A köpenyét teljesen átitatta a saját izzadsága és a térképészből szivárgó folyadék. Ha valamennyire felfogta volna a körülötte zajló eseményeket, akkor esetleg zavarta volna szagfelhő. Az adrenalin azonban felerősített bizonyos érzékeket, de eltompított másokat. Többek között a fáradtságot. No nem mintha a Héraklész Róbert olyan nehéz lett volna. Különösen így félig ruhátlanul.

Mellé.

A primitív hajítódárda, valójában csak egy hegyes karó, jó másfél méterrel kerülte el.

A térképész teste a földre hullott.

Három harcos. Alig ötven méterre, akármennyire nem érezte a súlyát, a magatehetetlen test mégiscsak lelassította.

Az övén ott fityegett a pisztolya. Még tele volt.

A lövés hangja ugyanakkor további germánokat vonzhatott volna ide.

Feltéve, hogy voltak a környéken.

A római tábort elözönlő horda mérete alapján bőven lehettek hallótávolságon belül.

Megint mellé. Ha találna, sem feltétlen jelentene gondot.

Az ellenséges harcosnak persze igaza volt. Egy ilyen hegyes bot nem sokat ér, kár spórolni vele.

A germánok szétváltak.

Az egyikük egy rövid nyelű gladius szorongatott. Már most győztes volt.

Feltéve, ha túléli.

De nem fogja.

Láthatóan fogalma sem volt a fegyver hatékony forgatásáról. Egy tuskó gall ellen valószínűleg fölényben lenne. Egy ómagyar határvadász viszont reggelire megeszi.

Amint a veszélyesebbnek látszó ellenfelekkel végzett.

A Kárpátok túlsó felén élő kimberek vassisakot hordtak. A szolgálati jégcsákányt erre méretezték.

A halántékra mért ütés legfőbb előnye, hogy csont kilencven százalék eséllyel apró szilánkokra hasad. Utána már csak a lágy részek maradnak, abban pedig nem akad el a fogazott fej.

A kardosnak a lábra kellett volna mennie. A római láncing még akkor is megfogta volna a pontatlan vágást, ha véletlenül talál.

Becsületből félreütötte.

Aztán a fickót is.

A csákány nem hajítófegyvernek készült.

De egy méterről, egy földön fekvő célpont ellen megfelelő.

A harmadiknak gyorsabbnak kellett volna lennie és kihasználni azt a bő tíz másodpercet amíg ezzel a kettővel foglalatoskodott.

Most már a menekülés lett volna az észszerű cselekvés. Ugyanakkor ilyen felfokozott idegállapotban a primitív ösztönök veszik át az irányítást.

A lövés közel sem lett olyan halk, mint szerette volna.

De ezen már kár filozofálni.

A jó másfél kilométerre tomboló erőszak bőven elég háttérzajt adott, ahhoz, hogy a félmeztelen germán hasába tolt pisztoly tompa puffanása gond nélkül beleolvadhasson.

A kardos még mozgott. De már csak egy kicsit.

Kihúzta a hátából a csákány és tarkón vágta.

Ettől abbahagyta a fickándozást.

A fák között egy római katona vörös köpenye tűnt fel. A létező legrosszabb álca. De úgy tűnik nem érdekelt senkit.

Ránézett a pihegő térképészre. A saját vérében és szarjában fetrengett. És nem mellesleg alig élt.

Hermanra rátört a hányinger. Nem ez volt az első csatája. Még csak nem is az első mészárlása. A határon kegyetlen az élet, ha tehetnék a kimberek is megölnék, megerőszakolnák és rabszolgának hurcolnák el a teuton és ómagyar nőket és gyerekeket. A határvadász egységek tagjai megtehették. A tisztek általában nem, ők többnyire csak épp máshol voltak, amikor megtörtént. Ha Esztergomban nagyon morgolódtak, akkor meg is büntették a vétkest.

Viszont eddig mindig a győztes oldalon volt.

Kivéve ma.