Ötödik rész

Pilist tisztelni jöjjetek

„A hagyomány szerint a Pilisben van elrejtve a Pálosok ősi kincse. A Pálos beavatás egy kőből készült koporsóhoz kötődik, ebbe fektették a jelöltet. Az ifjú jelentkezőt úttalan utakon levitték a barlang mélyére, a belső termekbe, ahol a legbelső, a főteremben semmi más nincs, mint az a bizonyos kőkoporsó. A szertartáson csak néhány ember volt jelen.
Amikor a jelölt lefekszik, megnyílik előtte az ég és a pálos atya lelke felszáll, áttöri a kőboltozatot, a föld szféráit - hiszen a beavatásnál ez a lényeg - hiszen ha nem tudott kilépni a barlang mélyéből, a bezárt világból, akkor a jelöltet nem vették fel a rend kötelékébe.”

Beavatás a Pilis barlangjaiban – Harmonet.hu (Átkerülés után kinyomtatva és fűzve a piliscsabai egyetem egyik számítógépének böngészési előzményeiből)

Harmincnegyedik

Az esztergomi Régi Kórház folyosóján ültem, üres tekintettel meredtem az Átkerülés előtti műkő padlóra és próbáltam nem elaludni. A holtponton már átestem, már nem kellett folyamatos küzdelmet vívnom az elalvás ellen, bár valószínűleg nem kellett volna sokáig várnom rá, ha ágyba, de legalábbis egy olyan helyre kerülök, ahol kicsit elengedhetem magam. Körülöttem ébredezett a kórház, nagy pocakú, fürdőköpenybe és bő szárú pizsamanadrágba öltözött kismamák csoszogtak, ketten leültek a közelembe és beszélgetni kezdtek valamiről, egy nővér sietett kopogós papucsban valahová, majd egy ápoló tolt egy csikorgó, rozsdás kerekű hordágyat a másik irányba. Pár fallal odébb keservesen sírt egy baba, de valami azt súgta, hogy nem Esztert hallom.

Nem mintha képes lettem volna megkülönböztetni a hangját. Csak éreztem. Apai ösztön.

Immár apa vagyok.

Megmozdítottam a karom, hogy felcsússzon rajta az éjszakázástól gyűrött, kórházszagú zubbonyom, ahogy az órámra meredtem, hirtelen nem tudtam összerakni a számokat a lapján. A mozdulataim is olyannak tűntek, mintha kívülről látnám magamat és csak utólag nyugtáznám, hogy mit tettem. Akkor szoktam így érezni, mikor iszom egy keveset, rettentően rühelltem ezt az állapotot, valószínűleg ezért nem sikerült soha eljutnom a részegségig. Nem mintha nagyon erősen próbáltam volna.

- Apuka? - hallottam egy távoli hangot, mintha kicsit vibrált is volna. Mikor felnéztem, a szülésznőt láttam, aki Ada vajúdása közben segédkezett, mikor éjjel tizenegy felé beérkeztünk a kórházba, már akkor „apukának” szólított. Még nem sikerült megszoknom.

- Igen? - bólintottam felé. - Bemehetek a kicsihez?

- Ö... - Fáradságom tompaságán is átszúrt valami alattomos, övön aluli tüske, ahogy kerülte a tekintetemet. - Igen, láthatja majd, természetesen. De előbb a felesége...

- Mi van a feleségemmel? - kérdeztem.

- Valószínűleg semmi komoly, csak... - Körbenézett, és ahogy sejtettem, mindenki minket bámult a folyosón, a nagypocakú kismamák, a szatyrokkal felszerelt kreol bőrű apuka, aki látogatóba érkezett, a műtősfiú és ősöreg kocsija. A nővér lehalkította a hangját. - Vérzik.

Egy asszony pedig, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett; amikor meghallotta, amit Jézusról beszéltek, eljött, és a sokaságban hátulról megérintette a ruháját, mert így gondolkodott: „Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok.” És azonnal elapadt a vérzés forrása, és érezte testében, hogy kigyógyul a bajából. Jézus is azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai így feleltek: „Látod, hogyan tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?” Jézus erre körülnézett, hogy láthassa azt az asszonyt, aki ezt tette. Az asszony pedig, mivel tudta, mi történt vele, félve és remegve jött elő; leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot. Ő pedig ezt mondta neki: „Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges.” (Mk.5,25-34)

Apám elgondolkozva lötykölte ide-oda a bort az üvegpohárban, majd az orrához emelte és megszagolta. Mióta visszavonult és átadta nekünk a házat meg a gazdaságot, egész tűrhető borásznak képezte ki magát, ezt a szagolgatós szokást is valamelyik hasonlóan ráérős komájától leshette el.

- Egyszer vitatkoztam valakivel Jézusról, hogy mi lesz majd kétszázhatvanakármennyi év múlva, amikor tényleg megszületik – közölte, majd kortyolt egyet a borból és körbeforgatta a szájában.

- Ha megszületik – vetettem közbe. Az én poharam ugyanolyan érintetlenül állt előttem, ahogy apám odatette.

- Szerintem megszületik – nyelte le végül a kortyot. - Már csak azért is, mert addigra nagyobb szükség lesz rá, mint valaha. De az is lehet, hogy nem ragaszkodik majd az eredeti időponthoz. A történelmi indítási ablak, ami egy világvallás elterjesztéséhez, Afrika, Ázsia, Európa összekapcsolásához kell, jóval előbb be fog követezki. Egységesen használt nyelv és kultúrkör, jó közlekedés, éhség valami jobb, valami új után... Az is lehet, hogy már köztünk van. Vagy odaát, csak most nem a rómaiak, hanem még a görögök uralma alatt. Végső soron egyre megy.

- És az milyen már – simítottam végig a bortól hideg üvegpohárra kiülő páracseppeken -, hogy valaki megszületik, és már leírtak mindent az életéről?

- Ebben nincs semmi új – vonta meg a vállát apám. Az Átkerülés előtti vallástanár, akinek még ez a felfordulás is kevés volt ahhoz, hogy kételkedjen. Legalábbis ezt mondta. - Az újszövetség Jézusáról is megírtak minden fontosat a próféták. Csak nyitott szem kellett hozzá, meg persze készség ahhoz, hogy elfogadják. Olvastam olyan teológusról is, aki szerint Jézus direkt úgy élt, hogy ezeket a próféciákat kövesse, bár nem tudom, a születését hogyan zsírozta le volna előre... Kérsz még? - tette le az üres poharat, majd a kancsóért nyúlt. - Nem is ittál!

- Ma még vezetek – feleltem.

- Mekkora benzinkereted van nektek ott az emancipátorképzőben?

Sóhajtottam egyet.

- Nem elég nagy. - Az ujjammal ide-oda forgattam a poharamat. Nem esett volna rosszul egy kis bor, de tiszta fejet akartam, annyira tisztát, amennyire csak lehetséges. Ha lehetséges. - És mi van ezzel a történettel? A vérfolyásos asszonnyal? Ez szimbolikus vagy szó szerinti?

- Miért lenne szimbolikus? - nézett rám csodálkozva. - Ennél földhözragadtabb, életszagúbb történet nem is kell.

- Tehát ez megtörténhetett így, konkrétan?

- Vagy meg fog-e történni, így, konkrétan... - vonta fel a szemöldökét, amúgy sem sima homlokán még jobban elmélyültek a ráncok.

- Most nem ez a lényeg – legyintettem türelmetlenül.

Hátradőlt a széken és sóhajtott egyet.

- Ada miatt kérdezed, ugye?

Komoran bólintottam.

- Nincs jobban?

- Nincs.

- Szegény. Anyáddal sokat... mindegy. Az újabb gyógyszer sem segített?

- Csak rosszabb lett tőle. Három nap után le is állították. Azon gondolkozom, hogy elhozom a kórházból, ha úgyse tudnak vele mit csinálni. Eszternek is jobb lenne itthon. Rosszul vagyok, ha csak arra a helyre gondolok.

Apám mormolt valamit a bajsza alatt.

- Azért csak ott a legbiztonságosabb neki – közölte végül halkan. - Meg ha akármi van...

- Az orvos négyszemközt közölte velem, hogy nem tudnak mit csinálni vele, már megpróbáltak mindent, az egyetlen használható dolog az infúzió, hogy kicsit később száradjon ki meg vérezzen el. Ha kihoznám...

- Akkor csak meggyorsítanád ezt – szúrta közbe.

- Lehet – hagytam rá. - De talán... lelkileg jobban érezné magát. Hátha ez visszasugározna a testére. Otthon, az ismerős falak között, Eszter a kifestett gyerekszobában, virágillatban és nem fertőtlenítőszagban...

Apám töltött magának még egy pohárral.

- És a vérfolyásos asszony története? - kérdezte végül. - Ennek mi köze hozzá?

- Ada is vérfolyásos. És az orvosok tehetetlenek. És...

- És jó lenne egy Jézus, akinek meg lehetne fogni a ruháját.

Bólintottam.

- De gondolom, ez már szimbolikus – tettem hozzá kicsit később. - És Ada különben sem elég jó keresztyén ahhoz, hogy nála is működjön a dolog.

Apám furcsán elmosolyodott, ha nem ismertem volna, gúnyt láttam volna felcsillanni benne.

- Kétlem, hogy a történetbeli asszony valami nagy keresztyén lett volna. Egy szerencsétlen nő volt, aki kapkodott fűhöz-fához, majd hallott egy csodadoktorról, megpróbálta, és bejött neki.

Kissé hitetlenkedve néztem rá.

- Ennyi?

- Ennyi – vonta meg a vállát. - A bibliai történetek általában egyszerűek, mint a faék. Csak mi bonyolítjuk.

Apámat is hibáztathatnám. Sokáig hibáztattam is. Csak akkor bocsátottam meg neki, mikor végül meghalt és rá kellett ébrednem, hogy mennyire hiányzik.

- Krémlikőr – fordította felém a palackot János. A kesztölci likőrgyár emblémáján kicsit elcsúsztak a színek. - Egyszer egy fogadáson kóstolhattunk Átkerülés előtti krémlikőrt, Camponát vagy Bailey's-t, vagy valami ilyesmit. Ez az, ami a leginkább hasonlít rá, persze azért érezni, hogy mostanában gyártották, de...

Bólintottam, mormoltam valamit, mire teletöltötte a poharamat.

- Szerintem nyugodtan ihatsz te is – mondta Helga, János felesége az enyémnek. Ada fáradtan viszonozta a mosolyát.

- Köszönöm, biztos jól fog esni.

Szopogattuk egy kicsit az édes italt, éreztem, ahogy a melegség végigkúszik a torkomon majd szétárad a gyomromban. Végül Ada tért a lényegre, megkérdezte Helgát, hogy van.

- Remekül, köszönöm – felelte a nő. Már majdnem negyven éves volt, de tízet nyugodtan letagadhatott volna, pirospozsgás arcán állandóan kedves mosoly ült, amihez jól illett a nyergesújfalui templom oldaláról áradó rózsaszínűvé festett napfény. - A betegségemre gondolsz?

Ada bólintott, sápadt arcával olyan volt az életvidám nő mellett, mintha nem is élne.

- Fél éve még más volt a helyzet – nézett valahova a távolba Helga, majd a férje felé fordult. - A képeket, szerinted...?

- Ha téged nem zavar – nézett vissza rá János.

- Nem, persze, segíteni akarunk...

János felállt, s levett egy vékony fényképalbumot a szépen csiszolt fenyőfa polcról, majd átnyújtotta Helgának. A nő egy kicsit lapozgatta, majd Adának adta.

- Talán ez volt a mélypont – fűzte hozzá magyarázatként. Ada nézte egy darabig a fényképet, majd megmutatta nekem is. Egy beesett arcú, vizenyős szemű, sápadt arcot láttunk, amit sehogy sem tudtam a mellettünk ülő életvidám, egészségtől vibráló nőhöz kapcsolni. Úgy tűnt, mintha a kép szélén egy olyan ablak sarka látszódna, amin keresztül a rózsaszínre festett napfény áradt ránk.

- Ez nem a kórházban készült – állapítottam meg.

- Nem – bólintott János. - Amikor megjelentek az áttétek és mást se csináltak, csak fájdalomcsillapítókkal tömték, hazahoztam Helgát. Hogy ha már meg kell halnia, akkor méltósággal tegye, azok közt, akiket szeret.

Megfogta a felesége kezét. Legszívesebben én is Ada kezéért nyúltam volna, de úgy éreztem, hogy ezzel Jánosékat utánoznám.

- Értem – mondta Ada és ő nyúlt a kezem után. Olyan hideg volt, hogy beleborzongtam.

Hogy ha már meg kell halnia...

- Végül az egyik nővértől kaptuk meg a címet, nem is ápolta Helgát a kórházban, csak hallotta, mi van vele – vette vissza a fényképalbumot János, majd becsukta, nehogy kiszökjön belőle valami régi dolog. - Ha Helga nem lett volna olyan állapotban, mint amilyenben, valószínűleg kinevettem volna, de... azt hiszem, megérti, amikor az ember mindent megpróbál, legyen az még oly nevetséges vagy lehetetlen.

- Igen – mondtam. Ada erőtlenül megszorította a kezem. Jánosék az első emeleten laktak, de azon a kevés lépcsőn sem tudott saját erőből feljönni, bent is rögtön le kellett ülnie. Cseppenként folyik ki belőle az élet.

- És... - szólalt meg Ada. - Csak úgy... elmentek hozzá, és...

- Nem, nem volt ilyen egyszerű – mosolygott ránk biztatóan Helga. - Csak úgy, az utcáról nem lehet. Nem is vállal el mindenkit, van, akit visszaküld az orvosához, vagy egy másikhoz, van, akivel közli, hogy ez a sorsa és nem tehet semmit érte... és van, akit meggyógyít.

- Mi alapján választja ki? - hajoltam közelebb.

- Nem ő választ – kapcsolódott be János is a magyarázatba. - Ő csak felismeri, hogy ki van kiválasztva.

Adára néztem, láttam, hogy fakó tekintetében még pislákol a remény.

- És, maguk szerint – fordultam vissza a házaspár felé. - Mi... mi lehetünk ilyenek?

Szinte tökéletes összhangban vonták meg a vállukat.

- Ezt mi nem tudhatjuk – felelte János. - De ami segítséget adni tudunk, azt megadjuk. Délelőtt beszéltem az egyik tanítványával, felhatalmazott, hogy megadjam önöknek a telefonszámát. Először vele találkoznak, s ott eldől, hogy lesz-e folytatása.

- Értem – bólintottam. Egy szakadt szélű cetlit tolt felém az üvegasztalon, rajta tintaceruzával firkantott számok.

- Ez hetes vagy kettes? - kérdeztem az egyik számjegyre mutatva.

- Kettes. Elnézést, kicsit rondán írok.

- Teljesen jó ez – süllyesztettem a zsebembe a cetlit.

Ada kicsit helyezkedett a kényelmes bőrfotelben.

- És ha mégis vállalna... - kezdett bele lassan, halkan -, akkor az... amit csinál... az milyen?

Helga a férjére nézett, János pedig alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Erről nem beszélhetünk – mondta végül. - De ők minden kérdésre válaszolnak.

- És mennyiért vállalnák, ha vállalnák? - kérdeztem még én is. Úgy néztek rám, mintha a gondosan kitakarított, csillogó-villogó szobájuk közepére csináltam volna. - Sajnálom, hogy ezt kell kérdeznem, de nem vagyunk túlságosan gazdagok. Az egyetemi ösztöndíjamból élünk és a feleségem... baja is nagyon sok pénzünket elvitte.

Kicsit megenyhültek a vonásaik.

- Nem kell aggódniuk – ölelte át János Helga vállát. - Nem pénzért csinálja. Nem ingyen, de nem pénzért.