Hajnali fél négykor kopogás ébresztett fel. Anna az ágy szélére húzódva szuszogott, haja szétterült a nagypárnán, én pedig úgy éreztem magam, mintha baltával vertek volna fejbe. Pár órát aludni rosszabb, mint egész éjszaka fent maradni.

Mire Parával a kézben az előszobába értem, már egész kitisztult az agyam. A kukucskálón keresztül gyanúsan rendőrnek tűnt a hajnali ébresztőt szolgáltató alak.

Beakasztottam a biztonsági láncot és résnyire nyitottam az ajtót.

- Mit akar? - szóltam ki. A rendőr mögött egy zseblámpa villant fel.

- Szondi Zsombor?

- Mit akarnak? - ismételtem meg a kérdést.

- Rendőrség – felelte. - Szondi Zsombor?

- Szeretném látni az igazolványukat – közöltem velük.

Észrevettem, hogy időközben befeszítette a lábát a küszöb és az ajtó közti résbe. A Para egy kicsit feljebb emelkedett a kezemben, ilyen közelről még ajtón keresztül is megérzik mindketten a lövést.

- Ne szórakozzon velünk! - csattant fel a zseblámpa fénye mögé rejtőző alak. - Azonnal nyissa ki azt a kurva ajtót és igazolja magát!

- Az igazolványukat! - ismételtem meg. - És vegye ki a lábát az ajtóból!

Nem hiszem, hogy a hangom térítette jobb belátásra őket. Valószínűleg pár dolgot azért mondtak neki rólam, mielőtt kiküldték őket, mert benyújtották az egyikük igazolványát a résnyire nyitott ajtón. Felkapcsoltam a világítást az előszobában és alaposan szemügyre vettem az iratot. Úgy tűnt, hogy rendben van.

- Szondi Zsombor vagyok, felderítő főhadnagy – adtam vissza a vászonkötésbe burkolt okmányt. - Mit akarnak?

- Velünk kell jönnie – közölte a kopogtató. A társa is közelebb lépett, a lépcsőház félhomályából kibontakozott tagbaszakadt, széles vállú alakja, a hosszú, nehéz zseblámpát úgy tartotta, mint valami bunkósbotot.

- Letartóztatnak? - érdeklődtem.

- Nem, nem – vágta rá gyanúsan gyorsan az alacsonyabbik. - Történt egy bűneset és szükségünk lenne magára. Nem mondhatok többet.

- A Felderítő Parancsnokságról küldték magukat?

- Nem.

- Miért hajnalok hajnalán jönnek értem?

- Forró nyomon vagyunk. Velünk kell jönnie, nem akarunk kényszerítő eszközöket alkalmazni.

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy felhívom Csehit, neki akadnak kapcsolatai a fakabátoknál is,

jó lett volna tudni, hogy mit akarnak.

- Egy pillanat és felöltözöm – mondtam.

- Addig bemennénk – nyomult közelebb a nagyobbik.

Sóhajtottam egyet, majd a biztonsági láncért nyúltam.

- De nehogy megijedjenek – figyelmeztettem őket. - Fegyver van nálam.

Ez utóbbira számíthattak, mert a zseblámpa mellett a tagbaszakadt egy rendőrségi Parát szorongatott a másik kezében, csak akkor tette el, amikor biztosítottam a pisztolyomat és átadtam nekik. Nem vették el, megkérdezték, hogy hol a fegyerkazetta, majd megvárták, amíg elzárom. Amikor ezzel végeztem, Anna nézett ki a hálószoba ajtajából.

- Mi történt? - kérdezte riadtan.

- Semmi gond – nyugtattam meg. - Meg kell néznem valamit.

- A hölgy kicsoda? - kérdezte a kisebbik rendőr, a lámpafényben főtörzszászlósnak bizonyult.

- A menyasszonyom – közöltem vele. - Ő is igazolja magát?

Anna rámhunyorgott, akár mosolynak is vehettem volna, ha akarom.

- Szükségtelen.

- Telefonálhatok? - kérdeztem kicsit később, mikor a zubbonyomat gomboltam be. Eszembe sem jutott, hogy civil ruhát húzzak. Az oldalzsebben lapuló tőrt vagy nem vették észre, vagy nem érdekelte őket.

- Majd később, ha kérhetem – mondta a kisebbik. A társa csak rosszallóan morgott.

Pár utcát mentünk csak a kikapcsolt villogóval közlekedő rendőrautóval, majd a Bánomi út egyik sötétebb, házaktól távolabb eső részén álltunk meg. Kicsit odébb pár rendőrautó és egy mentő állt, járó motorral, fényszóróikkal egy építkezésből visszamaradt és lustaságból ideöntött kőhalomra világítva. A halmon, egy nagy, sötét folt közepén egy női holttest feküdt.

Valahogy nem lepődtem meg, de reménykedtem benne, hogy valami más lesz. Éreztem, hogy kiszáll az erő a lábamból, kezem tehetetlenül ökölbe szorul.

- Szeretnénk, ha azonosítaná a holttestet – mondta halkan a kisebbik rendőr.

A lábaim vittek csak előre, egyszer megbotlottam egy kisebb kődarabban, a tagbaszakadt rendőr elkapta a karomat, azt hitte, hogy elesem.

- Hagyjon! - ráztam le magamról.

- Rosszul van? - kérdezte a kisebbik.

Nem válaszoltam. Olyan cifra dolgokat láttam én már, amit ezek az egomi rendőrök rémálmaikban sem tudnak elképzelni, egy feltrancsírozott női holttest még az étvágyam elvételéhez is kevés normál esetben.

Normál esetben.

De ha ez a nő...

A kőrakás körül dolgozó helyszínelők felnéztek, ahogy közelebb értünk. Észrevettem a távolabb ácsorgók között pár emancipátor egyenruhát is. Kényszerítettem magam, hogy a meztelen holttest arcára nézzek.

Nem Eszter.

Az adrenalin úgy száll ki belőlem, mintha kirántottak volna egy dugót, minden ügyességemre szükségem volt, hogy ne essek össze. Az arcát csúnyán összevagdalták, de sem a frizurája, sem a felépítése, sem a haja színe, semmije nem volt Eszteré. Egy hasonló korú, de nála jóval ducibb, sokkal teltebb idomú szerencsétlen nő feküdt kiterítve és jó néhány létfontosságú szervétől megfosztva az érdes, vértől ragacsos kődarabokon. Hirtelen irigyelni kezdtem azokat, akik dohányoznak.

Egy magas, vékony férfi lépett mellém, civilben volt, de rendőrtiszti igazolványt mutatott. Sem a neve, sem a rangfokozata nem jutott el a tudatomig.

- Felismeri az áldozatot? - kérdezte.

- Nem – vágtam rá.

Intett a tagbaszakadt rendőrnek, hogy lépjen közelebb és világítson a nőre a zseblámpával. Obszcén módon sikerült úgy rávetíteni a holttestre a fénykör, hogy az kapásból a vértől csapzott, dús fanszőrt mutatta, kellett pár másodperc, mire átvitte az arcára.

Újra megráztam a fejem.

- Gondolkozzon, kérem – sürgetett a nyomozó. - Nézze meg a másik oldalról!

Megkerültem a kőhalmot. Az egyik vékony vászonkesztyűt viselő helyszínelő félrehajtotta a nő haját, óvatosan odébb tolta egy kicsit a fejét is. A halántéka mellől kisebb csomókban hiányzott a haja.

- De, mégis ismerem – bólintottam végül.

- Na ugye – jegyezte meg valaki hátul.

- Azonosítaná? - kérdezte a nyomozó.

- Hát... - Egy ételszagú kantin és egy vadvirágos, májusi napsütéstől terhes hegyoldal képe keringőzött egymással a fejemben. - Karola. Emancipátor tanítónő.

Most már az emi egyenruhásokat is értettem a háttérben.

- Tehát ismeri – vágta rá egyből a nyomozó.

- Azt nem mondhatnám. Egyszer találkoztunk.

- Hol?

- Brassóban.

A nyomozó viszont a dohányosok táborát erősítette. Kifújta a füstöt, majd gondosan eltette az öngyújtóját.

- Beülne abba az autóba, kérem? - bökött egy ormótlan, fakarosszériás rendőrségi csapatszállítóra. Elsőre rabomobilnak néztem és majdnem heves tiltakozásban törtem ki.

Bár végső soron nincs nagy különbség.

- Megkérdezhetem, milyen státuszban akar meghallgatni? - Ezt lett a kitörésemből.

- Mint állampolgárt – gesztikulált a cigarettájával. - Nincs szó gyanúsításról.

Beültem a kocsiba, fázósan magamra húztam a tolóajtót, a rétegzett falap tiltakozva reccsent egyet.

- Rohadt egy munka, mi? - szólt hátra a vezetőülésen kucorgó rendőr. Biztos az egyenruhám tévesztette meg.

- Ja – mormoltam.

- Az biztos, hogy én nem szórakoznék tárgyalással, ha elkapnám a fickót – markolászta a kormányt. A műszerfalba süllyesztett rádióból halk zene szólt. - Az ilyenbe bele kell lőni egy tárral, de úgy, hogy csak az utolsó golyó nyírja ki. És naponta csak egy golyót lehet beleereszteni, az lenne a szabály. Maga szerint nem így kellene?

- De.

A nyomozó bekopogott az ablakán és kiparancsolta a kocsiból, majd beült a helyére. A szűk helyen eléggé ki kellett tekernie magát ahhoz, hogy rendesen felém tudjon fordulni.

- Dohányzik? - kérdezte.

- Nem.

- Zavarja, ha én...

Nemet intettem, pedig utáltam a füstöt. Nem mutatunk ki semmiféle gyenge pontot, a legkisebbet sem.

- Hol volt ma éjfél és egy óra között? - kérdezte.

- Azt mondta, nem vagyok gyanúsított.

- Nem is.

- Akkor nem vagyok köteles válaszolni.

- De – villantott fel egy röpke mosolyt. - A tanú nem tagadhatja meg a vallomást. Csak a gyanúsított.

- Hívja fel a Felderítő Parancsnokságot – zártam rövidre a kört. - Nekik tegye fel ugyanezt a kérdést.

Lassan, kimérten bólintott egyet.

- Értem. - Tartott egy kis szünetet, mintha azon gondolkozott volna, hogy mit kérdezzen, de biztos voltam benne, hogy csak puhítani akar. Eléggé benézte. - Meséljen nekem az áldozatról.

- Egyszer találkoztunk – emlékeztettem. - Már szinte mindent elmondtam, amit tudok róla.

- Egy mondatot, ha mondott.

- Tegye össze – dobtam vissza a labdát.

Sóhajtott egyet.

- Miért nehezíti meg mindannyiunk dolgát, főhadnagy? - kérdezte. - Forró nyomon vagyunk, még sohasem találtuk meg ilyen hamar az áldozatot a gyilkosság után. Mindent tudnunk kell, azt is, ami látszólag jelentéktelen. Nincs idő végigfutni a hivatalos köröket, idézést kiadni, meg hasonló szarságok. Egy felderítőnek magyarázzam ezt?

Nem mondtam semmit.

- Brassóban találkoztak – kezdte újra a nyomozó. - Együtt dolgoztak talán?

- Nem – feleltem kelletlenül. - Én a Felderítő Parancsnokság által elrendelt bevetésről tértem vissza, ő meg az emancipátorokkal volt. Váltottunk pár szót, ennyi.

- Mégis felismerte.

- Jó az arcmemóriám.

Kifújta a füstöt, nem rám célzott, de a szűk helyen erre nem is volt szüksége. A fáradtságtól és idegességtől megremegett az orrcimpám.

- Jó az arcmemóriája – ismételte meg a szavaimat. - Tehát csak beszélgettek. Ha nem dolgoztak együtt, hogy kerültek egyáltalán odáig, hogy beszélgessenek?

- Karola odajött hozzám, mert hogy még nem látott. Én meg lepattintottam. Ennyi. Nem fogom tovább ragozni. Mit mondott, mi a maga rangja?

- Hadnagy.

- Nem fogom tovább ragozni, hadnagy. Tegyen fel érdemi kérdéseket, vagy nézze végig, ahogy kiszállok és elmegyek.

Felizzott a cigarettája vége, ahogy komótosan a szájához emelte és megszívta. Nem hatotta meg különösebben a fenyegetődzésem.

- Érdekes – szólalt meg végül. - Több forrásból is tudom, hogy magának és az áldozatnak ennél sokkal intimebb jellegű viszonya volt.

- Mi van? - kérdeztem vissza.

- Az áldozat szabadságát töltendő érkezett haza ma reggel. Amint azonosítottuk, felhívtuk Brassót és kérdezősködtünk. Többek közt azt is megtudtuk, hogy a tanítónő intim viszonyba keveredett egy felderítő főhadnaggyal, a viszony pedig kurtán-furcsán ért véget. Kikértük a Brassóra vonatkozó bevetési listát a maga parancsnokságától, és most itt ül a főhadnagy, aki tagadja, hogy viszonya lett volna az áldozattal.

- Mert nem is volt.

Kezdtem kifejezetten mérges lenni.

- Sajnos az áldozatot már nem tudjuk megkérdezni – fújta ki újra a füstöt a hadnagy. - Így nem tudom, kinek higgyek. Hajlamos vagyok azoknak, akik többen mondják ugyanazt, és nem fűződik semmilyen személyes érdekük a tagadásához.

- Mi a fenéről beszél? Pár barom megtörő eltalálta, hogy összejöttünk, és maga erre már egész teóriát épít? Nevetséges.

- Valami alapja csak volt neki – bökött felém az égő cigarettával.

- Mármint a mocskos fantáziájukon kívül?

- A menyasszonyával ugye már Karola után találkozott? Most pedig mindketten itt vannak, pár száz méterre egymástól...

Szó nélkül megragadtam a tolóajtót és hátralöktem. A hajnal hűvöse és a füstmentes friss levegő beáradt a szűk utastérbe.

- Mit csinál? - csattant fel a nyomozó.

- Abból a szögből hogy látszik? - néztem rá vissza. - Elmegyek.

- Nem mehet el! - pattant ki ő is a járműből, ideges, sietős léptekkel megkerülte elölről, de addigra már az a járőrpár is rajtam volt, ami idehozott. A tagbaszakadt kezében fenyegetően remegett a hosszú, nehéz elemlámpa, a másik az övén kotorászott valami után. Bilincs? Gumibot? Pisztoly?

- Hívja fel a Felderítő Parancsnokságot! - néztem szigorúan a hadnagyra. - Ha gyanúsít valamivel, akkor nekik mondja el, a rendészeink majd intézkednek. Ha tanúként kíván kihallgatni, akkor pedig idézzen be hivatalosan. Máskülönben csak az idejét vesztegeti velem. Meg amúgy is.

Dühösen fújtattam, igyekeztem szabályosan venni a levegőt, hogy megnyugodjak. Egyre határozottabban hajnalodott, a vöröses derengés kezdett valódi fénnyé válni. A szemem sarkából láttam Karola kiterített, felnyitott, szemérmetlenül feltárulkozó testét a rendőrautók fényszóróival megvilágított kőrakáson, olyan volt az egész, mint valami anti áldozati oltár. A Bánomi úton elzúgott egy teherautó, valószínűleg árufeltöltő. Reggel ennie kell az embereknek, már akinek van hozzá gyomra.

- Nem mehet el! - csattant fel a rendőrhadnagy.

- Maga pedig nem tarthat itt – fordultam vissza felé. - Így nem tarthat itt.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd a kisebbik rendőr felé fordultam.

- Megbilincsel? - kérdeztem.

Az a hadnagyra nézett, majd tétován nemet intett.

- Akkor álljon félre!

Átsétáltam köztük, majd mikor távolabb értem, meggyorsítottam a lépteimet. Túlságosan sok dolog kavargott bennem ahhoz, hogy szavakká vagy gondolatokká álljanak össze a fejemben. Nem hoztak messzire, a gyilkos nem csapott le messzire tőlünk. És Esztertől se. A tőr megnyugtató ütemmel verdeste a lábamat, de a Para nélkül szinte meztelennek éreztem magam. Hülye rendőrök. Szerencsétlen Karola.

A szolgálati lakás ajtaját zárva találtam, de Anna nem volt sehol.