Nem végzett olyan hamar, mint szeretett volna, mert egyre több gyerek lógott rajta. Kezdte érteni, hogy a korábbi ómagyar látogatók miért voltak annyira tartózkodóak. Eleinte csak nézték, egyik lábukról a másikra állva, majd az egyik kislány kérdezett tőle valamit - talán azt, hogy van-e a bácsinak felesége, vagy valami hasonló értelmetlen dolgot -, majd mikor leesett nekik, hogy válaszol, átszakadt a gát és jött sorba a többi kérdés. Hány éves. Van-e gyereke. Mit szeret enni. Puszilt-e már meg kígyót. De aludni biztos aludt már eggyel. Ómagyarországon nincsenek kígyók? Akkor miért nem alszanak velük? Tényleg Ómagyarországról jött? Ott tényleg mindenki ilyen magas? Ott minden nőnek van gyereke? Ott minden gyereknek van anyja? Ott mindennap kell fürödni?
Mióta elvégezte az általános iskolát, nem igazán voltak a közelében ekkora gyerekek, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, ez jól is volt így. Nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, próbált a szerelésre koncentrálni, próbált válaszolni, próbált nem válaszolni, semmi sem akart összejönni. Már a tekerőkart szerelte össze - a dinamós rendszerekhez használt pedálos félbiciklit nem engedték ki antik közé, csak a sokkal kényelmetlenebb, kézimalmokéhoz hasonló tekerőt -, amikor észrevette, hogy Ágota újra megjelent és kárörvendőnek tűnő mosollyal nézi. Épp egy kislány kérdésére próbálta kifejteni gyereknyelven, hogy a lányoknak miért van puncijuk, a fiúknak meg fütyijük. Legalábbis Andor úgy vélte, hogy gyereknyelven fejti ki éppen, bár a dolognak kölcsönzött némi illusztrációs jelleget az, hogy a tekerőkar rúdját tuszkolta be közben a szűkre sikerült vájatába.
- Szóval majd ha nagyok lesztek, megértitek - zárta le végül. - Ki a legerősebb?
- Én - emelte fel a kezét az egyik köpcös kislány.
- Te csak lány vagy - lépett elé egy borzas, szénfekete hajú kisfiú. Válasz helyett kapott egy pofont, majd mikor vissza akarta adni, még egyet. Andor felegyenesedett, hogy szétválassza őket.
- Hékások, azért...
- Hékás - szólalt meg Ágota is. A férfinak kellett pár másodperc, amíg rájött, hogy ez neki szólt. Felhúzta a szemöldökét. Ágota a köpcös kislány felé biccentett. - Tényleg ő a legerősebb.
- Ö... - Andor nagy nehezen becsukta a száját. - Akkor gyere ide. Itt fogd meg, nem kell olyan erősen. Jó. Tekerd, nem kell nagyon gyorsan.
A kislány elkezdte tekerni a kereket, mire a hippokratészi kampóra akasztott izzó fényleni kezdett. Búraként csak egy vastag kartonból hajlított kúpot és rá némi meszet sikerült szerezni, de a semminél jobb volt. A gyerekek tátott szájjal nézték, egymást taszigálva gyűltek a lámpa alá. Amikor a köpcös kislány észrevette, hogy kimarad a jóból, elengedte a kart és félrelökött pár apró fiút, hogy ő kerüljön a legjobb helyre. A többiek csalódott morajlással vették tudomásul, hogy a lámpa fénye kihunyt.
- Csak akkor világít, ha forgatjátok - közölte velük Andor. - Ahogy ezt már mondtam is.
- Akkor forgasd! - lökte a köpcös kislány a legközelebbi kisfiút a falra szerelt tekerőkar felé.
- Nem - emelte fel a kezét Ágota. Hirtelen síri csend támadt. - Csak naplemente után lehet tekerni. És csak akkor, ha egy felnőtt azt mondja. Most menjetek ki a kertbe!
Szó nélkül engedelmeskedtek.
A szomszéd szobában két kisgyerek gőgicsélt már egy ideje, közben egy halk női hang dúdolt nekik. Andor zavartan Ágotára nézett, kicsit furcsán érezte magát most, hogy kettesben maradt a nővel.
- Köszönjük - nézett a felszerelt lámpára Ágota.
- Szívesen.
- Most rögtön indulsz vissza?
- Ö... miért?
- Kellene egy kis segítség.
- Konkrétabban?
- Arrafelé van dolgom - intett az ajtó felé Ágota. - Jó lenne, ha valaki elkísérne. Valaki férfi. Ezekre a papokra meg annyira nem számítanék...
- Mármint hova?
- A város felé.
Andor kelletlenül a szerszámai felé nyúlt.
- Nem kaptam engedélyt a belépésre.
- Nem megyünk be a városba. Csak felé.
- Ezt akkor nem értem.
- Nem kértem, hogy értsd - türelmetlenkedett Ágota. - Már el kellett volna indulnom. Most kaptam a hírt, hogy... Jössz, vagy nem? Menjek egyedül az antik közé egy nappal azután, hogy ott hőzöngtek ellenünk?
Andor hátán valami kellemetlen hideg érzés futott végig. Utálta, ha nincs választása.
- Megyek - tette vissza a szerszámait.
- Remek - jegyezte meg szárazon Ágota. - A pisztolyod hoztad, remélem.
Tegnap óta senki sem mászkált gázpisztollyal. Kiderült, hogy az éles fegyver az ember hóna alatt annyira nem is jó érzés.
Sietős léptekkel vágtak át a szigetet a várossal összekötő fahídon. A Tiberis amúgy se volt valami hatalmas folyó (főleg a megszokott Dunához képest), de mégis adott valamiféle távolságérzetet, a közelben magasodó falak ellenére mégsem voltak teljesen Rómában a szigetre átevezve. Most ez az illúzió megszűnt, a híd kopott gerendáiról lelépve Andor úgy érezte, mintha meztelenül sétálna egy ellenséges, gúnyolódó tömeg közepén.
Szerencsére nem jártak erre sokan, csak egy szegényes ruhákba öltözött család igyekezett a sziget felé, Andor csak futó pillantásokat vetett rájuk, nehogy kihívásnak értékeljék. Nem sikerült rájönnie, hogy melyikük lehet a beteg, akivel kapcsolatban a kígyómániás Aszklépiosz-papok segítségét akarják kérni. Egyre több minden jutott eszébe. Tölts el egy éjszakát egy kígyókkal teli barlangban, reggel mondd el a papoknak, mit álmodtál, ők meg megmondják ebből, hogyan akar ez a kissé furcsa isten segíteni rajtad. És még az Átkerülés előtt is képesek voltak az innen származó jelképpel díszíteni a gyógyszertárakat a népek - meg persze azóta is, csak a régi, szétmállott műanyagokat lecserélték valamilyen faragványra. Őrület.
A Capitolium alatt vezetett el az útjuk. Valahol itt próbálkoztak annak idején a gallok, csak belefutottak pár lelkiismeretes libába. Vagy lúdba. Ha kicsit ügyesebbek, akkor most lehet, hogy nem kellene az alap kelta mellé latint is tanulni az ómagyar iskolákban. Odafent egy katona sisakján csillant meg a nap fénye, őket figyelte. Andor önkéntelenül is rászorított a hóna alatt lógó Parabellumra.
Olyan vagyok, mint egy béna idegenvezető.
- Kösz, hogy jöttél - szólalt meg Ágota. Érezni lehetett, hogy mennyire feszült.
- Apád megöl, ha hagylak egyedül átjönni ide.
- Nem hinném. - Azért egy pillanatra mintha mosolyra húzta volna a száját. - Na jó, lehet... Úgy látom, bejöttél a kölyköknek.
- Igen? - Andor vállat vont. - Ha mondod. Jó sokan vannak.
- Huszonhárman - bólintott Ágota. - A kisebbeket nem láttad.
- De hallottam.
- Némelyiket.
- Nagyon jól beszélnek magyarul.
Ágota egy pillanatra megállt, a Mars-mezőn figyelt valamit. A ritkásan álló épületek között nem mozdult semmi.
- Valami gond van? - kérdezte Andor.
- Nincs - rázta meg a fejét Ágota, majd újra elindult. - Ja, tudnak magyarul. A dadáik is tudnak, meg sokat hallgatják a kazettákat, amiket viszek nekik. Meg tőlem is. Fontos, hogy tudjanak.
- Miért?
- Latinul is tudnak, meg görögül is. A papoktól.
- Miért fontos nekik a magyar? - ismételte meg a kérdést Andor.
- Jól jöhet.
Úgy tűnt, erről annyira nem akar beszélni. Andor viszont úgy volt vele, ha már elkíséri ide az oroszlán barlangja elé, ahol akármikor lenyilazhatják vagy fejbe dobhatják őket egy kővel, akkor az a legkevesebb, hogy normális választ kap a kérdéseire. Nem mondott semmit, de igyekezett úgy hallgatni, hogy lejöjjön belőle a neheztelése.
Nem jött le.
A Via Lata végét jelentő kapu közelében letértek a fal alatt futó útról és elindultak egy kis liget felé. Kissé távolabb felbukkant néhány kamaszfiú, rohangáltak és botokkal dobálták egymást.
- Most mi van? - érdeklődött Andor.
- Itt kell lennie egy gyereknek valahol - fordult hátra Ágota. - Hegyezd a füled, tartsd nyitva a szemed!
- Egy gyerek?
- Egy gyerek.
- Mit keres itt egy gyerek?
Ágota mérgesen kifújta a levegőt, de aztán valahogy rávette magát arra, hogy válaszoljon.
- Ide teszik ki azokat a gyerekeket, akiket... akiket kitesznek. A paterfamilias nem fogadja be, vagy fattyú, vagy beteg, vagy csak úgy, vagy akármi. Most pedig keresd! Szóltak, hogy kitettek egyet!
- Szóltak?
Ágota most már tényleg ideges volt.
- Keresd! - sziszegte.
A liget nem volt valami nagy, de magasra nőtt benne az aljnövényzet, pár szúrós bokor pedig kifejezetten vendégmarasztalónak tűnt. Andor összeszorította a száját és elindult az Ágotával ellentétes irányba, ügyelve azért arra, hogy ne veszítse szem elől a nőt. Amikor kicsit beljebb ért, valami gyanúsan roppant a bakancsa alatt.
- Mi a...
A száraz, hosszúkás levelek közül kifordul koponya annyira kicsi volt, hogy nem tudta elhinni róla, hogy igazi. Bénultan nézte az ujjnyi foltokba rátapadó bőrt és ritkás cérnaként meredező hajszálakat, majd végre kapcsolt, pár görcsös mozdulattal visszarugdalta rá a leveleket, odébbtántorgott egy kicsit, majd egy fának dőlve megpróbált magához térni.
- Mi van? - hallotta a nő hangját egy vastag üvegfalon túlról.
- Semmi.
- Akkor ne lazsálj!
Vett pár mély lélegzetet, majd jobb híján megtapogatta az egyre kényelmetlenebbé váló hónaljtokot és újra elindult, vigyázva, hogy hova lép.
A szakadt rongyokba burkolt gyereket egy bokor alatt, a liget út felőli szélén találta meg. Első ránézésre furcsának tűnt, de ezt betudta az éhségtől beesett arcának és a rátapadt kosznak. Élt, lassan lélegzett, de nem volt jó bőrben. Odakiáltott Ágotának, majd mikor nem érkezett válasz, megismételte, jóval hangosabban és mérgesebben. Végül hallotta, hogy az avarban zörögve elindult felé.
- Nagyszerű - mormogta. Leguggolt a gyerek mellé és bizonytalanul felemelte a a kezét. Annyira kicsi volt, még a rátekert rongyokkal együtt is. A mozgásra felfigyelt, mert kinyitotta a szemét, üres tekintettel Andor felé fordult, majd nyöszörgött valamit. Talán sírásnak szánta, már csak ennyire telt.
A férfi elfojtott egy káromkodást az antik geciségével kapcsolatban.
Aztán majdnem szívrohamot kapott, amikor éles hangon felsírt a háta mögött egy másik gyerek.
- Ez nem az - mérte végig a rongyokba tekert apró testet Ágota. Egy csecsemőt szorított magához, aki kétségbeesetten ordított. Sokkal több élet szorult belé, mint a bokor alatt fekvőbe, rendes pólyába tekerték, mielőtt kirakták volna, az arca is pirosan lüktetett, nem pedig hamuszürkén. - Megtaláltam. Gyerünk vissza.
- És ez?
- Menjünk vissza - ismételte meg Ágota.
- Innen vannak a gyerekek, ugye? - kérdezte Andor. - A szigeten. Innen szedted össze őket.
- Innen - bólintott Ágota. - Gyerünk vissza.
- Nem hagyhatjuk itt - nyúlt utána Andor.
- Nem is vihetjük magunkkal. - Ágota szavai úgy csattantak szét, mint hideg esőcseppek a száraz betonon. - Beteg. Látszik a fején. Down-kóros, vagy hasonló. Ezért rakták ki. Akármit csinálsz vele, meghal.
- Akkor is...
- Mit akkor is?! A rohadt életbe, emeld fel a segged és gyere!
A gonosz, hideg érzés Andor összes tagját megreszkette.
- De ez így... Meg kell próbálni. Nem hagyhatjuk, hogy itt szenvedjen még napokig vagy...
Ágota arcán megváltozott valami. A dühkitörése még mindig lázrózsásan lüktetett rajta, de a szemében már más csillant. Andor mellé lépett és átnyújtotta a síró csecsemőt.
- Igazad van. Fogd meg.
Átvette az apró csomagot, egyszerre félt attól, hogy összetöri vagy elejti. A kislány - kislánynak gondolta, de nem tudta volna megmondani, miért - üvöltése kellemetlenül visszhangzott a fülében.
De még így is meghallotta a roppanást.
- Add vissza - állt fel Ágota. - Add vissza!
Amint átvették tőle a gyereket, kezei bénán hullottak le. Ha ebben a pillanatban megtámadják őket, csak nézni tudta volna, mi történik. Nem is érdekelte volna.
- Ne nézz oda! - A nő szavai parancsnak hangzottak, de nem volt könnyű teljesíteni őket. - Gyerünk vissza!
Ágotára sem nézett rá, de nagyon jól tudta, hogy a kemény, lázrózsás arcon könnycseppek szántanak mély csíkokat.
(folyt. köv.)
Kommentek