- De tényleg nem mondhatod el senkinek. Senkinek – ismételte meg. A Getére vezető keskeny turistaösvényen álltunk, a kocsit lent hagytuk a hegy alatti focipályán. A lombok álmosítóan zizegtek az enyhe szélben. Akár egy nyári délutánnak is elment volna az idő.

- Felfogtam elsőre is, Petya – néztem a kölyökre szelíden. - Már több minősített információval akadt dolgom, mint amit el tudsz képzelni.

- Jó, jó, persze.

Nem tetszett amúgy a dolog. Egyrészt fogalmam sem volt, hogy a jó öreg faluszéli Gete-hegyen mi lehet olyan titkos, másrészt meg ha tényleg van itt valami, akkor meg nem tetszik, hogy ezt elárulja nekem. Nincs rosszabb annál, ha valaki titkokkal dolgozik és nem tud titkot tartani. Milyen ember az ilyen? Nem a lányomnak való, az biztos.

Adát akkor hoztam ki ide, amikor harmadszor jött el hozzánk. Bő két kilométer séta a Gete alja a házunktól, ahol most anyám lakik Hajna családjával, annyira nem vészes. A hegy pedig gyönyörű, Annának is meg kell majd mutatnom. Azon gondolkoztam, hogy mikor jártam utoljára erre. Tíz éve már biztos megvan. Általában amikor hazajutok végre, örülök, hogy végre. nem látok erdőt magam körül.

Petya elszántan törtetett előre a turistaösvényen, most figyeltem csak fel arra, hogy előrelátóan bakancsot húzott a családi ebédhez. Irigyeltem érte, szörnyen tudott idegesíteni a könnyű polgári cipő a lábamon.

Az egyik újfajta turistajelzésnél letért jobbra és hamarosan már egy friss irtáson botorkáltunk, egy keskeny, nyílegyenes vágaton, a fákat csak pár napja vághatták ki, a szél és az eső még nem tudta eltüntetni az avaron szétterült fűrészport.

- Mi készül itt? - érdeklődtem.

- Eredetileg irányjeladó – állt meg egy majdnem két méter átmérőjű, kidöntött fatörzs mellett. A barnás kéregre csapott. - Szép példány, nem?

- Megteszi – hagytam rá. Láttam már ilyet eleget, a fák nagyra nőnek, ha hagyják őket. - Irányjeladó?

- A léghajóknak, repülőknek.

- Tudom, hogy a léghajóknak, de már van irányjeladó a környéken.

- Valami új rendszer, párosával telepítik őket, valami újfajta légi folyosót építenek ki.

- Ja, tudom – esett le. - Azért ez nem olyan nagy titok ám.

- Ez nem is – bólintott, majd újra a fára csapott. - De ez annál inkább. Nincs semmi furcsa?

Sóhajtottam egyet.

- Állatkodtak az erdőben láncfűrésszel – mondtam. - Jó lenne, ha ez furcsa lenne, de nem az első eset, amit látok. Meg szerintem egy jeladó nem foglal el akkora helyet, mint amit itt kivágtak.

- Melegszik – mosolygott tudálékosan Petya. - Nem a jeladónak vágták ki a fákat, hanem az útnak, amin a teherautók majd a kijelölt helyre szállítják a fémszerkezetet.

- A Gete azért nem őserdő, találhattak volna neki olyan helyet, amihez akad közelebb is út. - Mindig felbosszantott, amikor a hozzáértés helyett izomból oldottak meg dolgokat.

- Találtak is. - Egyre szélesebbé vált a mosoly. - Csak éppen az út nem volt sehol.

Várta, hogy kérdezzek valamit, én meg vártam, hogy folytassa. Kellett egy kis idő, mire nyertem.

- A turistatérképek közmondásosan pontatlanok errefelé, úgyhogy nem foglalkoztak vele különösebben, ha nincs út ott, ahol lennie kellene, akkor csinálnak. A késlekedés miatt lett egy kis balhé, tovagyűrűzött az erdészet felé, ahol volt egy emberünk, ő riasztotta az Intézetet. - Megint várt egy kicsit, majd a biztonság kedvéért hozzátette. - Az Átkerüléskutató Intézetet.

Éreztem, hogy kezd kiszáradni a szám. A fákra néztem, a szél susogása egyre fenyegetőbbnek tűnt.

Nem akartam megkérdezni, hogy mi köze az Intézetnek egy térképes-favágós bénázással tarkított balhéhoz, mert féltem attól, hogy milyen választ kapok rá.

- Ez az erdő pár hete még nem volt itt – mutatott körbe Petya.

Én is az egyik kidöntött fatörzshöz léptem, mintha csak meg akarnám tapogatni, hogy tényleg valóságos-e. Igazából kicsit meg kellett támaszkodnom, mert beleszédültem a mélységbe, ami hirtelen felvillant előttem.

ami elnyelte Adát

Petya már beletörődhetett, hogy nem kérdezek közbe olyan gyakran, mint szeretné, mert szinte lendületből folytatta.

- Felmerült, hogy lezárjuk az egész környéket, de végül nem tettük, mert nem akartuk, hogy esetleg pánik törjön ki. Más lenne a helyzet, ha Csolnok vagy egy része tűnt volna el, pár turistaút nem számít, legfeljebb azt hiszik a kirándulók, hogy eltévedtek, vagy rossz a térkép. Persze így is alaposan átvizsgáltuk, meg vizsgáljuk, néhány emberünk kint van most is, álcázva, rejtve...

Nehézkesen ráültem a hideg, nyirkos fatörzsre. Most, hogy felnyitotta a szemem, már számomra is egyértelmű volt, hogy ez nem egy olyan erdő, ami a XXI. századból származik, ez színtiszta, hamisítatlan, embertől érintetlen őserdő volt, mielőtt az építők utat vágtak volna belé. Gyerekkorom jól ismert Getéjén, ahol szinte az összes nyarat eltöltöttem.

Ahol először csókoltam meg Adát.

- Pár hete történt valami? - kérdeztem halkan.

- Még kutatjuk az időpontot, próbálunk a korábban erre járók között is kérdezősködni, csak nehéz ügy, mert nem akarunk gyanút kelteni. A biológusok is vizsgálják, hogy milyen mértékben keveredett már egymással a két külön kor élővilága, ebből próbálnak következtetéseket levonni. A legvalószínűbb az, hogy húsz nappal ezelőtt történt, mert akkor jelentették be egy csolnoki férfi eltűnését, aki sétálni indult és nem ment haza.

Amióta eszemet tudom, mindenki így vagy úgy az Átkerüléssel foglalkozik, de ha térben nem is tudunk eltávolodni tőle, időben azért már sikerült. Ez egyfajta személyes védőfalat is képezett nálam, láttam, hogy a szüleimre milyen hatással volt az, hogy felnőttként kellett újra összerakni az egész életüket, hiába lógott ott az elméleti lehetőség Démoklész kardjaként mindannyiunk feje fölött, kevés olyan emberrel találkoztam, aki valós lehetőségként számolt egy újabb Átkerüléssel, ráadásul egyikükre se mondtam volna, hogy normálisak lennének. Most, szemtől-szemben állva a jelenséggel, karnyújtásnyira a családomtól, úgy éreztem magam, mintha lándzsát döftek volna a szívembe.

És ha ez már a második eset, amit látok, ami a családomat érinti, ami lándzsát döf a szívembe?

- Mekkora területről van szó? - kérdeztem zsibbadó szájjal.

- Nem nagyról – nézett körbe Petya. - Nincs kétszáz méter az átmérője.

- És... az eredeti növényzet került vissza?

- Eredeti? - húzta fel a szemöldökét.

- Az, ami az Átkerülés előtt volt itt.

Megvonta a vállát.

- A növényzetben nincs nagy különbség, úgy értem, nincsenek zsurlók vagy a dinoszauruszok korából származó ősfák. De tárgyi emlékeket nem találtunk, pár ezer éves határon belül akármi lehet.

- Akár az is, amit mondtam.

- Akár az is – hagyta rám.

Bólintottam. Kezdett visszatérni a vér a végtagjaimba. Nem engedhetem meg magamnak, hogy így reagáljak. Láttam már cifrább dolgokat is, vért, erőszakot, kegyetlenséget. De azok mégis csak megmagyarázhatók valamivel, elkerülhetőek, ha másképp nem megy, legyőzhetőek.

Edének igaza van, kezdek kiöregedni a szakmából.

- Volt már... - Óvatosan elszakadtam a támasznak használt fatörzstől, próbálgattam, tudok-e különösebb megingás nélkül megállni a lábamon. - Volt már másik ilyen eset? Hogy egy kisebb terület átkerült az Átkerülés után?

- Nem tudok róla – vágta rá egyből Petya.

- Nem tudhatsz róla, vagy nem mondhatod el? - kérdeztem.

- Az Intézet minden anyagához hozzáférhetek, van olyan minősítésem – közölte kissé neheztelve. - És el is mondanám, mert tudom, hogy megőrzöd a titkos dolgokat. Ezt is megmutattam. Nem akartál hinni nekem a spontán átkerülésekről, hát most beigazolódott az elméletem!

A boldogságtól sugárzó képére bámultam és azt kívántam, bárcsak igaza lenne.

De tartottam tőle, hogy nincs.

Még haza sem értünk, már kerestek a csipogómon a Felderítő Parancsnokságból.

- Ugrott az esti séta? - kérdezte Anna, majd mikor nem feleltem rögtön, sóhajtott egyet. - Ha ilyen az, amikor eltávon vagy, milyen lehet, amikor dolgozol?

Most rajtam volt a sóhajtás sora.

- Sajnálom – mondtam végül. - Mondanám, hogy lehet, hogy csak kérdezni akarnak valamit, de tartok tőle, hogy nem arról van szó.

- Történt valami mostanában?

Egy izom sem rezzent az arcomon.

- A felderítőknél mindig történik valami – tértem ki a válasz elől. - Tudod, hogy nem beszélhetek a benti dolgokról.

- Akkor se beszélhetsz majd, ha a feleséged leszek? - érdeklődött.

- Akkor sem. Ez nem mentesít a titoktartási kötelezettség alól. Kérdezd meg Esztert, az Átkerüléskutatóban is van hasonló.

És még ezt is sikerült fapofával.

Amikor leparkoltam a szolgálati lakás erkélye alatt, kelletlenül mértem végig a meglehetősen hiányos közvilágítást. Állítólag némelyik lakót zavarta az ablakán bevilágító fény az éjszaka. Függönyről még nem hallottak.

- Igyekszem hamar szabadulni – ígértem. Őszintén szólva erre is kevés esélyt láttam, ha eltávos időszakban, napnyugta környékén rángatnak be, de a remény hal meg utoljára. - Kaja van a hűtőben, ha éhes vagy. Zárkózz be, ne engedj be senkit.

Kikapcsolta a biztonsági övet, majd kelletlenül kinyitotta az ajtót.

- És ne is menjek sehová – tette még hozzá.

- Ne – értettem egyet vele. - Nélkülem ne. Tudod, hogy...

- Tudom. Azért felkísérsz?

- Persze.

- Nem fogod elhinni, mit láttam ma – közöltem Csehivel, mikor kezet szorítottunk.

- A Getén? - kérdezett vissza. - De, el fogom hinni.

Megdermedtem, mintha váratlanul arcon csaptak volna.

- Figyeltetsz? - néztem a szemébe.

- Hülye kérdésekre nem válaszolok – vonta meg a vállát, majd a folyosó túlsó vége felé intett. - Kapitány bármikor befuthat, már majdnem mindenki itt van a csapatból. Helyzet van.

- A Gete?

Rosszallóan ingatta a fejét.

- Nem csak a Gete, szakadj le róla. Amúgy meg nem téged figyelünk, tedd össze a többit. Történt más is, te pedig egyre jobban benne vagy.

- Nagyszerű.

- Akkor talán mehetnénk is... - indítványozta.

Kapitány Judit a lehető legjobb vezető volt egy fedett akcióhoz. Az apró, átlagos arcú, nálam kicsit fiatalabb, de jóval idősebbnek tűnő nő sehol sem keltett különösebb feltűnést. Egészen addig, amíg szolgálatba nem helyezte magát, elővéve túlkompenzálós énjét.

- Át kell lépnünk operatív szakaszba – jelentette ki mindenfajta bevezetés nélkül. Végignéztem az asztal körül ülő embereken, sikerült elkapnom pár tétova bólintást is. Csehi a szokásos fapofáját magára húzva ült mellettem. Nem bírták egymást Kapitánnyal. - Az események kezdenek maguk mögött hagyni minket, nem elégedhetünk meg óvatos információgyűjtéssel. Azzal fogunk dolgozni, amit eddig összeszedtünk, illetve amit az új szakaszba lépve hozzácsapunk. Nézzük a legfontosabb szálakat!

Bekapcsolta az írásvetítőt, majd a hangosan zúgó szerkezet üveglapjára simított egy fóliát. Gondosan beállította az élességet, majd felvette a mutatópálcáját.

- Domina újra a pályán – jegyezte meg halkan Csehi, szinte a szája sem mozdult közben. - Amúgy elvesztettük Pál vezért.

- Hogy mi? - fakadtam ki, szerencsére az írásvetítő zúgása elnyomta a hangom.

- Kecskeméten leszálltak üzemanyagért, ott ütöttek rajtuk. Két emit kinyírtak, három embernek pedig nyoma veszett. Köztük Pál vezérnek.

Némán emésztettem az információt, miközben Kapitány a fehér fal mellett állva mutogatott. A listán ott szerepelt az én felderítésem is Nyírő Pállal kapcsolatban, valahogy nem tudott zavarni, hogy az alacsony nő „kevés érdemi információval szolgáló” bevetésként értékelte az őserdőben töltött hónapjaimat. De nem pazarolt rám sok időt, jöttek sorra a többiek, hasonló okosságokkal megspékelve. Az általános hangulattól azért nem tudtam függetleníteni magam, mire a lista végére értünk, már én is egész elkeseredtem amiért alig jutottunk valamire, a homályos ellenség pedig, aki ellen hadakoztunk, bármelyik pillanatban a nyakunkba zúdíthat valamit, ami egy buta vicctől kezdve a teljes apokalipszisig bármi lehet.

Hátradőltem a kényelmetlen irodaszékben és próbáltam függetleníteni magam a ránk telepedő nyomástól.

Az eddigi eredmények felsorolása után Kapitány a legújabb fejleményeket ismertette, Nyírő Pál elrablásától a Getén megjelent szélszigeten át a gyanús antik és kollaboránsok felbukkanásáig és mozgásáig. Szép kis lista kerekedett ki az orrunk előtt. Vázlatosan ismertette a legsürgősebb tennivalókat, két kolléga segítségével kiosztott névvel ellátott mappákat, majd fél óra tanulmányi szünetet rendet el.

- Tanulmányi szünet... - hajtotta le fáradtan a fejét Csehi. - Anyám.

Törzshelyünkre, a tábori lelkész megüresedett irodájába vonultunk vissza. Csehi a poros asztalra csapta a Kapitánytól kapott mappát, majd a táskájából még egy adagot tett mellé.

- A körítés ellenére komolyan kell vennünk – nézett a szemembe, majd kinyitotta a mappáját és összeráncolt homlokkal olvasni kezdett. Sóhajtottam egyet és követtem a példáját.

Az Időszennyezés Elleni Alosztály akkor figyelt fel rám, amikor a megtörőktől a felderítőkhöz kértem át magam – és a személyi lapomon még ott virított a két elvégzett emancipátorképzős év is. Az IDEA, nevével ellentétben egy teljesen önálló szervezet volt, a felderítőkön élősködve és az erőforrásaikat használva, de a saját útját járva. Eredetileg azért alapították, hogy megakadályozzák az Átkerült területek XXI. századból átsodródott tudásanyagának kontrollálhatatlan kiáramlását az antik felé, illetve az anti területeken kalandorkodni vágyó személyeket lekapcsolják. Egyik feladatát sem tudta tökéletesen betölteni, de azzal már az alapítók is tisztában voltak, hogy ez lehetetlen küldetés, de kezdettől fogva próbálták minimálisra visszaszorítani a stratégiai helyzetet veszélyeztető információ kiszivárgását. Ahogy Ómagyarország terjeszkedett, úgy érintkezett egyre nagyobb felületen az anti világgal, az IDEÁnak is egyre több ügynökre lett szüksége, így kerültem én is a képbe. A kiképzésemmel nem kellett sokat foglalkozniuk, kacskaringós életpályámon többet szedtem össze, mint amit tanítani tudtak volna. Ezt még Csehi is elismerte, aki gyerekkori barátból vált egyik pillanatról a másikra tartótisztté. Soha jobb álcát. Még meg sem kaptam az első bevetési parancsomat felderítőként, már az IDEA ügynöke voltam, klasszikus, tiszta felderítő bevetésből azóta sem jutott sok.

A most fejfájás okozó készülődésre érdekes módon nem a cég, még csak nem is a felderítők, hanem egy túlbuzgó emancipátor figyelt fel. A fontoskodó jelentését senki sem vette komolyan, az IDEA mindenhol jelen levő ügynökei is csak az előírások miatt iktatták. Mindent el kellett tenni, ami antik és ómagyarok közti illegális kapcsolatokról szólt. Csak akkor vették elő újra, amikor az antiknak szóló oktatási program egyik résztvevőjéről kiderült, hogy nem az, akinek mondta magát. Római nemesifjú helyett egy félig-meddig illegális szekta főpapjának a fia volt, aki ráadásul öngyilkos lett a cellájában, pedig csak egy teljesen ártalmatlan, kitoloncolás előtti kihallgatásra vitték be. Az esetnek támadt némi sajtóvisszhangja is, a római követ értetlenkedett egy sort, állítólag tényleg nem tudott semmiről. A Felderítő Parancsnokság kicsit megpiszkálta az ügyet, az aktákból pedig valahogy kihullott az emancipátor mesének tartott jelentése arról, hogy egy átkerült druida vezetésével az igazi anti mágusok és varázslók valamire készülnek Ómagyarország ellen. Az igaziak, és nem a római, görög és egyéb államok, királyságok hatalommal összefonódott bohócai.

Komolyra még ekkor sem fordult semmi, szép lassan szivárogtak az információk és nem is álltak össze egésszé. Először természetesen az emit keresték meg, aki a jelentést írta, majd mikor kiderült, hogy egy kisebb összecsapásban életét vesztette, megpróbáltuk felkutatni azokat az antikat, akiktől hallott a dologról. Egyikük keresésében már én is részt vettem, de nem találtunk senkit. Az ügy koordinálását Kapitány kapta meg. Másnak feleannyi is elég lett volna ahhoz, hogy lezárja és a döglött akták amúgy sem kicsi halmát gyarapítsa vele, de Kapitányt más fából faragták. Soha nem ismerte el azt, ha veszített, Csehi szerint azért vágták hozzá ezt az átkerült druidás mesét, hogy lefoglalja magát vele egy időre és ne kavarjon máshol. Viszont az tény, hogy jó kapcsolatokkal rendelkezett és ezt nem félt használni. Az egész ügy akkor lépett szintet, amikor az egyik pilisi táltoscsoportot módszeresen kiirtották, bár tény, hogy ezt megpróbálták álcázni az elkövetők. A balesettől a hirtelen lefolyású betegségeken át az eldurvult rablógyilkosságig terjedt a skála. A rendőrség nem verte nagydobra az esetet, már csak azért sem, mert a gyanún kívül más bizonyítékkal nem rendelkezett. Kapitánynak nem volt szüksége ilyen körülményes megoldásokra. A felderítőkkel és pár másik szolgálattal együtt, nem éppen a szolgálati szabályzatnak megfelelő módszerekkel, sikerült kiderítenie, hogy a táltosok gyilkosai nem ómagyarok voltak, hanem emancipált antik, s az antikat lenyomozva a szokásos öngyilkossá lett, majdnem elkapott gyanúsítottakon kívül felderengett egy szál, ami szintén olyan varázslók és egyéb, nem éppen racionális foglalkozást űző egyének felé mutatott, akikről az emancipátor jelentésében is olvashattunk.

És az antikkal kapcsolatos nevelő célzatú protokollok szerint az ilyet már csak az ómagyar polgárok meggyilkolása miatt is kiemelten kell kezelni, akkor is, ha az összeesküvés célja nem csak első ránézésre tűnik nevetségesnek.

Illetve csak tűnt.

- Amúgy igazad van – tette le a mappáját Csehi. A behúzott függönyökön tompítva szűrődött be az éjszakai Esztergom fénye, a Duna felől egy hajó mély hangú kürtölését hozta a szél.

- Miben is? - kérdeztem.

- A Getével kapcsolatban.

- Voltál kint?

Megrázta a fejét.

- Még nem. - A halántékát dörzsölgette, nem is nézett rám. - De ki akarok menni. Hogy a saját szememmel lássam. Milyen volt?

- Ránézésre semmi különös. - A büszke, élettel teli fák felizzottak a szemem előtt, majd ledőltek, ahogy az évmilliók érintetlenségét egyből láncfűrészekkel törték meg az utat építő munkások. - Csak a tudat, hogy itt volt valami, és most nincs. A francba, a fél gyerekkoromat azon a hegyen töltöttem. Anyámék meg pár kilométerre laknak onnan!

Ada pedig csak pár méterre feküdt tőlem, mielőtt nyoma veszett volna...

- És nem vettek észre semmit.

- Nem mondták, hogy észrevettek volna.

Én is becsuktam a mappámat. Kaparjuk elő Nyírő Pált. Személyre szóló feladat. Dolgozzam ki, hogyan használhatjuk a lányát csaléteknek. Kapitány, ó, Kapitányom. Miből van ez a nő, hogy nem fél attól, hogy egyszer bekap egy acélmagvast egy sötét sikátorban?

- Durva – bólintott Csehi.

- Szerinted ők voltak? - kérdeztem óvatosan. Széttárta a karját.

- Honnan a francból tudjam?

- Te figyeltetsz meg embereket.

- Nem figyeltetlek – tisztázta le.

- A lányom vőlegényét viszont igen. Ugye? - Nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy igen. - Mit mondanak az Átkerüléskutatóban?

- Azok nem értenek semmihez – legyintett.

- Akkor ki ért hozzá? Pár tömjénszagú öreg barom, akik hókuszpókuszolnak a hegyen? A rohadt életbe, ha tényleg visszaküldték a Getét...

- Már hogy küldték volna vissza? - dőlt előre a tábori lelkész ócska székén Csehi. - Te egy racionális ember vagy, Zombi, gondolkozz már!

- Azt teszem – néztem a szemébe. Nem állta sokáig a tekintetemet. - Maga az Átkerülés mennyire racionális? Az, hogy itt vagyunk, a kurva ókor közepén Kalákat szorongatva és léghajókon röpködve, az mennyire racionális? Ki az a hülye, aki negyven éve kizár bármit is a lehetséges dolgok közül csak azért, mert az nem tűnik racionálisnak!?

- Jól van, nyugi – fogta meg a mappáját, majd kis tétovázás után elengedte. - Nem azt mondtam, hogy nem. Igazából szerintem Kapitány is beszart, amikor meghallotta, attól lett hirtelen a szokottnál is nagyobb buzgómócsing. De akkor sincs bizonyítékunk. Nyírő Pál viszont gyanús, gyanús, hogy megölte a társait, és ha ez így van, akkor gyanús, hogy a táltosok levadászásához is akad köze.

- A Kárpát-medence másik végéből?

- Onnan. Mutassam térképen, hogy mennyi hely felé futnak a szálak? Az Európa-térkép kevés lenne hozzá.

Felálltam a poros huzattal bevont székről és a lefüggönyözött ablakhoz léptem, kicsit félrehajtottam, éppen csak résnyire. A Bazilika sötét tömege a csillagos ég elé tolakodott, volt benne valami fenyegető. Milyen lehet egy antinak?

- Szóval Nyírő Pál gyanússága logikus, a Gete meg nem az? Öreg, van egy rakat baromarcú, akik összeesküsznek, hogy titkos tudásukkal visszaküldenek minket oda, ahonnan jöttünk. Ezután egy kisebb terület helyén eltűnik az átkerült XXI. század és újra ókori őserdő terpeszkedik rajta. Itt nincs összefüggés?

Sokáig nem válaszolt.

- Nem mondom, hogy nincs igazad – mondta végül halkan. - De az én beosztásomban nem agyalhatok ilyen módon.

- Nem érdekel a beosztásod – fordultam el az ablaktól. Még elcsíptem, hogy odalent elhúz egy némán villogó rendőrautó. - Ismered a családomat te is. Szerinted biztonságban vannak?

- Hol lennének nagyobb biztonságban? - dobta vissza a kérdést. Amire tényleg nem volt választ.

Az órámra néztem. Ideje indulni vissza, Kapitány pontosan szokott kezdeni és háklis a késésekre. Mindenre háklis persze, nem csak a késésekre.

- Továbbra sem hiszed, hogy Nyírő lenne az átkerült druida? - kérdezte, miközben összepakolta a papírjait.

- Nem - feleltem.

- A lánya miatt?

- A lányának semmi köze ehhez.

- Ezt te sem mondod komolyan.

Lekapcsolta az asztali lámpát, a szobát csak a függönyökön átszűrődő fény világította meg valamennyire. Nem feleltem neki semmit.

- Érdekes végiggondolni, mi lenne akkor, ha tényleg visszaküldenének minket – hallottam a sötétben. Úgy látszik, csak világosban működik a racionalitása.

- Szerinted milyen lenne? - kérdeztem halkan.

- Szar – jelentette ki. - Engem nem etettek meg a régi világról írt könyvekkel, én azokat is olvastam, amik onnan kerültek át ide. Azokat is, amiket még a kutatóknak se nagyon adnak ki. Tudod, miről beszélek.

- Ja.

Tudtam.