Réveteg bambulásomból a szemembe vakító fényszóró riasztott fel. Kiszálltam és az elemlámpával is elkezdtem „tekerni”, hogy biztos észrevegyen. A ladás papa volt az, most ért ide a romhalmazával. Megállt előttem. Odaléptem a kocsihoz, láttam, hogy az öreg nyugodt mozdulattal elfordítja a kulcsot, behúzza a kéziféket és a kis barna autóstáskájából, kiemeli az akkurátusan összekészített papírjait, majd elkezdi letekerni az ablakot. Az öreg azt gondolta, hogy ellenőrizni akarom a papírjait. Megszédültem, nem tudtam hirtelen, hogy mi a valóság.
- Jó estét, biztos úr. – mondta az öreg kicsit reszelős, de határozott hangon. Fürge kék szeme kutatóan nézett rám. Kinyújtott kezéből elvettem a papírjait. Az elemlámpát a hónom alá szorítottam, rácéloztam a kezemben levő papírokra a fénycsóvát, és automatikusan elkezdtem lapozni a személyijét.
- Jó estét. – lapoztam tovább rendületlenül. De semmit sem láttam. Szemem előtt a lángoló autók és a lángokban álló hatalmas fák táncoltak, az arcomon megint éreztem a tűz forróságát, éreztem az égő olaj és műanyag kesernyés kaparó szagát, szememet csípte a füst, fülemben ott huhogott a lángnyelvek földöntúli hangja.
- Fiatalember, valami baj van? – összerezzentem. A lámpa kiesett a hónom alól, és hangos csattanással ért földet. Az öreg mellettem állt és egy papírzsebkendőt nyújtott felém. Megéreztem a könnyeim sós ízét. Elvettem a zsebkendőt, letöröltem az arcomat. Kezdtem kicsit zavarban érezni magam. Megköszörültem a torkom és lehajoltam a lámpáért.
- Bocsánat, csak kicsit kimerült vagyok. – Szinte suttogtam. – Arra nem mehet tovább – intettem Pest felé. Visszaadtam a papírjait.
Pest felé? – gondoltam magamban. Inkább arrafelé, ahol a fővárosnak kellene lennie. Ahol a szüleim laknak, ahol Anya és a gyerekek - ahogy szokták, ha hétvégén éjszakás vagyok - reggelivel várnak holnap.
- Jól van – bólintott az öreg. – Majd megyek az öreg úton.
Benyúlt a belső zsebébe és elővett egy laposüveget. Letekerte a kupakját és szó nélkül felém nyújtotta. Kérdés nélkül elvettem, szájamhoz emeltem és jól meghúztam. Pálinka volt, valami dögletes házi rettenet. Szétmarta a torkomat és elakasztotta a lélegzetemet. Végigégette a nyelőcsövemet és tűzgolyóként ért a gyomromba. Utána szétterült bennem a forróság.
- Így már sokkal jobb lesz – nyugtázta az öreg és kivette a kezemből az üveget. Azt hittem, ő is meghúzza, de visszatette a zsebébe. – No, meséljen.
Nem tudom miért, de bizalmat éreztem iránta. Elmondtam neki, hogy mi történt az este és mit találtunk arrafelé. Egyszer sem szólt közbe, nem kérdezett semmit. Amikor befejeztem, az öreg bólintott. Úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást.
- Én meg azt hittem, hogy a rádió romlott el a kocsiban, amikor elment az adás. – Akocsi belső világításának fényében láttam az ősöreg tekerőgombos „hifit”. – Amikor elindultam a tanyáról, ott is nagy szél volt, villany meg nincs nálam, az nem kell a káposztának.
A kocsija színig volt rakva fejeskáposztával, a belső világítás sárga fényében ráncos, kopasz koponyatetőknek láttam az egymásra halmozott fejeket.
A holdtalan, derült égen fényesen szikráztak a csillagok. Hideg volt. A pálya itt sík és nyílt terepen futott. A járőrkocsi lámpái, ahogy keresztbe álltam az úton, megvilágították a vadvédő kerítést, aminek drótja, mint valami fém pókháló, csillogva feszült az oszlopok között. A kerítésen túl nyílt mező húzódott, amelyen fokozatosan elenyészett a lámpák fénye. A lámpa fényének kúpján kívül mintha mozgást láttam volna. Benyúltam a kocsiba és felkapcsoltam a keresőlámpát, aminek a fénye hatalmas kékesfehér fénykardként hasított bele a mező fölötti sötétségbe. Két koszos, kék-fehér nagykockás lepelbe öltözött csöves állt dermedten a fényárban, mint az őzek, amikor az úton szembevilágítja őket a kocsi lámpája. Derekukon valami övféle volt, a hajuk két copfba volt fonva, arcuk mintha kék lett volna, a vállukon átvetett rúd végén batyu himbálózott, amiből mintha valami növényszárak türemkedtek volna ki. Tőlünk úgy húsz, a kerítéstől tíz méterre lehettek, nem hiszem, hogy láttak volna bármit is a vakító ellenfényben.
Némán álltunk mind a négyen, mintha legyökereztünk volna. Aztán az egyik csöves elrikoltotta magát, elhajították a batyujukat és elszaladtak. A refi fényében láttam, hogy eleinte vaksin, össze-vissza szaladnak, aztán még egy rikoltás után a jó száz méterre kezdődő rekettyés felé vették az irányt és eltűntek a bozótosban.
- Az anyád! – mondta az öreg. – Jól megijedtem. Nézzük meg, mit hagytak itt.
Odaóvakodtunk a kerítéshez. A mezőn ott hevert a két batyu, meg a két bot. Az öreg várakozóan nézett rám. Remek. A nagylyukú drótok közé téve a lábam, mint valami létrán, elkezdtem felmászni a kerítésre, ami a súlyom alatt szépen imbolygott. A kezemet keservesen vágta a hideg drót. A kerítés tetején igyekeztem úgy átvetni a lábam, hogy ne feltétlenül miskároljam ki magam.
A batyuk durva anyagból szőtt és a négy sarkánál csomóra kötött nagy leplek voltak. Piros bogyós terméssel megrakott növényszárakkal voltak megtömve, a szárak végei kilógtak. Nem ismertem fel, hogy milyen növény lehet. Lábbal odébb gurítottam az egyik csomagot és felemeltem a batyu árnyékában heverő botot, ami legalább két méter hosszú volt. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de jó súlya volt. Ahogy a fény ráesett, a tetején fémesen megvillant a ráerősített hosszú bajonettpenge. Jobban megnézve nem is bajonett volt, hanem inkább kisebb kard, lehetett vagy negyven centi hosszú és tenyérnyi széles középtájon. A „kard” alsó része kis nyélben végződött, ami ketté volt hasítva és kis szegecsekkel volt a rúdhoz rögzítve. A nyélről hihetetlen szépségű és finomságú vésett minta - csavarodó szőlővessző - indult, végigfutott a kardlapon és levelekben teljesedett ki. Az ujjaim akaratlanul végigsimították a mintát. A hideg penge kétségtelenül acélból vagy vasból volt. És az éle, mint a borotva, ahogy a következő pillanatban észleltem, amikor sziszegve kaptam el az elkalandozó, most már vérző ujjamat a pengéről. Dárdával felfegyverkezett csövesek – szépen vagyunk. Felkaptam a földről a másik dárdát, ami az ikertestvére volt az előzőnek és odavittem a kerítéshez.
- Vigyázzon, mert baromi élesek! – mondtam az öregnek és átdugtam a dárdákat a kerítésen. Visszamentem a batyukért. Gondolkoztam kicsit, hozzájuk nyúljak-e, mert elég büdösek és koszosak voltak, és éppen elég horror sztori keringett az öltözőben a csövesektől elkapott nyavalyákról. A kézfejemet behúztam a kabát ujjába, és mintha ujjatlan kesztyű lenne, úgy fogtam meg az egyik batyut. Dögnehéz volt. Elvonszoltam a kerítésig. Az öreg ránézett a kibuggyanó bogyókra.
- Ez berkenye. Mondjuk, ahhoz már késő van, mert szeptember végén elhullatja a bogyóját. – mondta és a kerítésen átnyúlva lecsípett egy bogyót és a szájába vette. – Jó savankás. Apámék ebből még pálinkát is főztek régen.
Sose hallottam még a berkenyéről, de nem lepett meg, hogy pálinkát főztek belőle. Miből nem főztek még valaha pálinkát? Lábbal szétpiszkáltam a csomót, a szövet kibomlott. Másfélszer másfél méteres rongy volt, és amikor lerugdaltam róla a berkenyét, előtűnt a mintája. Ugyanolyan kék-fehér kockás volt, mint a csövesek ruhája. Az öreg fogta az egyik sarkát és áthúzta a kerítésen, és a fénybe tartotta az anyagot. Át lehetett látni a szövet durva szálai között, a kockaminták nem voltak egyformák, úgy tűnt, mintha valaki kisipari módszerrel igyekezett volna előállítani. A másik batyuban is berkenye volt, csak a szövetet ráncigáltuk át a kerítésen. Visszamásztam a túlsó oldalra. A keresőt nem mertem lekapcsolni, hátha jön még valami dárdás őrült erre.
- Tudja, fiam – kezdte az öreg és közben az egyik pengét csodálta a fényben – , ilyet én már láttam. Csak az kicsit viseletesebb volt, mint ez itt.
- A ’70-es években az autópálya-építésnél dolgoztam - folytatta. – Tolólapos géppel egyengettem a földet. Az egyik reggel eltoltam egy kisebb dombot, és a földből mindenféle agyagedény, meg cserép fordult ki. Mondták nekünk, hogy ha ilyesmit látunk, álljunk meg és szóljunk a régészeknek. Itt voltak Pestről a régészek, egy öreg professzor vezette őket. Azon a részen egész nyáron állt a munka, mert feltúrták töviről-hegyire. Nekem jó dolgom volt, mert ha nagyobb részt kellett meggyalulni, akkor szólt a prof és én toltam le óvatosan a felső tíz centiket nekik. Közben meg nyújtogattam a nyakam, és néztem, hogy mit csinálnak.
- Nagyon boldogok voltak, mert egy egész falut találtak, csak az volt a baj, hogy pont a pálya nyomvonalában volt. El kellett bontaniuk az egészet és Fehérvárra, a múzeumba vinni. Találtak pár sírt is és az egyikben egy pont ilyen dárdahegy volt. Persze csúnyán meg volt rozsdásodva. A professzorral nagyon jóban voltam, szeretett magyarázni nekem. Akkor mondta nekem, hogy ez egy kelta harcos sírja, akit valamikor időszámításunk előtt 300 körül temethettek el. Volt mellette egy kard is, ami volt vagy másfél méter hosszú. És ugyanilyen szőlőminta volt rajta.
A Lada oldalához támasztottuk a két dárdát, amelyek így fenyegetően meredeztek felfelé, a hegyük baljósan csillogott a lámpafényben. A rongyokat az öreg a motorháztetőre fektette.
- És tudja, fiam, - még nem ért a végére az öreg. – elmesélte nekem a professzor, hogy a kelták kockás mintás ruhát, vagy köpenyt viseltek, amin a kockák színe a törzset jelölte. A rómaiak a kockák színe alapján leltározták, és elég jól leírták az itt talált kelta népeket. A professzor szerint a kék-fehérek az eraviszkuszok voltak.
Bólogattam. Akkor ezek szerint hagyományőrző csöveseket, vagy valami szerepjátékos hülyegyerekeket sikerült az előbb halálra rémisztenünk, vagy… a másik lehetőségre egyszerűen nem mertem gondolni, féltem az újabb pánikrohamtól.
Az úton távol feltűnt néhány fényszóró, amelyek felett kék-piros és sárga fények villogtak. Megjött a váltásom és a pályások. A rádióm hirtelen megszólalt az övemen, már közel voltak.
- Öcsi, itt Pilu. Minden rendben?
- Minden rendben. – szóltam vissza automatikusan. Aztán belegondoltam, hogy ez a kérdés és válasz ma estétől már teljesen felesleges. Semmi sem volt rendben.
- Akkor nálad nem jártak még a kelták. – recsegte a rádióból Pilu.
Kommentek