Ha tetszett...





Facebook

Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

  • bz249: Megnyitom a wordot oszt kutatasi palyazat nez vissza belole. Igy nehez ihletet talalni (otlet az l... (2019.04.05. 11:23) Átkerülésnap!
  • neutor: @szs.: OK! :D (2019.03.05. 17:46) Átkerülésnap!
  • szs.: Sajnos a szerzők olyan szinte visszakerültek, hogy nagyon. Már ígérni sincs arcunk. De a remény, t... (2019.03.04. 16:41) Átkerülésnap!
  • neutor: Jó reggelt! Nem lesz mán semmi? (2019.02.22. 06:19) Átkerülésnap!
  • neutor: @bz249: egy hajónak parancsnoka van, aki lehet kapitányi, hadnagyi stb. rangban. (2018.10.25. 08:33) Hannibál a kapun belül - Hajdú 3
  • Utolsó 20

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (35) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (3) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (2) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Kincseink velünk - Horánszky Zsolt

2009.10.20. 08:30 | triumphator | 3 komment

Címkék: triumpathor horánszky fiumeévad

- Nem tudom – önkéntelenül vettem elő a cigit a mellzsebből és kattintottam fel az öngyújtót, de a mozdulattal megtorpantam. – Elnézést… Rágyújthatok?
- Rá. Ha nekem is adsz egy szálat.
- Nem a legjobb – nyújtottam a fém cigarettatárcát felé. – A forrásaim erősen akadoznak.
Az ezredes mélyen letüdőzte, majd lassan, élvezettel fújta ki a kékes füstöt.
- Nem a legjobb? Fél éve nem szívtam ilyen jót… - még az ajkát is megnyalta, annyira ki volt éhezve a nikotinra. – Honnan szerezted?
- Otthonról – vágtam rá. Nem akartam elárulni, hogy Gadácsi komplett kis dohánypalánta-ládát rejtett el a hajó füstcsövének tövében, egy eldugott kis rekeszben, aminek tetejét ügyesen kiperforálgatta, hogy az ősszel meghajtatott, satnya növénykék elegendő fényt kapjanak az út alatt is. A cigi fele az első kis sarjak vékonyka leveleiből, a másik fele meg mindenféle gazból állt. Ebben az adagban menta is lehetett, mert kesernyés, mentolos ízű volt a füst. „Száva Mentol Light…” – gondoltam és önkéntelenül is elmosolyodtam. Micsoda mázlim volt azzal az eldugott gazdabolttal Sóskúton, ahová zöldségmagokért mentem és találtam pár zacskó dohánymagot is. Habozás nélkül lecsaptam a magokra. A következő út az esztergomi könyvtárba vezetett, ahol az expedíciós haderő részére lefoglaltam pár növénytermesztéssel és állattenyésztéssel kapcsolatos kézikönyvet. Volt ott egy dohánytermesztési kiskönyv is – saját használatra elkonfiskáltam azt is. Gondolatban megveregettem a saját vállamat: „Jól csinálod, Öreg.”

- Ezzel bankot robbanthatnál… - az ezredes tűnődve forgatta a kezében a cigit. – Ez, meg az – a pálinka felé bökött az állával – meghódíthatja az egész világot.
Némán bólintottam. A pálinka a keltákra döbbenetes hatással volt – a kegyetlen, embertelen harcosok a tömény alkohol hatására síró-rívó, összeölelkező és mindenbe beleegyező zombik lettek, amelyik egyszer megismerte a fél pohár szeszből származó mámort, függő lett. Szó szerint a saját anyjukat odaadták volna egy fél deci pálinkáért. Éppen ezért, a pálinka a lőszerekkel és fegyverzeti anyagokkal állt egy kategóriában – érinthetetlen, zárt és többszörös felügyelet alatt álló eszköz volt. A későbbi időre tartogattuk, amikor olyan emberekkel kell üzletelni, akik nem hallottak még rólunk.
- Mit küldünk fel a folyón elsőnek? – kérdeztem, hogy másra tereljem a szót. Nem akartam túlságosan belefolyni a dohány-alkohol dologba.
- Hmm… Éppen ezen filózgattam, amikor jöttél – intett az ezredes az asztalra, ahol egy kiterített térkép feküdt, amin városok, közutak, vasutak, repülőterek és hasonló valótlan dolgok szerepeltek. Elég komoly katonai térkép lévén, a domborzat, a hegy és vízrajz is rajta volt, méghozzá elég kis léptékben. A térkép Jugoszláviát ábrázolta, ahogy az Úr 1968. évében a térképet kiadó cég – és az éles szemű cenzor – szerint kinézett a vidék. A folyó nem olyan volt, mint a térképen – ezt a felderítők egyértelműen jelentették. Sokkal több kanyar, befűződés, szigetek és árterek húzódtak a folyó mentén. A hegyek azonban a helyükön voltak.
- Légvonalban nincs olyan messze – bökött a térképen egy pontra az ezredes. Mutatóujja a Sisak felirat alatt kopogott. – Alig több háromszáz kilométernél. A folyón viszont legalább hatszáz lesz. Ha nem több. A Száva olyan, mint az ökörhugyozás.
Ujját Sisaktól végigvezette a Szávát jelző kék vonalon egészen a Beograd feliratig. A folyó a modern korban sem éppen egyenesen futott – szabályozatlanul kanyargott végig egészen Szlovéniától, Zágrábon keresztül, végig a bosnyák-horvát határon és ömlött végül Belgrádnál a Dunába.
- Depó van a folyó mentén? – kérdeztem.
- Nincs – ingatta a fejét az ezredes. – Sisak, vagy Sziszek – nem tudom, mi a helyes megnevezése ennek a koszfészeknek – a célállomás és a depó. Még Fülöp sem olyan hatalmas, hogy egy ekkora területet ellenőrizzen. Elég neki Sisakot biztosítani. Állítólag nem volt egy népünnepély a bevonulás.
Ismertem a történetet, amit még a kiképzés során meséltek. A sisaki kelták csak súlyos harcok – és a vár felégetése – után adták meg magukat az egyesített kelta-magyar csapatoknak. Maga Fülöp is majdnem odaveszett egy rajtaütésben. Most az újjáépített várfalak mögött várta maroknyi emberével, hogy végre az expedíciós haderő odaérjen.
- Akkor csak fegyverek és lőszer – mondtam. – Fény-, hang- és könnyfakasztó gránátok.
- Úgy van – bólintott Lóránt. – Először a katonák, utána a slepp és a málha. Meg kell tisztítani a környéket, mielőtt odacuccolunk.
Halk sistergés hallatszott az asztalról, majd halkan megszólalt az ezredes rádiója.
- Fehérvár egyes, Fehérvár egyes, Sziszek egyes kérem, vétel! – a hang határozottan, nyugodtan és érthetően beszélt. Lóránt felkapta a beszélőt és azonnal válaszolt.
- Itt Fehérvár egyes. Hallgatom, Sziszek egyes.
- Mikor érkeznek? – a szenvtelen kérdés mögött mintha segítségkérés szándéka bújt volna meg.
- Amint az ár levonul, indulunk. Legfeljebb két nap múlva. Egy hét múlva ott leszünk – válaszolt az ezredes. – Mire van elsősorban szüksége?
- Egy kis pattogatott kukorica, na, az jól jönne – mélázott a hang, majd hirtelen felcsattant. – Maga szerint mi az isten haragjára volna itt szükség?! Ha kell ez a rohadt hely maguknak, azt ajánlom, igyekezzenek. Beígértem az érkezésüket és az ajándékaikat, és már kissé türelmetlenek. A türelmetlen kelta pedig meggondolatlan és erőszakos. Ők háromezren vannak, mi kicsit kevesebben. Nos?
A hang tulajdonosát teljesen hidegen hagyta, hogy kivel beszél. Nyilván tudta, hogy egy ezredes van a vonal végén, de nem érdekelte ez a tény. Szinte kioktató volt. Lóránt arcán egyszerre jelent meg a szégyen pírja és az aggódás ráncai.
- Nyugalom, fiam, nyugalom – igyekezett lazára venni a figurát az ezredes, amikor válaszolt. – A modern fegyverekkel szemben a kelták tehetetlenek. Nem kell izgulnia.
- Marha – mondta a hang szinte rögtön. – Igyekezzenek, vége.
Már álltam, amikor Lóránt vörös fejjel lerakta a kézi beszélőt. Gyorsan kívül akartam lenni.
- Ezredes úr, kérek engedélyt távozni – mondtam és szinte meg sem vártam a helyeslő bólintást, kisiettem a koraesti árnyakkal övezett fedélzetre, majd a kabinom felé vettem az irányt.

A kabinban egy petrólámpa sárgás fénye vibrált, halk reggie-zene szólt és az egyik ágyban Gadácsi feküdt hanyatt, mozdulatlanul. A srác félig elnyílt szájjal aludt, hallottam a lélegzésén, hogy mély álomban van. Az álom mibenlétére is tippelni mertem volna – mellkasán a Toygirl magazin átkerülés előtti, utolsó, rommá lapozott száma hevert, aminek borítóját Sasha Shameless eszméletlen méretű csöcsei töltötték be. A pokróc Gadácsi ágyéka körül pedig határozottan egy vakondtúrás, vagy egy játékpiramis formáját vette fel.

Kaján vigyor ült ki az arcomra és óvatosan, nehogy felébredjen, elvettem az újságot. Leereszkedtem az ágyamra, ami halk nyögéssel vette fel súlyomat és belepörgettem a lapba. Szex – atyaég, mikor is éreztem magam utoljára igazán kanosnak? Régebben nem volt ebből nagy gond. A laktanyákban, vagy azok környékén mindig voltak hálás özvegyek, vagy unatkozó háziasszonyok, akik csak a testi éhségüket akarták csillapítani. Tökéletes partnerek voltak. A szerelem engem elkerült, valahogy nem fért bele az életembe egy állandó kapcsolat. Egyszer próbálkoztam vele, annyi idős lehettem, mint most ez a fiú.
­

- Ne, ne… - a nő elfúló hangon suttogott, de a tiltó szavak ellenére is tisztán érezte, hogy bátorítja vágyait, ahogy a keze a tarkóján járt fel-alá és össze-vissza kócolta a katonásan rövidre vágott – borotvált – haját, miközben csípőjét keményen az ágyékához nyomta. Megesküdött volna, hogy érzi szeméremtájéka lüktetését és forró kipárolgását. Még keményebben ölelte a nőt, egyik kezét a formás és kemény feneke alá támasztotta, a másikkal pedig a vékony és illatos bőrű nyakat támasztotta, úgy, hogy a nő szája ne tudjon elhúzódni követelődző ajkaitól. Pedig erre semmi szükség sem volt – a nő nem menekülni akart.
Torkából ösztönösen valami mormogás féle szakadt fel, ahogy elhatalmasodó vágyai legyőzték önuralmának maradékait. Félvakon lesöpörte az íróasztal tartalmát, és a következő pillanatban már az asztallapon fekvő nő fölé hajolt, aki heves mozdulatokkal tépte le a zubbonyt a felsőtestéről. Nem tudta, meddig tartott az egész, de amikor remegő lábakkal és zihálva magához tért, halk harangszót hallott a távolból. Dél volt. Fél óra sem telt el, amikor először meglátta ezt a fiatal lányt, aki most szemét lesütve, szó nélkül igyekezett magát rendbe rakni. Fél óra sem telt el, amióta valami megmagyarázhatatlan okból egymásnak estek a raktár hűvös irodájában. A nő abbahagyta a ruházatának igazgatását és végül felnézett.
- Főtörzsőrmester elvtárs… - a hangja kicsit megbicsaklott, egy pillanatra elhallgatott, nagy levegőt vett és folytatta. – Zsolt… Mi volt ez?
- Alhadnagy elvtársnak jelentem, raktárszemle… - Horánszky is zavarban volt egy kicsit, de igyekezett lazára venni a figurát. Le nem vette a szemét a fiatal tisztről, akibe halálos szerelmes volt. – Nagyon eredményes raktárszemle…


A lány fiatal volt, kedves és szerelmes. Én is azt hittem, szerelmes vagyok. Aztán elmúlt – nem tudom miért, de egyik napról a másikra elmúlt. Jó antennái voltak, ő mondta ki, az egyik áthelyezésem előtt két nappal, hogy akkor inkább legyen vége. Elég komolyan megzuhantam, pár hétig teljesen magam alatt voltam. De túléltem és még egyszer nem akartam hibázni. Csak szeretők jöhettek és azok is csak módjával. Sose voltam egy „szexkazán”, de ami kellett, az megvolt. Most, az újságot pörgetve jutott csak eszembe, hogy tavaly szeptember óta nem voltam nővel. Hét hónapja. Ránéztem Gadácsi arcára, ami a rettenetes szemüvege nélkül nem is volt annyira előnytelen. Szegénykém, ő húsz éve nem volt nővel, amióta az anyja megszülte… Na, majd az öreg Hori tesz róla. Csak jussunk el addig. Megint azt a furcsa dolgot éreztem: mintha a fiam lenne ez a kölyök. Vagy ilyesminek képzeltem az atyai érzést.
Sóhajtottam egyet, letettem az újságot az ágyam mellett álló kis asztalra, lerúgtam a bakancsot és becsusszantam a takaró alá. A petróleumlámpa villogó fényénél kibogarásztam az asztalon heverő könyvek közül egyet és olvasni kezdtem. „Sumadija Károly – A Balkán-félsziget ásványkincsei” – ettől ugyan nem lesz olyan szép álmom, mint Gadácsinak, de a későbbiekben több hasznom lesz belőle. Legalábbis, remélem.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr531458837

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gador · http://omagyar.blog.hu 2009.10.20. 11:07:16

Annyira jó az írás, hogy senki sem mer kommentelni! :)

drazsé 2009.10.20. 11:19:44

a történet felvezetése van éppen folyamatban, és nem igazán merülenk fel - még! és ezt vehetitek fenyegetésnek is! - kérdések

majd ha több konkrétum lesz, majd akkor :)

Ghery88 · http://omagyar.blog.hu/ 2009.10.20. 12:37:03

Előre félek a hét további részétől:D