Szikszai József ezredest végül leléptették és elindulhatott haza. Mikor kilépett a Felderítő Parancsnokság főbejáratán, az ebédre készülő Esztergom lüktetett körülötte a vidám, meleg napsütésben. Szikszai karikás szemével, gyűrött egyenruhájával és csapzott hajával sehogy sem illett bele a képbe. Eltelt egy kis idő, mire rá tudta venni magát, hogy megmozduljon és kimért, katonás léptekkel menetelni kezdjen hazafelé. Nem élt azzal a lehetőséggel, hogy egy szolgálati kocsival hazaszállítsák, inkább átgyalogolt a városon. Úgy érezte, még így is túl hamar fog hazaérni és nem áll majd készen arra, hogy újra felvegye az élete fonalát. Még arra sem volt ereje, hogy hazatelefonáljon; Csehit kérte meg, hogy szóljon haza, hogy rendkívüli gyakorlat volt, de már vége és minden rendben van. Tartott tőle, hogy Gézát ennyivel nem fogják tudni megetetni, de ez már legyen a Felderítő Parancsnokság gondja. Géza nem csak jó barát, hanem azt is tudja, hogy ha valamiről nem lehet beszélni, arról nem lehet beszélni.

Ez olyan dolog, amit a feleségem soha nem fog megérteni, tette még hozzá gondolatban Szikszai.

Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az az idő még így utólag visszagondolva is, miután délkelet felé távolodó gép rádiója elhallgatott és ők, a stáb, az adott pillanatban a legtitkosabb titkok őrzői csak ültek, bámultak a sötét éjszakába, várták, hogy megszólaljon a telefon, a rádió, bármi, és csak vártak és vártak. Mikor néha megcsörrent egy telefon, a gyomruk összeugrott, de mindig csak valami helyi hívásnak bizonyult a másik stábtól vagy a főparancsokságtól, kérdezve, hogy tudnak-e valamit. Nem tudtak semmit. Egy idő eltelte után már biztosak voltak benne, hogy valami nincs rendben, de tudni továbbra sem tudtak semmit. Konzel tanácsos példáját követve legszívesebben végigtelefonálták volna az összes szóba jöhető őrhelyet és állomást, de Szikszai tisztában volt vele, hogy már így is akkor felfordulást csináltak, amit nagyon nehéz lesz elsikálni; nem akarta még jobban felkeverni a trutyit. Egy idő után már a főparancsnokság kérdései is elmaradtak és az irányítótoronyban mindenki biztos volt benne, hogy ez csak azt jelenthette, hogy már tudják, amit tudni akarnak és nem érzik szükségét ezt megosztani másokkal, még azzal sem, akik szerint velük azért illene.

Végül jött egy telefon, majd nem sokra rá egy külön futár szolgálati autóval, meglehetősen magas rangú és gyakorlatilag mindenkit hazaküldött, egy rövid, de annál velősebb beszédben emlékeztetve a stábot a legszigorúbb titoktartásra és arra, hogy az illetékesek szeme, füle és minden egyebe rajtuk lesz. Szikszait pedig bevitték a parancsnokságra további kihallgatásra és eligazításra. Túl sok részletet itt sem árultak el neki, inkább kérdeztek, ugyanazt újra és újra, átnyálazták és átnyálaztatták a feljegyzéseket, amiket a futár behozott, utána kicsit jegelték Szikszait egy ablaktalan szobában, forró, de méz nélküli cikóriakávéval ellátva, hogy utána kezdjék elölről. Szikszai persze rutinos róka volt és ilyesmivel nem lehetett megzavarni, sőt, néha sikeresen visszakérdezve még pár olyan dolgot is megtudott, ami meg őt érdekelte. Ahogy sejtették, a gép lezuhant, bár az lett volna a furcsa, ha máshogy tesz, még ha meg is találta volna a rögtönzött kényszerleszállóhelyet, akkor se nagyon lett volna másképp. Többször kérdezték, hogy mi alapján számoltak útvonalat meg időket, üzemanyagot, de nem tudott rá semmi értékelhetőt mondani: a felfirkantott számításaikat a kihallgatói is láthatták, arról pedig Szikszai nem tudhatott, a gépen miket számoltak is és maradt-e belőlük valami. Maradt-e bármi egyáltalán. Nem árulták el, valószínűleg nem is tudhatták, hogy az üzemanyag fogyott-e ki vagy a külső irányítás nélkül, sötétben, hasznavehetetlen térképekkel repül pilóták egyszerűen belenyaltak a földbe valahol. A holt sem árulták el, egy váratlan visszakérdezéssel annyit tudott meg, hogy gyakorlatilag lakatlan területen – a Duna–Tisza között ez nagyon nem szűkítette le a lehetőségeket. Szikszai ezredes egy gyengébb, feszültebb pillanatában közölte a kollégáival, hogy ha bűnbakot akarnak találni, akkor nagyon könnyű dolguk lesz, ha értelmet ebben az egészben, akkor sokkal nehezebb. Ezután mindenki visszavett egy kicsit és normális gyümölcsteát is hozattak, ami kicsit elsimította a dolgokat.

A kórházhoz érve balra fordult és elindult felfelé a dombra. Próbálta a gondolatait a felesége felé terelni, hogy mit mondjon majd neki és hogyan próbálja távol tartani a családtól a benne kavargó feszültséget. Valószínűleg elmegy majd horgászni, lehet, hogy több napra is. Ahogy hazafelé ballagva egyre jobban kiszakadt abból a nyomasztó buborékból, amibe egész éjszaka be volt zárva, egyre jobban bosszantotta a dolog. Az újabb átkerüléstől való félelem már teljesen elmúlt és a tehetetlenség és a hiábavalóság nyomasztotta. Vagy hagyták volna ki az egészből, gondolta, vagy kicsit jobban megbecsülték volna. Úgy kezelik, mintha valami eldobható papírdarab lenne, amit a szemetesbe löknek, ha már nem kell. Nem tud már így is eleget erről az ügyről, ha beszélni akarna vagy szivárogtatni valami elszántabb sajtósnak, nem lenne így is elég dolog a kezében? Miért nem tudhatja meg, mi lett a történet vége? Életben maradt valaki? Találtak valami dokumentumot, dolgot, bármit, ami közelebb viszi őket ahhoz, hogy mi is történt? Ugyan mit tudna még tenni, hogy bizonyítsa, méltó arra, hogy… A fenébe az egésszel!

Végül megállt a házuk előtt. Erika már várhatta, mert még be sem csukta maga mögött a kaput, a felesége már rohant felé a kerti járda kőlapjain. Szikszai nem tartotta magát érzelgős típusnak, a munkájához nem is illett volna, de amikor az asszony a nyakába ugrott és úgy szorította, hogy sokat látott felderítőként levegőt is alig kapott, valami azért kaparni kezdte a torkát.

Pár perccel később valaki meg majdnem a szemét.

- Semmi közöm nem volt hozzá – ismételte meg újra. - Nem tudtam előre. Szerinted megszervezem a közös esténket, ha kapok valami fülest, hogy berántanak?

- Semmit sem tudtam aludni miattad! - közölte újra Erika.

- Sajnálom. Nagy felfordulás volt és sokáig azt sem tudtuk, hogy gyakorlat. Nagyon jól megszervezték. Olyan szóbeszédek terjengenek ma a városban…

- Azt akarom, hogy szerelj le! - kapta elő a régi vesszőparipáját Erika. - Tudom, hogy…

- Szerintem itt hagyjuk abba – javasolta Szikszai. - Mindketten nagyon fáradtak vagyunk és semmi értelme ezt most…

- Mindig van valami kifogásod, amikor ezt mondom! - csattant fel az asszony. Olyan volt, mint egy kutya, ami végre fogást talált a zsákmányán és nem akarta elengedni. - Most lett elegem, ezen a mai éjszakán. Soha többé nem vagyok hajlandó ezt átélni. Nem akarok mindig arra gondolni, hogy bármikor csöröghet az a rohadt telefon és…

Szikszai összeszorította a száját, hogy ne mondjon semmit. Inkább az égre nézett és az ég üresen nézett rá vissza.