált a hálószobába, hogy húzzon magára valamit.

- Siess! - hallott még az ajtón keresztül egy sürgető hangot.

Hamar kiderült, hogy Géza nincs egyedül. A felesége ott állt mögötte az ajtóban, karján a négy éves lányukkal, mellette pedig a két Szikszai-gyerek, arcukon a kamaszos csibészség helyett most inkább álmos kelletlenség látszott.

- Mi történt? - kérdezte Szikszainé rosszat sejtve és gyorsan megölelte a két fiát. Azokat annyira nem indította meg az anyai szeretet.

- Aludni akarok a szobánkban – mondta a kisebbik.

- Józsi telefonált – mondta Géza. - Azt mondta, hogy nem nagyon tud most beszélni, ne kérdezzek semmit, csak hozzam haza a gyerekeket és családostól jöjjek át hozzátok, meg vigyem a puskát is. Először azt hittem, valami vicc, de hallottam végül a hangján, hogy komoly.

Szikszainé hozzászokott már a cifra dolgokhoz egy felderítő tiszt feleségeként, de a cifra dolgok általában messze, kint a végeken, az antik között történtek, nem pedig itt Egomban, a fővárosban. Még erősebben magához szorította a fiait.

- Anya, ez fáj – panaszkodott a nagyobbik.

- Gyertek be – tessékelte őket beljebb. Géza feleségének adott egy puszit és megsimogatta a félálomban nyűglődő kislány szőkés haját. - Fektesd le ide, mindjárt hozok valami takarót. Kértek… nem is tudom, kértek valamit? Nyitva van egy fél üveg bor…

- Hát azt most nem – rázta a fejét Géza. Vállán egy nagy katonai málhazsák lógott a golyós vadászpuskája mellett, övén két pisztoly és egy riasztóan nagy kés.

- Veszélyben vagyunk? - kérdezte Szikszainé.

- Ennyit tudok, amit elmondtam – felelte Géza. - Ha valami komoly dolog lenne, engem is riasztottak volna. Legszívesebben betelefonálnék az ügyeletre, de Józsi azt kérte, semmit ne kavarjak, csak jöjjek ide, amíg nem szól. Tényleg fogalmam sincs.

Azért rendesen bezárta az ajtót és körbejárta a lakást, ellenőrizve minden ablakot. A fiúk eltűntek a szobájukban, de kis idő múlva a nagyobbik újra felbukkant és tizennégy évének minden komolyságával Géza elé állt.

- Ha jönnek az antik, én is tudok bánni a pisztollyal – közölte vele.

- Ha jönnek az antik, számítok is rá – felelte neki ugyanolyan komolyan Géza. - Most viszont menj aludni, mert fáradtan nagyon rossz harcolni.

A fiú bólintott és engedelmeskedett.

- Jönnek az antik? - nézett Gézára aggódva a felesége. A kislányát már jól betakarta és leült mellé a kanapéra.

- Nem – biztosította Géza. - Azt tudnám.

- Főzök egy teát – talált magának valami elfoglaltságot Szikszainé. A pisztolyát is magával vitte a konyhába. Nagyon jól tudta, milyen az, amikor jönnek az antik: nem volt sokkal idősebb, mint a nagyobbik fia az átkerüléskor és bent lakott a belvárosban a Sacco idején, mikor a frissen átkerült, lebénult várost lerohanták a Dunán átkelő kelta hordák. És én nem tudtam bánni a pisztollyal, gondolta. Akkor legalábbis. Magát a Sacco-t nem látta, mert az egész család lemenekült a régi szenespincébe és eltorlaszolták az ajtót, de az a tehetetlen, páni félelem, amit az egész családja érzett akkor, sokáig elkísérte és érezte, hogy most is felé nyúl a múltból. Megnézte, hogy biztosítva van-e a pisztoly, majd a nadrágja övébe nyomta. Nem érdekelte az sem, hogy kényelmetlen, az se, hogy a szépen cserzett övét nem erre tervezték. Miközben elrendezgette az aprófát a sparheltben, próbált mélyeket lélegezni, hogy ne törjön rá a pánik. A tűz hamar meggyulladt, vizet töltött a kannába és a sparhelt lapjára tette. A konyha ablakából jól látszottak az Esztergomot körbevevő hegyek kontúrjai a sápadt, szót holdfényben és a néhány utcai lámpa. Hiába ült a nappaliban egy harcedzett felderítő tiszt és feküdt előtte az asztalon egy rajnak is elegendő lőfegyver, Szikszainé mégis magányosnak és védtelennek érezte magát.

Valami zúgást hallott. Bár Géza gondosan bezárt minden ablakot, Szikszainé mégis kinyitotta a konyhait és kicsit kihajolt. A zúgást erősebben hallotta és felismerte. Nem autó közeledett, pedig reménykedett, hogy hazahozzák a férjét és véget ér a rémálom, mielőtt még elkezdődne. Ez másféle zúgás volt és egy pillanatra a hang forrását is megpillantotta, egy villanásnyi, eltéveszthetetlen sziluettet: a repülőtér egyik nagy kétfedeles gépe gyűjtött magasságot majd dél felé fordult és eltűnt. Az egyik Ancsa, gondolta Szikszainé, talán az, amelyiken pár éve mi is utaztunk, mikor Józsit kitüntették. Nem értett a repülőgépekhez, de azt tudta, hogy nem nagyon repülnek éjszaka.

Becsukta az ablakot és remegő kézzel a gyógynövényes teásdoboz felé nyúlt.