(Szolgálati közlemény: Köszönet a Szeretgom portálnak a híradásért!)

A kelták Esztergomi „látogatása” alaposan felforgatta az életünket. Nem elég, hogy Csilla és még több száz ember eltűnt, illetve meghalt, de a MVB tagjai rendesen bepánikoltak, illetve berágtak.

Először is rendkívüli statáriális állapotot hirdettek. (Na jó, hirdettünk, vállalom tetteimet, mert én is tagja vagyok a testületnek). A megyét – mármint ami maradt belőle – négy körzetre osztottuk, mindegyiket egy-egy statáriális testület irányítja közvetlenül. E testületek adják a statáriális bíróságokat, azaz a rögtönítélő bíróságokat.

Persze elég sokat vitatkoztunk ezen, mert ugye nincs Országgyűlés, nincs Köztársasági Elnök, szóval az Alkotmány és a védelmi igazgatási szabályok vonatkozó részei elég erőteljesen sérülnek… Végül úgy döntöttünk, hosszas vita után, hogy az „átkerülés” előtti időszakok normáit követjük, többé-kevésbé módosítva, a helyzetünkhöz igazítva azokat.

Legérthetőbben az új rendőrfőkapitány (az előzőt sajnos a kelták meggyilkolták, miközben a kapitányságra sietett a riasztás nyomán) érvelt, hogy most egy olyan rendkívüli helyzetben vagyunk, ami megköveteli tőlünk, hogy csakis a közösség érdekeivel törődjünk, és nem egy jelenleg betarthatatlan szabályhalmazt kövessünk. Azt hiszem, Albertnak nagyon is igaza van!

A statáriális testületeknek gyakorlatilag tejhatalmuk van, a katonák is alájuk tartoznak, hogy ha kell, bármi áron megakadályozzák az újabb Sacco di Esztergomot!

Még akár azt is megtehetnénk, hogy a lakosságtól elkobozzuk a járműveiket. Volt erről is egy nagy vita, hogy így biztosan ki lehetne szűrni az indokolatlan benzinhasználatot, meg lenne elég szállítójárművünk, de aztán – szerencsére – elvetettük ezt, mert azt a lakosság valószínűleg igencsak nem tolerálná! Ráadásul nincs is hol összegyűjteni, pláne nem őrizni azt a rengeteg járművet, no és a drága és kevés üzemanyagot nem pazarolhatjuk erre.

A gazdaság irányítását még koncentráltabbá tettük – mert bizony éhínség fenyeget! Egyszerűen nincs elég élelmiszer-tartalék. Gyanítjuk, hogy a falvakban élőknek nagyobb a készleteik, de a városokban, különösen Esztergomban katasztrofális a helyzet. Az élelmiszerüzleteket már „kifosztottuk”, illetve őrséggel vigyázzuk, de felmérve a mennyiségeket, nincs okunk a derűlátásra.

Az üzleteket egyébként nem csak a vezetés, hanem a lakosság is igyekezett kirámolni. A közbiztonsággal voltak, és szerintem lesznek is problémáink… Sokakat elég nehéz féken tartani, pláne úgy, hogy maradék megyében egy rendes börtön sincs. Kellett a 2002-ben felújítottat 2006-ban bezárni… Meg utána szétszerelni. A halálbüntetéssel egyébként pont ezért igyekszünk operálni – reménység szerint kellő elrettentő ereje lesz annak a néhány ítéletnek, amit kénytelenek leszünk meghozni. Hága meg az Emberjogi Bíróság nem került át velünk – legalábbis nem tudunk erről. Szóval néhány eddigi normát megszegünk, pl. azt is, hogy egy simlisnek több joga legyen, mint az áldozatának!

Csilla nővérének a lakásában lakunk, akik eltűntek. Nekik sem volt túl sok tartalékuk… Még jó, hogy miattam kiemelt adagokat kapunk. Borzasztóan aggódom érte!

A tervek szerint tavasszal megkezdjük a kiterjesztett gazdálkodást, amihez a vidéki lakosság minden segítséget meg fog kapni – persze üzemanyagot a traktorokba már nem. A fát a fűtéshez is nagyon nehéz beszállítani, nem lennék most logisztikus. Szerencse, hogy ilyen enyhe az idő!

Persze a logisztikával én is erősen küzdök! A sebesültek ellátására egy tábori kórház felállítása mellett döntöttem, mert a városi kórház kapacitása most nem elég. Plusz munkaerőt, ápolókat, háziorvosokat kell majd behívni egészségügyi szolgálatra.

Épp ez a nagy gondom – ugyanis az adataim, hogy miből, hol, mennyi van az a laptopomon volt, de azt a kelták felgyújtották… A mentéseim meg… Csillánál, a pendrájvon… Miért is hagytam otthon aznap reggel azt a vackot!

Illetve jó, hogy ezt tettem, mert most már volt egy bomba érvem, hogy miért is mennék én azzal a csapattal, akik az elrabolt embereket fogja visszahozni a keltáktól – a pendrájvon nélkülözhetetlen, nagyon nehezen, illetve sehogy sem pótolható adatok vannak! Az persze nem kötöttem Laci bá’ orrára, hogy igazából van egy másik mentésem, csak az nem a legfrissebb adatokat tartalmazza. Ha ezt tudja az öreg, biztos soha nem enged el… Mondjuk azt láttam rajta, hogy egy nagy mínuszt gyűjtöttem nála. Sőt, nem csak nála, hanem a többi kollégánál is – igaz, az ő szeretteik nem Egomban voltak azon a bizonyos éjjelen… Szerintük most a munkával kéne törődni… Na persze!

Azért a tábori kórház beindítását megszerveztem, már készültem rá egy ideje, valahogy számítottam ilyesmire. Meg aztán ez a dolgom. Tatára akartam még elutazni, hogy arról egyeztessek a parancsnokkal, hogy a katonai mentőkapacitásokat hogyan lehetne úgy bővíteni, hogy a várható igényeknek – értsd, ha elkezdjük a keltákat megbüntetni, és lesznek sérültek – meg tudjon felelni.

A Sacco óta egyébként úgy utaztam mindenhová, hogy volt egy külön fegyveres kísérőm és a sofőrnél is volt AK, illetve AMD. Hogy nála miért, azt nem tudom, talán ha meg kell állni valamiért, és akkor lepnek meg minket… mert vezetés közben elég nehéz hatékonyan használni ezeket a fegyvereket.

Az úton szerencsére nem történt semmi érdekes. Néha-néha elhúzott mellettünk, vagy velünk szembe egy-egy katonai, vagy katonaivá átprofirílozott teherautó, leponyvázva, de ez nem volt szokatlan. A településeket ugyanis legalább egy-egy rajjal megerősítettük, hogy ezzel megnyugtassuk a lakosságot. Persze ez az erőink elaprózását jelentette, ám a lakosságot nagymértékben megnyugtatta, ami jelen helyzetben legalább olyan fontos szempont volt. Egyébként egy újabb betörés ellen őrjáratot, és kerületenként felállított gyors reagálási erőket állítottunk hadrendbe. Ha jönnek a kisgatyások, akkor mennek a fiúk, és visszalökik őket. Csak épp ez a taktika elég sok üzemanyagot igényelt.

A közeljövőben azonban lesz majd néhány olyan hadművelet, amikor mi támadunk… Hogy megmutassuk, velünk nem lehet packázni. Egyébként ezt nem is egy katona, hanem szintén Albert, a rendőrparancsnok találta ki. A katonákat, meg aztán mindenkit elég hamar meggyőzött, hogy hosszútávon ez a legcélravezetőbb. Csak alaposan fel kell rá készülni.

Mint ahogy a holnapi Csillamentésre is, amihez már majdnem minden megérkezett, hogy a technikát is át tudjuk vinni a Dunán.