- Na akkor mesélj nekem – dőlt hátra Csehi a védőhuzatától megfosztott székben.

- Mi a francról meséljek? - kérdeztem mogorván. Már kevésbé izgatott minket a tábori lelkész porlepte irodájának álcája, végleg félredobtuk a lepedőket a bútorokról, a függönyöket kihúztuk, a reggeli friss napfény új élettel töltötte meg a helyiséget.

- A nőügyeidről – tette le a töltőtollát halk koppanással a fakó asztallapra a tartótisztem. - A legutóbbi bevetésed nőügyeiről. Mi van arrafelé a levegőben, Zombi? A célpontod lánya, most meg kiderül, hogy ez a tanárnő is, akit rögtön a hazaérkezése után feltrancsíroznak két sarokra a lakásodtól, ráadásul pont azután, hogy véget ér egy titkos megbeszélés a Parancsnokságon...

Éreztem, hogy megfeszülnek az izmok a nyakamon.

- Tehát te sem hiszel nekem – közöltem mereven.

- Egyelőre még azt sem tudom, mit kell elhinnem neked. Nem te voltál, tiszta sor. Tekintve az előző öt gyilkosság idejére szóló bombabiztos alibidet senki sem gondolja komolyan, hogy az angyalszemű Zombi lenne maga a Hasfelmetsző. Engem az érdekel, hogy mi ez a kavarás a nőkkel kapcsolatban egy ilyen bonyolult ügy idején?

Sóhajtottam egyet.

- Nincsenek nők. Csak egy nő van.

- És akkor ez a Karola?

- Rám mozdult, amikor Brassóban kellett dekkolnom a Kolos nevű hülyegyereketek miatt. A második kísérletre sikerült csak felfognia, hogy semmi esélye.

- Semmi?

- Semmi?

- Még egy röpke...

- MONDOM SEMMI!

A hangom egy kellemetlenül hosszú pillanatig ott függött köztünk a szobában. Végül Csehi megvonta a vállát.

- Értem. Szóval ezzel a Karolával semmi. Akkor jöhet a töredelmes beismerő vallomás Annával kapcsolatban.

- Aki ma hajnalban eltűnt – emlékeztettem.

- A legjobb embereimet állítottam rá a keresésére, a kontaktjaikkal együtt legalább százan túrják most utána a várost és tágabb környékét. Semmit sem tudnál hozzátenni személyesen, most itt van szükséged rád.

Ő meg erre emlékeztetett engem. Újra.

Sóhajtottam egy nagyot, hátradőltem a székben és a kintről beömlő fénybe bambultam.

- Ismerted Adát – mondtam végül.

- Ismertem – bólintott Csehi. - Hogy jön ez most ide?

- Még soha nem találkoztam senkivel, aki annyira emlékeztetne rá, mint Anna.

- Már sokszor megmondtam, hogy mindig ezzel szúrod el – csóválta a fejét Csehi. - Minden ember egyedi, ha Adát keresed a nőkben, akkor életed végéig egyedül maradsz. Csak azt nem értem, hogy akkor meg minek szenvedsz ezzel állandóan.

- Nem kértem soha, hogy értsd meg – figyelmeztettem. - Te kérdeztél, én meg válaszolok. Tudom, hogy az egyik gyanúsított lánya, meg hogy egyidős Eszterrel, meg félig anti, meg... meg nem tudom, biztos van még ezer ellenérv, de amikor vele vagyok, szinte úgy érzem magam, mintha Adával lennék. És nekem ez számít.

- Te klinikai eset vagy – közölte velem. - Volt vagy húsz éved, hogy tökéletesre idealizáld a képet a feleségedről.

Figyelmeztetően felemeltem az ujjam.

- Nem, nem állítom le magam – intett nemet a fejével Csehi. - Szakmailag katasztrófa, emberileg nevetséges amit csinálsz. Az egész karrieredet kockára tetted egy hülye kiscsaj miatt, akivel sikerült végre egy jót kefélned? Ne ugrálj, a felettesed vagyok!

- Függelemsértésként is benyomhatom az orrod – figyelmeztettem.

- Ülj le! - dörrent rám. - Fénykorodban sem bírtál volna rendesen megütni, ülj le!

Visszaereszkedtem a székbe, kelletlenül megreccsent alattam. Már sokszor belekezdtünk ebbe a beszélgetésbe, de mielőtt igazán komolyra fordult volna, valamelyikünk folyton visszatáncolt. Hát eljött az idő, hogy fenékig kiigyuk a poharat.

- Szóval ennyi az egész? - kezdett újra dobolni a töltőtollával Csehi. - Szimpla szerelmi fellángolás? Semmi hátsó szándék, manipuláció, anyámkínja?

- Semmi – hazudtam szemrebbenés nélkül.

De lehet, hogy a pohár duplafenekű.

Vagy tripla.

Csehi nagyon sokáig nézett rám, nem is próbálkoztam vele, hogy álljam a tekintetét. Flegmán bambultam a koszos ablakokon beömlő fénybe, ami alatt egy másik város lüktetett, nem az az Egom, amiben fiatal és középkorú nőket cincálnak darabokra az éj leple alatt. A világ első számú városában. A közvilágítás városában. Az érinthetetlen és bevehetetlen városban, aminek még falakra sincsen szüksége.

- Hát jó – adta fel végül Csehi. - Van más tennivalónk is. Értelemszerűen addig nem tudjuk Annát bedobni csalinak, amíg nincs meg, pedig az éjszaka a firkászunk már össze is dobta a cikket rólatok. Érdekel a végleges változat?

Még az éjszaka elkezdtünk közösen megírni, a hős felderítő és a szépséges anti lány egymásra találásának történetét, amit majd a legnagyobb példányszámú, országos terjesztésű bulvárlapban terítenek majd, ma délelőttre már a fényképészt is kirendelték. Épp csak a címünket nem írták oda, de olyan fényképet terveztek, hogy a háttérben jól felismerhető legyen, hol is lakunk. Abban reménykedtek, hogy ha Nyírő Pál tényleg szökésben van, akkor valamilyen módon megpróbál majd kapcsolatba lépni a lányával. Csak épp egy nappal elkéstünk a megfigyelés alá vonással és fedett védelemmel.

- Nem – ráztam meg a fejem. Elég volt egyszer szenvedni a cikkel.

Csehi pár újságot tolt felém.

- A reggeli lapok. Mindegyikben benne van a leendő apósod esete, most már hivatalosan is tudhatod és kellő szörnyülködéssel előadhatod Annának.

- Ha meglesz – szúrtam közbe.

- Meglesz – nyugtatott. - Még dél előtt meglesz.

- Hány darabban?

Csehi türelmetlenül legyintett.

- Ne fesd az ördögöt a falra! A helyszínelők végignyalták az egész lakást – emlékeztetett. - Dulakodásnak semmi nyoma. Úgy tűnik, hogy szépen, komótosan felöltözött, mindent a helyére rakott, bezárta a lakást és elment valahová. Felnőtt nő, nem rendkívüli eset.

- Akkor miért nem találtuk még meg?

Megvonta a vállát.

- Egyelőre nem változtatunk semmin – tért vissza az eredeti témára. - Készülünk arra, amit Kapitány kiadott nekünk, meg persze riasztási szinten vagyunk, ha egy másik csapat beleakad valamibe. Bajákék lehúztak Kecskemétre körbeszimatolni, a Pilis fölé összerántottunk egy felderítő-hadgyakorlatot, Kapitányék meg délig lekapcsolnak vagy egy tucatnyi gyanús antit meg ómagyart, estére meglesz a kihallgatásuk is. Holnaptól meg bármi lehet.

- Akár a XXI. század is – jegyeztem meg halkan.

- Vagy a középkor – ráncolta a homlokát Csehi, nem tudtam eldönteni, mennyire mondja komolyan és mennyire gúnyolódik. - Az milyen kavarcos lenne, jönne mondjuk egy rakat keresztes átutazóban, aztán a képébe kapna egy tankot...

Megcsóváltam a fejem. Most valahogy nem voltam vevő a népszerű átkerüléses agytornákra.

Délután ötig vártam, amikor már mindenki leadta a munkát a hivatalokban és a Felderítő-parancsnokság épülettömbje kiürült. Ráadásul megjelent egy meglehetősen morcos különítmény a Honvédelmi Minisztériumtól és leállították Kapitány nagyszabású gyanúsantibegyűjtési akcióját. Egy darabig ide-oda mentek a telefonálgatások, mert fejeseket mifelénk is ismertek, végül fél hat felé Csehi fáradtan megdörzsölte a szemét és közölte velem, hogy menjek haza.

- És Anna? - kérdeztem.

Tehetetlenül széttárta a karját.

- Legalább azt add át, amire eddig jutottál vele kapcsolatban – kértem. - Ha már egész nap itt tartottál.

Sóhajtott egyet, ordított róla, hogy most ez izgatja a legkevésbé. A vállára vetett táskába nyúlt és kihúzott belőle egy stencilezett, foltos várostérképet amire különféle kis jeleket és rövid szövegeket firkáltak.

- A keresési helyszínek – nyújtotta át. - Amiket átfésültettem.

Elvettem a papírt és gyorsan átnéztem. Éreztem, hogy valami keserű düh kezd szétáradni bennem.

- Ennyi? - néztem Csehire. - Ez az a nagy keresés?

- A kiindulópontjai – mondta, miközben kivette a csipogóját a mellényzsebéből. Összeráncolta a homlokát.

- És ezért nem engedted, hogy én keressem? - Éreztem, hogy egy rossz mozdulat és kitör belőlem valami, aminek nem kellene.

- Egyszer még megköszönöd nekem, hogy nem hagytalak a városban kódorogni a rémképeidet kergetve – vetette oda Csehi, felállt, visszalökte a zsebébe a csipogóját, majd a térképért nyújtotta a kezét. - Ezt visszakérném.

Legszívesebben összegyűrtem volna a lapot, hogy utána legyömöszöljem a torkán. Ehelyett engedelmesen átadtam neki.

- Fennforgás van – bökött a folyosó felé. - Téged egyelőre nem érint. Menj haza és pihenj. Holnap találkozunk.

És még a szobából is hagytam sértetlenül kimenni.

A szolgálati lakásnak helyt adó régi blokkház elé érve sokáig álltam az Ignis előtt azzal a gondolattal játszva, hogy nyakamba veszem a várost és a környékét, hátha rábukkanok Annára. De fogcsikorgatva el kellett ismernem, hogy Csehinek igaza van. Anna magától ment el valahova és ha nem akarja, hogy megtaláljuk, akkor valószínűleg nem fogjuk. Egom ismeretlen terep lehetett a számára, de látott már ómagyar várost és erdőt sem kell sokáig keresgélnie a környéken – ott pedig otthon van. Ha pedig tényleg az apja eltűnéséhez van köze az övének is, akkor meg olyan helyekre vezethetnek a szálak, amibe jobb nem belenyúlni, legalábbis úgy, hogy nincs egy felszámoló egység az ember háta mögött.

Végül egy nagyot rúgtam a kocsi kerekébe, majd enyhén sajgó lábbal felbotorkáltam a lépcsőn.

A konyhában felkapcsoltam a lámpát, majd előtúrtam a szekrény tetejéről a rádiót. Az ÓMR-1 szólalt meg benne, valami politikai beszélgetős vitaműsor, néha rövid hírblokkal megszakítva. A politikusokra nem figyeltem, meghagytam őket háttérzajnak, csak a híreknél koncentráltam. Újabb holttesteket hoztak fel a bányaszerencsétlenségből, a többi eltűnt túlélésére is csak minimális az esély, a rómaiak szeretnék újratárgyalni az Isztriai-félsziget általunk kért kiürítésének ütemtervét, a Száván rálőttek görögtűzzel az egyik járőrhajónkra, kis hírek a nagyvilágból, semmi komoly. Elszopogattam egy pohár bort, majd újra pakolhatnékom támadt, a rádió előkeresése nem volt elég. Kipattintottam a bicskám csavarhúzóját és leszereltem a ruhásszekrény dupla hátlapját, úgyis át akartam nézni a puskát. A duplacsövű fegyvert a konyhaasztalra fektettem, majd eszembe jutott, hogy a függönyt sem ártana behúzni. A karbantartóeszközöket és a patronokat is előszedtem, szerettem egyben látni a dolgokat. A puska persze ugyanolyan tökéletes állapotban volt, mint mikor vászonba csavarva elrejtettem, de azért áttöröltem, megolajoztam, belepróbáltam két partont is. A szokásos behatoló elosztás: egy brutál tüskegolyós az ajtónak, egy kicsit visszafogottabb nagysörétes csomag az ajtó mögött váróknak. Kipróbáltam, milyen gyorsan tudok partont cserélni, majd még kétszer. Harmadszorra már egész elfogadható időt produkáltam. Az automata fegyverek elkényelmesítik az embert.

Mikor mindent visszacsomagoltam, kezembe akadt a karbantartós dobozba rejtett kis műanyag doboz.

- Azt mondta az orvos, semmilyen ékszer ne legyen rajtam, nem szereti, sose lehet tudni...

Egyből kiszúrtam, hogy Ada nem viseli a jegygyűrűt, pedig nemrég tágíttattuk ki, hogy a terhesség miatt megdagadt ujjára is kényelmesen rá tudja húzni.

- Értem.

- Beraktam abba a kis szíves dobozba, tudod, a rádió melletti polcon. Majd ha meglesz a kicsi, behozod, jó?

Soha nem viselte többet.

Kinyitottam a dobozt és a csillogó aranykarikát az asztal karcos lapjára ejtettem, kis rezgés után megállt. A tárcámból elővettem a párját is, gondosan mellétettem. Pár napja eszembe jutott ez a két gyűrű, azon töprengtem, hogy vajon eljegyezhetem-e Annát Ada gyűrűjével. Túl sok minden mutatott arrafelé, hogy igen. Egyszer, titokban még az ujját is lemértem egy köré font hajszállal, miközben aludt. Be kellett volna mennem a hálószobába a papírfecniért, amire ráfirkantottam, hány milliméter, de nem volt kedvem mozdulni.

Ha meglesz a kicsi, behozod, jó?

Összerezzentem, ahogy csörögni kezdett a telefon. Reflexszerűen a csipogóm felé nyúltam, majd elfojtottam egy káromkodást, félretoltam a szétnyitott puskát és kimentem az előszobába, hogy felvegyem a kagylót.

- Szondi – szóltam bele mogorván.

- Na végre, apa, azt hittük, már sose érsz haza! - hallottam Eszter lányom hangját. - Mi a helyzet?

- Semmi új – feleltem, majd röviden vázoltam a nagy semmit. Ahogy a konyha felé néztem, az egymás mellé fektetett két aranygyűrű vidáman csillogott a lámpa sárgás fényében.

- Figyelj, apa – változott meg egy kicsit Eszter hangjának az árnyalata. - Arra gondoltunk Petyával, hogy átjöhetnél hozzánk. Hogy... ne legyél egyedül, érted. Van egy...

A szétnyitott puskára néztem és az Ignis anyósülésén láttam, amint a város éjszakai fényei elsuhannak mögötte az ablakon, miközben az időmet, az érzelmeimet és a benzint pazarlom. A kép megremegett és szétfoszlott, bár a másik lehetőség sem tűnt sokkal kellemesebbnek. De legalább kicsit szocializálódom.

- Jó – feleltem.

- Van egy programunk is, talán érdekel – folytatta Anna. - Tudod, van ez a rádiós sorozat, a Barbárok közt, a művházban élő, nyilvános felvétele lesz, egy óra múlva kezdődik. Petya szerzett rá négy jegyet.

- Négyet?

- Két barátunk is eljött volna, de szóltunk nekik, hogy nem alkalmas.

Vagy Annának és nekem szánták őket eredetileg, csak nem akart tapintatlan lenni. Hallottam már erről a rádiós sorozatról, egy olyan családról szólt, akik az Átkerülés során keveredtek a kelták közé, hogy aztán mindenféle bonyodalmas szenvedéssel tartsák fent a hallgatók érdeklődését. Állítólag konkrét visszaemlékezések és történészek segítségével írják, de az ilyesmi sohasem érdekelt különösebben. De nem akartam megbántani Esztert. És túlságosan tartottam a saját magam társaságától.

- Tíz perc és ott vagyok – ígértem.

- Remek – hallottam Eszter hangját. - Minden rendben lesz, apa, ne aggódj.

Az anyád is ezt mondta.

- Kicsit utánanéztem annak, amit mondtál. A korábbi spontán átkerülésekről.

A művelődési ház szépen kivilágított előterében álltunk, a vastag, szépen faragott tölgyfaajtók mögül fúvószene szűrődött ki, az élő felvétel előtti utolsó simításokat végezték a mai adáshoz. Látszik, hogy nem voltam képben, mert azt hittem, az összes adást élőben veszik fel, de Eszter felvilágosított, hogy ez a mai egy ritka és kivételes alkalom, amire már hetekkel előre elfogy az összes jegy. Úgy éreztem, hogy kicsit szégyellnem kellene magam, amiért ezt nem tudtam értékelni.

Szerencsére Eszter leszakadt a témáról és felfedezte egy hasonlóan rajongó barátnőjét a kint ácsorgó tömegben. Petyával egy darabig néztük egymást, majd végül megtalálta a hangját.

- Mármint a korábbi átkerülésekről? - kérdeztem. - Amik nincsenek?

- Ö, igen – bólintott, majd valahova félrenézett, majd beharapta az ajkát. - Nem volt teljesen megfelelő a valóságnak, amit mondtam. Átnéztem a szélszigetek adatbázisát és akad pár olyan terület, jellemzően nem a határokon, hanem bent, amiknek vitatott a származása.

- És az mit jelent?

- Az Átkerülés után csak a határokat mérték fel úgy-ahogy, a belső szélszigetek nagy részét nem vették észre, főleg bent a Gerecsében, meg a Pilisben, nem nagyon mászkált arra senki az első években, és akkor sem a szélszigetre utaló jeleket figyelte. Később mérték csak fel, és párról vitatkoznak, hogy az Átkerüléssel együtt jelentek-e meg, vagy később. Vagy előbb...

- Előbb?

- Akár előbb is.

Észrevettem, hogy önkéntelenül is a jegygyűrűm helyét dörzsölöm a másik kezemmel.

- És mi alapján vitatják? - kérdeztem.

- Olyanok beszámolói alapján, akik jártak a területen az Átkerülés után és emlékeztek modern objektumokra, vagy utakra. Főleg katonák meg favágók, nem éppen olyan körülmények között, ahol méterre pontosan be tudják azonosítani, hol járnak, jártak éppen. Zavaros ügyek, ráadásul a szóban forgó szélszigetek elég aprók, párszor tíz, némelyik párszor száz méter átmérőjű.

- Tehát a Gete nem egyedi eset?

- Az eset dokumentálását tekintve az – vakarta meg a fülét. - Itt ugyanis egyértelmű, hogy mikor történt a dolog.

- És ezeket kutatjátok? - érdeklődtem.

- Nem ez a fő csapásirányunk, de...

- Tehát nem fésülitek folyamatosan az Átkerült területeket, hogy megjelentek-e újabb szélszigetek?

- Miért tennénk? - nézett rám csodálkozva. - Amúgy ott a római nagykövet!

Lassan elfordítottam a fejem, tömegben is kerülni kell a hirtelen mozdulatokat. Újságok képeiből és a Felderítő Parancsnokság anyagaiból jól ismertem a jellegzetes arcot. Élőben még zavaróbbnak tűnt a sasorra, amit ennek ellenére büszkén és magasan hordott. Publius Marcus Scipio. Ha nem kerültünk volna át, a családja más téren viszi sokra, de az sem kis teljesítmény, hogy őket bízták meg a Köztársaság képviseletével Esztergomban. Hivatalosan nem tudhatott a második pun háborúról, Hannibál hadjáratáról és a legvitézebb Scipio Africanusszá válásáról, de szinte biztos, hogy olvasott róla valami kiszivárgott anyagot. Érdekes lenne belelátni a gondolataiba ezzel kapcsolatban. Az antik többsége úgy hisz a történelemkönyveinkből kiszivárgott dolgoknak, mintha maguk az isteneik súgnák őket a fülükbe, bár mostanában már alábbhagyott egy kicsit a lelkesedés. Magam is részt vettem néhány olyan akcióban, ahol pihent agyú bölcsészek és történészek által kitalált kamu történelemkönyvek kitépett lapjait adtuk el aranyért, hogy a fals információk tengerében a „valódi”, Átkerülés előtti történelem igazából semmit sem érő foszlányai is elértéktelenedjenek.

Scipio öltönytógát viselt, külön szenátusi engedélyt kapott az ősi viselet ómagyarosítására, szépen szabott nadrágja és kikeményített, ragyogó fehér inge fölött jelzésértékű, bíborszegélyű, tógaszerűen hajtogatott és átvetett anyag tekeredett a vállára, a kísérői megelégedtek laza szabású,drága anyagból készült tunikával is.

- Mit keres itt? - kérdeztem, igyekeztem elűzni a hangomból a nagyképű antikkal szemben táplált ellenérzésemet.

- Állítólag ő is nagy Barbárok közt rajongó – világosított fel Petya. - Azt beszélik, a stábot többször meghívta, hogy lépjenek fel a Római Játékokon, de persze hiába.

- Jézusom – szakadt ki belőlem, majd gyorsan bocsánatot is kértem apám emlékétől.

Egy kék köpenyt viselő hölgy sietett a tölgyfaajtóhoz, majd nagy nehezen kinyitotta a súlyos ajtószárnyakat. Eszter visszalibbent mellénk.

- Minden rendben? - nézett rám.

- Miért ne lenne? - kérdeztem.

- Láttátok a rómait?

- Ja, láttuk – bólintott Petya. - Megvan a jegyed?

- Persze – emelte fel Eszter mosolyogva a háromszínnyomásos, vastag papírcsíkot.

A rendező még egyszer utoljára emlékeztetett mindenkit arra, hogy lehetőleg semmilyen hangot ne adjunk ki, akinek köhögnie kell, az lépjen le, gyerekeket meg amúgy se engedtek be a terembe. Megtudtuk azt is, hogy fél Ómagyarország a készülékek előtt ül ma este, mert a történet egyik csúcsizgalmakkal járó részéhez értünk: Brennosz király útnak indította a seregeit a pár hónappal ezelőtt átkerült ómagyarok ellen, oldalán Gerígővel, az áruló átkerülttel, akinek a fejéért Albert dandártábornok, az átkerültek erős kezű, hősi vezetője egy külön csapatot küldött, a Tigriseket. A sorozat központi szereplőit adó család élete így alaposan felfordult, mert miközben az áruló Gerigő és kísérői bevették magukat a falujukba, a Tigrisek bekerítették őket.

Valami miatt színielőadást vártam, pedig ezt nem ígérte senki. A színpadon csupán szövegtartó állványok, vastag, lépések zaját elnyelő szőnyeg és szőrös mikrofonok sorakoztak, a színészek a szövegük mögött álltak, egyedül a rendező mászkált ide-oda köztük, egy apró bottal hadonászva, minta karmester lett volna. Az igazi karmester a színpad előtt állt, a tucatnyi zenésze még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy jól sikerült-e a hangolás. Láttam, hogy Scipio a legelső sorban kap helyet és felfedeztem az egyik jól ismert egalista politikust is, aki barátságosan, kézfogással és öleléssel üdvözli, épp csak a talpát nem nyalogatja meg.

Az egyik mikrofon előtt nem szövegtartó állvány, hanem egy vaskos kisasztal állt, rajta gyanúsan fegyverekre emlékeztető dolgokkal. Eszembe jutott, hogy a rendező felhívta a figyelmünket arra, hogy lesznek „ijesztő hangeffektek is”, amiknél számít a csöndben maradásunkra, bár egy-két rémült „sikkantás” azért belefér. A Para súlya továbbra is megnyugtatóan húzta a vállamat. Elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi fegyver lehet a teremben. Scipio vajon megelégszik a klasszikus tőrrel, tóga alá rejtve a'la március idusa, vagy már beszerzett ő is mondjuk egy Berettát?

- Remélem nem lesz semmi baja Lucának – mormolta mellettem Eszter.

- Ki az a Luca? - kérdeztem.

- A tizenkét éves kislány, tudod – nézett rám szemrehányóan.

- Ja, persze. - Igazából fogalmam sem volt.

- Gerígő nagyon kerülgette, amikor megszállták a falut, nem bocsátanám meg az íróknak, ha bármi baja esne.

- Melyik az a Gerígő? Az a vékony?

- Nem, az a kövér. Ott jobbra.

- Az a fülbevalós?

- Igen.

- Egyszer kerülgetné a lányomat, érzékeny búcsút kellene vennie a golyóitól.

Petya diszkréten felkuncogott, pedig akár aggodalmaskodhatott is volna egy sort a kijelentésem nyomán.

- De igazából nem így néz ki – magyarázta Eszter. - Mármint a történetben. Ott egy vékony, izmos fiú, mélyen ülő, gonosz szemekkel.

Végigmértem a legalább százhúsz kilós alakot.

- Nehéz elképzelni.

- Ilyen a rádiósorozat – vonta meg a vállát Eszter. - Na csitt, kezdődik!

Lekapcsolták a nézőtér lámpáit, csak a színpad háttérvilágítása és a szereplők szövegeit megvilágító olvasólámpák maradtak. A feszült hangulatot szinte tapintani lehetett a teremben. A rendező felemelte a pálcáját, mire kigyulladt egy nagy, vörös ONER felirat a keverőpult fölött, majd a zenekar játszani kezdte a Barbárok közt főcímzenéjét.

Hátradőltem a párnázott székben és próbáltam élvezni a műsort, de kevésnek bizonyultam hozzá.