Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

  • bz249: Megnyitom a wordot oszt kutatasi palyazat nez vissza belole. Igy nehez ihletet talalni (otlet az l... (2019.04.05. 11:23) Átkerülésnap!
  • neutor: @szs.: OK! :D (2019.03.05. 17:46) Átkerülésnap!
  • szs.: Sajnos a szerzők olyan szinte visszakerültek, hogy nagyon. Már ígérni sincs arcunk. De a remény, t... (2019.03.04. 16:41) Átkerülésnap!
  • neutor: Jó reggelt! Nem lesz mán semmi? (2019.02.22. 06:19) Átkerülésnap!
  • neutor: @bz249: egy hajónak parancsnoka van, aki lehet kapitányi, hadnagyi stb. rangban. (2018.10.25. 08:33) Hannibál a kapun belül - Hajdú 3
  • Utolsó 20

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (35) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (3) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (2) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Zsoltika és Fülöp - Horánszky Zsolt

2009.10.21. 08:30 | triumphator | 3 komment

Címkék: triumpathor horánszky fiumeévad

A két napból végül négy lett, mire a kishajókat megraktuk és elindulhattunk felfelé a folyón. A parton valami vadcsapás húzódott párhuzamosan a folyóval, lóval éppen járható, bár rettentő iszapos és sáros volt. A felderítők utálkozva és anyázva készültek neki az útnak, a lovak is idegesen rángatták a lábaikat, aminek nyomán magasra fröcskölt a hideg sár. Aztán nekiindultak, és rá jó fél órával a kishajók motorját is beugrattuk. Elindultunk. A folyó vize kezdett letisztulni, uszadék már jóformán nem jött szembe, a parti fák megázott törzsén láttam, hogy a négy nap alatt legalább két métert apadt a víz. Előttünk egy kis rocsó motorja kerregett – a polgári motorcsónakot a két katona tette hadihajóvá, akik szemüket meresztve pásztázták a vizet maguk előtt. Utánuk jöttünk mi a négy bárkával, amin csak tényleg lapjával féltünk csak el, annyira megpakoltuk őket. A legtöbb helyet a négy kibelezett, ócska Transit foglalta el, amelyeket dugig tömtünk a málhával és lepányváztunk a fedélzetre. Ezek lesznek a szekereink – két ló elbírt eggyel. Emlékszem a menetpróbákra a bázison, ahol halálra röhögtük magunkat a komolytalanabbnál komolytalanabb próbákon. Kétszáztizenkettő fő málháját, fegyverzetét, tartalékait – az életünket – kellett mobilizálhatóvá tenni, úgy, hogy erőforrásunk a hajók dízelein kívül a lovaink voltak. És ezt a cuccot valahogy szállítani kell majd, hegyeken át, úttalan utakon. Kipróbáltunk mindent, az IFA-tól a szénásszekérig, amikor valakinek kipattant agyából az ötlet, vigyünk kisbuszokat. A telephelyen ott árválkodtak a schengeni beszerzésből származó, csodaszép zöldre fényezett, szinte vadonatúj Ford Transitok. Az egyik elé kötöttek két lovat, amik majd belegebedtek, de csak megmoccantani tudták a kocsit. Belezzük ki – ez volt a következő javaslat és ennek eredményeként a Transitból kirámoltunk mindent, amitől Transit volt. Motor, váltó, belső burkolatok – minden felesleges terhet kivágtunk, kibeleztünk a kocsikból. A végén két ló, ha nem éppen könnyen, de elhúzta a megrakott, csupasz kocsiszekrényt.

A folyón az út unalmas volt, a kis bárkák alacsony merülésű, lapos fenekű ladikok voltak, az erőtlennek tűnő dízelmotor monoton zakatolással tolta fel a négy, egymáshoz pányvázott hajót a folyón. Előttünk jó háromszáz méterrel vágta a szűz vizet a kismotoros csónak, valahol tőlünk jobbra, a part menti erdő szélén pedig a felderítők lovainak horkantásai szálltak az egyébként teljesen hangtalan folyó felett. A vidék néptelen volt, úgy tűnt, ősi álmát alussza a táj, és várja a pillanatot, amikor az ember majd életet lehel belé. Kiabálni tudtam volna, hogy ébresztő… De a folyó még nem tudta, hogy ideje lenne magához térnie és továbbra is békésen nyúlt el előttünk. A partból szinte semmit sem láttunk, a folyó végig sűrű, kora tavaszi erdőkön vágott keresztül, nem tudhattuk, mi van a fák szövevényén túl. Az első este nem kötöttünk ki, lehorgonyoztunk a parttól úgy ötven méterre. Senki sem zavarta meg az álmunkat. A következő három éjszakán sem történt semmi érdemi, nappal a monoton gépzaj, a szinte változatlan táj és folyó olyan érzést keltett bennem, mintha egész életemben itt hajóztam volna. Nem volt elfoglaltságunk, néztünk ki a fejünkből és vártuk, hogy történjen végre valami. Gadácsi egész nap molyolt a cuccaival, az egész málhája jóformán könyvekből állt – mindenféle tárgyból fel volt szerelve, az olcsó ponyvától a keménytáblás komolyságokig. Rendezgette a málhazsákot, hogy elbírja és még a kötelező személyi felszerelést is magára tudja akasztani, de az istennek sem boldogult. Olyan nehéz volt a cucca, hogy képtelen volt megmozdulni vele. Felhúzott szemöldökkel és bólogatva néztem a szenvedését és biztattam, hogy dobálja ki a könyveit a francba – elvégre kinek lesz szüksége a tengerparton a Full Romance regényújságokra, vagy a Toygirl lájtpornóra. Bár az utóbbiban talán lenne kis üzlet, ki tudja, mi ezeknél a vadaknál a szépségideál.
Ahogy felfelé hajóztunk, a folyó sodrása egyre erősödött, emiatt mi egyre lassultunk. És gyorsan fogyott a gázolaj… Gadácsi szorgalmasan nyilvántartotta a hordóink tartalmát és az ötödik este úgy állt előttem, mint egy kispap a bordély kapujában – borzasztó zavarban volt.
- Jelentem, hetvenkét liter gázolajjal rendelkezünk… - a hangja szinte elcsuklott, félt, hogy felelősségre vonják.
A saját számításaim szerint ennél valamivel kevesebb lehetett, de a nagyságrend stimmelt. Még két nap és kezdhetünk evezni…
- Helyes, Gadácsi, helyes – bólogattam megértően, amitől még jobban megrettent, bár kiismerhetett volna már. – Most itt járhatunk.
A kabinfalon lifegő térképre mutattam, aminek műanyag felületén a gyertyák sárgás fénye vibráló táncot járt. Nem lehettünk messze a céltól, úgy száz kilométerre tippeltem. Egy nap, talán másfél – és máris más gondunk lesz, mint a kifogyó gázolaj.
- Ne fosson, Gadácsi – a vállára ejtettem a kezem. – Elég lesz a nafta. Világos?
- Jelentem, igen… - nem mert rám nézni, lesütött szemével a padlót fixírozta.
- Mi van a palántákkal? – szegeztem neki a kérdést. Az egyik legfontosabb dolog a dohány. Utána következett a expedíció ládái közé besuvasztott saját felszerelés és anyag. A leltár kezelése az én dolgom, nem volt nehéz a négy, kereten felüli ládát bepakoltatni a hajókra. Ezekben rejtőztek boldog nyugdíjas éveim alapjai.
- Jelentem, teljesen frankó… akarom mondani… jelenteni, rendben vannak – ijedten kotort bele a zubbonya mellzsebébe és előkotort egy kicsit rongyos, de még felismerhető piros-fehér színű, kemény cigarettásdobozt. Felpattintott a doboz tetejét, amiben példásan elrendezve ott sorakozott betárazva húsz darab, „A” osztályú cigaretta – legalábbis ezen a vidéken ennél jobb biztos nem volt.
- Az utolsó termés, majdnem szín dohány… - nyújtotta felém a srác a dobozt. Ujjaim türelmetlenül kaparták ki az egyik szál cigit, a hangos reccsenéssel felsercenő gyufa lángja egy pillanat alatt ott lángolt a kis rúd alatt és már tüdőztem is le a kesernyés füstöt. Szinte azonnal éreztem az agyamban a nikotin pörölycsapásszerű hatását – ujjaimból egy pillanat alatt kiállt a nikotinelvonással járó, jól ismert zsibbadás, mély nyugalom árasztott el, és megkönnyebbültem fújtam ki a füstöt. Ha az eddigi zöldséges szarokért egy vagyont fizettek, ezért vajon mennyit fognak? Túl jó ez az anyag, túl jó – még tán ölnének is érte.
- Nem tud róla senki, igaz?
- Senki.
- Addig jó – morogtam a következő slukk előtt, majd kivettem a fiú kezéből a dobozt. – Nálam jobb helye van.
Kopogtak a kabinajtón. Ösztönösen pöcköltem ki a kabinablakon a félig sem szívott cigit és odaléptem az ajtóhoz, amit résnyire nyitottam. Egy katona állt a küszöb előtt.
- Alezredes úr, a parancsnok úr hívatja – egész korrekten vágta magát vigyázzba, Fater egyik megbízható szárnysegédje volt. Reméltem, hogy rossz az orra, mert az ajtórésen szinte dőlt ki a dohányfüst.
- Rendben, megyek – szó nélkül rázártam az ajtót és hallottam, hogy a katona lassan elcsattog a keskeny folyósón a „híd” felé.
Mi a francot akarhat Fater éjnek évadján? Lehorgonyozva álltunk a folyó közepén, nyugodt, holdvilágos éjszakánk volt, csak a hajó oldalához súrlódó lusta hullámok csobogtak monoton egykedvűséggel. Mi a fene ütött az Öregbe?
Két perccel később ott álltam a parancsnoki kabinban és próbáltam feldolgozni az élményt. Fater nem hazudtolta meg önmagát, rögtön belecsapott a lecsóba, és ahogy beléptem az ajtón, egyből a tárgyra tért.
- Zsoltikám… - atyaég, ha így kezdi, akkor tutira bebuktam valamivel. – Zsolt, ez itt Fülöp.
Fater a félhomályban eddig mögötte ácsorgó alakra mutatott, aki a most előrelépett és így rávetült a gyertyák lobogó fénye.
Az eddig megbúvó alak egy fiatal – úristen, milyen fiatal – fiú formáját vette fel a fényben. Magas és ösztövér srác volt, rendezett és frissen vasalt, ám kopottas egyenruháját kínos gonddal rendezte el magán, bakancsa fénylett a zsírtól. Sovány, szikár arcán egyszerre láttam a kölykökre olyan jellemző, hányaveti magabiztosságot és ugyanakkor valami megátalkodott konokságot és elhatározottságot is, amitől rossz érzés futott végig a gerincemen. Hosszú ujjú, kérges tenyerét határozottan felém nyújtotta és zöldes szemeivel kutatóan nézett a szemem közé.
- Örvendek – a hangja furcsán mélynek tűnt vézna testéhez képest. – Már nagyon vártuk magukat és a felszerelésünket.
Helyben vagyunk. A fiatalúr a mi felszerelésünkre pályázik. Felhúzott szemöldökkel néztem vissza az Öregre, aki megdöbbentő módon, zavartan lesütötte a szemét és az asztalán babrált valamivel. Szóval nekem kell lehűteni az igényeket. Jól van, essünk túl rajta.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr851458868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bz249 2009.10.21. 11:48:12

Szépek ezek a csendéletek. Ha egyáltalán annak minősül ez a poszt. De akkor is jó.