A beavatott egy olyan Ladával jött értünk, ami már az Átkerüléskor is ősöregnek számíthatott. Mostanra már a maradék karosszéria is lerohadt róla, a motor körüli részt úgy-ahogy formára hajtogatott bádoglemezekkel vették körül, a többit pedig két centi vastag deszkalapokkal fedték le. Én is csak a lámpáiról ismertem fel, hogy milyen autó volt ez hőskorában, de ment, az a lényeg, ráadásul valahonnan még benzinkeretet is szereztek rá, ami húsz évvel ezelőtt még nagy szó volt. Bár amikor megláttam a közhasznúságot bizonyító matricát a kocsi szélvédőjére ragasztva, letettem arról, hogy rákérdezzek. Vannak olyan kapcsolatok, amiktől annál jobb, minél távolabb.

Adát óvatosan beültettem hátra, az ülés puha, enyhe naftalinszagot árasztó medveprém borította. A feleségem arca a szokottnál is sápadtabbnak tűnt a kocsi sötét belseje és a még sötétebb prém mellett, a rossz érzés sem akart magamra hagyni. Azt hittem, segít majd az a tudat, hogy csak egy választásom van, nincs több. Nem segített. Apámnak még nem mertem elmondani, mire adtuk a fejünket.

Amikor Dorogra értünk, a beavatottal közöltem, hogy mennyi pénz van nálam. Ha esetleg kevesli, akkor ott még be tudunk ugrani a bankba, Dorogon vezetik a számlámat. Rámnézett, azzal a furcsa, embertelen nyugalommal, mintha messziről, távcsövön keresztül szemlélné a világot, majd közölte, hogy komolyan gondolják, hogy nem kell pénz. A feleségemnek az a sorsa, hogy segíteniük kell neki.

Szerencsések vagyunk, gondoltam, bár annyira nem lettem vidám tőle.

Leányvár felé fordultunk, majd balra, a Suzuki-útra, hogy Egomot kikerülve indulhassunk Dobogókő és a Pilis szent hegyei közé. Ennyit közölt a beavatott az úticélunkról.

Igazából féltem. Mélyre tolva, megvetve az érzést, de féltem. Valószínűleg nem volt nálam annyi pénz, amennyi elég lett volna, ha mégis megkérik azt az árat, amit többen rebesgettek. De a Parához elég lőszer volt nálam. Mindenhez.

Ezt gondoltam akkor.

Pál vezér nem tűnt élő embernek, inkább egy nyállal leöntött múmiának, ami egy kicsit megszívta magát. De a szeme mozgott és láttam rajta, hogy értelménél van.

Valószínűleg sokkal inkább, mint bármelyikünk a sötét helyiségben, amiben egy bűzlő mécses fényében összeszorultunk. Kint egyre dühösebben zuhogott az eső. Ami aranyat ér.

Megfogadtam, hogy nem azzal kezdem a dolgot, hogy számonkérem Annát az eltűnésével kapcsolatban, de persze nem bírtam ki egy epés megjegyzés nélkül, amit a szokottnál is jobban mellre szívott. Így egy rövid, de annál hevesebb veszekedés után léptünk az apja színe elé, bár színe nem maradt sok neki.

- Nem érdekel, hogy kik ezek az emberek, Zsombor – sziszegte mérgesen még akkor is, amikor az antikemping egyik sötét, az átlagosnál is gazosabb, elhagyottabb sarkában álló régi hétvégi ház romjaihoz értünk, ahol megragadtam az ajtónyílást fedő nemezlapot, hogy félrehúzzam. - Semmi közöm hozzájuk. De az apám bajban van és segíteni akarnak neki, ahogy én is.

- Fogalmad sincs, mibe keveredtél – sziszegtem vissza, majd félrerántottam a nemezlapot, de hiába hunyorogtam ösztönösen, egy sápad mécses lángján kívül nem ömlött ránk több fény.

- Nagyon is tudom, mibe – nyomult be mellettem Anna. - De az apámról van szó.

Leelőzött, hagytam neki, majd sóhajtottam egyet és visszaengedtem a nemezlapot a helyére. Bent egy háromlábú széken kucorgó, repedezett bőrkabátot viselő nagydarab fickó várt minket, a mécses alatt pedig Pál vezér feküdt kiterítve.

A fickóval összenéztünk, az első pillantásokból kiderült, hogy nem leszünk barátok.

- Azt hittem, többen vannak – fordultam Anna felé.

- Eredetileg többen voltunk – szólalt meg a fickó vaskos anti akcentussal.

Ekkor vettem csak észre, hogy fel van kötve a karja, a nem túl szakszerű kötésen átütött a vér.

Megcsóváltam a fejem. A francnak kellett fegyverrel megtámadnotok azt a léghajót.

Hogy egy lélegző hullát vigyetek magatokkal.

Megfogtam Pál vezér kezét. Alig tudtam kitapintani a pulzusát.

- Mi történt vele? - kérdeztem.

- Beteg – közölte Anna.

- Ránézésre én is erre tippeltem volna – világosítottam fel. - Legutóbb, amikor láttam, még nem így nézett ki.

Ekkor nyitotta ki a szemeit. Egy pillanatra végigfutott a gerincemen a hideg, valami miatt azt képzeltem, hogy az öreg eszméletlen, magatehetetlen, egy épp csak bomlani nem kezdő húsdarab. De a tekintetében értelem csillogott. És valami szomorúság, ami jelen helyzetben érthető lett volna, mégis úgy éreztem, hogy nem illik a képbe. Megmozdította az ujjait és erőtlenül ráfogott a hüvelykujjamra.

Mint mikor Eszter tipegett mellettem annak idején, a hüvelykujjamba kapaszkodva biztonságot keresve.

Ekkor már tudtam, hogy nem választhatok oldalt.

- Azóta sok minden történt – jegyezte meg szomorúan Anna. - A társaid nem bántak kesztyűs kézzel vele.

- Nem a társaim – morogtam. Rácz, Varga, Bellász, meg a többiek – hogyan lehetne ezeket az arcokat a „társ” szóhoz kapcsolni?

- Akkor nem azok – vonta meg a vállát Anna.

- Megmondtam, hogy ez lesz – morogtam hangosabban. - Ott kellett volna maradni, ahol elrendeztem a dolgokat. A francba is... - Óvatosan lefejtettem magamról a vékony, fonnyadt ujjakat és ellenálltam a késztetésnek, hogy letöröljem utána a kezemet. - Erre persze nem mondtok semmit! Megmondtam, hogy ha nem tűnik el a színről, akkor kicsinálják. Igazam lett? Igazam lett.

Egyre dühösebb lettem, nem is annyira Pál vezér sorsa miatt, magának kereste a bajt, hanem azért, hogy ez az egész ügy mélyen belerondított az életembe. Túl mélyen.

IDEA ügynökként, felderítőtisztként itt állok a város szélén egy egykori anti nyomortanya maradványai között és egy olyan embernek készülök segíteni, akit az összes ómagyar rendvédelmi szerv köröz.

Nagyszerű.

- Nem vagyok orvos – folytattam kissé nyugodtabban, amikor nem reagáltak semmit. - És nem is ismerek olyan orvost, akiben megbíznék annyira, hogy jelen helyzetben...

- Nem kell orvos – vágott közbe Anna. - Van orvosunk. Már vár minket. Abban kellene segítened, hogy eljussunk odáig.

- Milyen orvos? - kérdeztem.

- Egy... egy pilisi orvos.

Valahogy nem lepődtem meg.

- Gondolom nem az esztergomi orvosin végzett – jegyeztem meg teljesen feleslegesen.

Pál vezér időközben lecsukta a szemét és teljesen elernyedt, csak halk szuszogása jelezte, hogy még életben van. A felkötött karú fickó gondosan elrendezte az öreg takaróját. Ami azt illeti, a kötése alapján őt se látta még rendes orvos.

- Már felvettük vele a kapcsolatot – folytatta Anna. - Vár minket. Minél előbb oda kellene jutnunk, de figyelik az utakat.

- Csodálkoztok rajta? - horkantam fel. - Azok után, hogy megöltetek pár emit?

Ismét összeakadt a tekintetünk a felkötött kezű fickóval.

- Mondtam már, hogy semmi közöm a dologhoz – hallottam Anna hangját. - Az apám van itt, akinek segítenem kell. Hidd el, ha az segítene rajta, akkor már kihívtam volna a rendőrséget. De ti nem tudtok rajta segíteni. Már az utazása alatt komoly orvosi ellátást kapott, de csak rosszabb lett az állapota.

- Ezt honnan tudod? - kérdeztem.

- Tőlem – szólalt meg a fickó.

- Á, értem. De a pilisi sarlatán tud segíteni rajta.

- Attól, hogy kigúnyolsz valamit, még működik – vált egyre beszédesebbé a fickó.

- Miért nem jön ide akkor az a csodadoktor? - mértem végig őket, vérforralóan nevetséges és szerencsétlen társaság.

- Mert a Pilis erejével gyógyít – magyarázta a fickó, olyan hangsúllyal, mintha fogyatékos lennék. - Itt semmit sem érne a tudása.

Valószínűleg pont annyit, mint ott.

Felemeltem a takarót és közelebb hajoltam, hogy lássam Pál vezér karját. Vénás injekció és infúzió nyomát találtam, elég rendesen kidekorálták.

- Testileg és lelkileg is megkínozták – mondta halkan Anna. - Olyan dolgokat akartak kiszedni belőle, amit ha akart volna, se tudott volna elmondani nekik. Végül beadtak neki valamilyen szert, hogy ne tudjon hazudni, de az teljesen kikészítette. Ezután megpróbálták rendbe hozni, majd elindították Esztergom felé, hogy ne náluk haljon meg,

A felkötött karú fickó is megmozdult.

- Ha nem szabadítjuk ki, a maguk orvosai már megölték volna.

- De így mindjárt más, mi – csóváltam meg a fejem. Visszatettem az öreg vékony kezét a takaró alá, majd megvakartam a borostámat. - Engem is figyelnek, azért tartott ilyen sokáig, amíg ide tudtam érni. Szóval hiába van autóm, nem megyünk vele semmire.

Anna szája sarkában mintha megkönnyebbült mosoly bujkált volna.

- De azért meg tudod oldani?

Kimérten bólintottam.

- Meg. Meg tudom.

A beavatott nem vezetett túl jól, többször lefulladtunk, miután az állandóan javított, de sohasem megjavuló műútról lefordultunk a sötét erdőbe. A lámpák sápadt fénye göcsörtös fatörzseken, áthatolhatatlannak tűnő bozótosokon ugrált, mintha nem is az a jól ismert, bár azért misztikával alaposan nyakonöntött erdő lett volna körülöttünk, amibe korábban annyit kirándultunk. Egyszer még az útnak alig nevezhető útról is letértünk, már épp rá akartam szólni a tagra, hogy mit csinál, amikor a vastag avarrétegen átevickélve visszataláltunk egy másik csapásra. A keskeny holdsarló néha kibukkant a felhők közül, de fényt nem sokat adott, csak az amúgy is túlvilági formákat vonta meg halványkék derengéssel.

Egyre többször vetettem aggodalmaskodó pillantást hátrafelé. Ada legtöbbször csak egy arctalan, sötét foltnak tűnt, de mikor a lámpák fényéből visszasugárzott annyi az utastérbe, hogy összenézhessünk, sokkal inkább nyugalmat és reményt láttam a szemében, nem pedig fájdalmat és kétségbeesést.

Ő valószínűleg fordítva lehetett ezzel.

- Messze van még? - kérdeztem a beavatottól, igyekeztem nem túlságosan türelmetlennek tűnni.

- A Mester már nincs – felelte, alig nyitotta ki hozzá a száját, a nagy, rücskös kormánykerékkel birkózott, a visszapillantóra kötött nyúlláb néha nekiütődött a karcos ablaknak. - De a végleges helyet csak a Mester tudja.

- Azt hittem, maga már járt ott – jegyeztem meg.

- Pár helyen már jártam – bólintott a fickó, majd beletaposott a fékbe, ahogy az egykori Lada fénykévéje egy útra dőlt, karnyi vastagságú faágra vetült. A motor is lefulladt persze, olyan hirtelen álltunk meg.

Láttam rajta, hogy leblokkolt.

- Segítek félredobni – javasoltam.

- Jó – biccentett kis gondolkodás után.

Még egyszer Adára néztem, ő pedig rám mosolygott. Félelmetesek a nők, félelmetes, hogy mennyi mindent kibírnak. Megragadtam az ajtó zártszelvényből kivágott fogantyúját és kiszálltam, de addig nem engedtem el az ajtót, amíg a beavatott nem követett. Még csak az hiányzik, hogy egyszer csak elhajtson Adával a hátsó ülésen. Még utána se lőhetnék.

A csapásra dőlt faághoz mentünk, a súlyát próbálgatva megböktem a bakancsom orrával.

- Egy pillanat alatt eltüntetjük – állapítottam meg, majd lehajoltam, hogy megmarkoljam az egyik megfelelőnek tűnő ágat. Észrevettem, hogy a beavatott nem mozdul, hanem a sötét erdőbe bambul. Elengedtem a fát. - Most mi van?

Kétszer meg kellett ismételnem a kérdést, mire válaszra méltatott.

- Itt van – közölte halkan.

Eddig se voltam túlságosan laza, de most még magasabb fokozatra kapcsolt a figyelmem.

- Mi van itt?

Szórakozottnak álcázott mozdulattal kigomboltam a könnyű, tavaszi dzsekim két alsó gombját is, bele ne akadjon a kezem, ha gyorsan kell előrántani a Parát.

- A Mester - suttogta a beavatott.

De akkor már én is éreztem. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miért, de éreztem.

Néha még ma is érzem.

- Rohadt eső – morogtam. Alig húztam félre a pékfurgon tolóajtaját, egy széllökés rendes adagot küldött a képembe a fentről alázúduló vízből. Szerencsére szabad ég alatt tárolják ezeket a csotrogányokat, ha időben végzünk, akkor még az is lehet, hogy a pékség észre sem veszi, hogy az egyik furgonuk rosszalkodott az éjszaka. Ezért is jó, hogy itt az ország szívében már ennyire lazák a vagyonőrök. Kint a végeken valószínűleg nem élnék túl az első hetüket ilyen hozzáállással. Az a nyugdíjas bácsu ott a telephely portáján... az egy vicc.

Bár nem rosszabb, mint az, amit én csinálok éppen.

- Vigyázol rá? - kérdezte Anna, az apjára mutatva. - Körülnézünk odakint.

Bólintottam. Dobogókő felé indultunk, de jóval a falu előtt letértünk balra az erdőbe, ráadásul a lámpát is lekapcsolta a fél kézzel vezető fickó, csoda, hogy nem mentünk neki semminek. Fő az álcázás, nagyon rajta vannak az utakon a kollégák, ugyebár.

Vagy csak annyira, mint Csehi szuperképességű kontaktjai Annán. Újabb vicc mára.

- A nagy semmin kívül megérkeztünk valahová? - érdeklődtem. A villámok fényében csak fák és fák látszottak körülöttünk, semmi más. Bár az pont elég.

- Mindig megérkezünk valahová – bölcselkedett Anna, majd fáradtan rám mosolygott. - Légy jó, nemsokára jövünk.

A raktér semmit sem érő belső világítását is lekapcsoltam, lezártam az utasfülke ajtajait, majd Parával a kezemben a tolóajtó mellé kucorogtam. Szakadó eső egy sűrű erdőben. A lehető legrosszabb kombináció, az ember megvakul, megsüketül, csak az nem cserkészi be, aki nem akarja. A legjobb láthatatlanná válni és az erdő részévé dermedni, és ha hisz az ember valamiben, akkor imádkozni.

A szabad kezemet óvatosan Pál vezért irányába nyújtottam, kíváncsi voltam rá, hogy lélegzik. A göröngyös úton döcögve többször felnyögött, de úgy tűnt, nem tért magához. Annáék mondhatnak meg hihetnek akármit, Pál vezérből már nem lesz ember. Valami véglegesen eltört benne, valószínűleg nem is fizikailag.

Épp ez volt a cél.

Hallottam, hogy megmoccan, majd pergamentszerű tapintású ujjai végigsimítottak a zubbonyomon, hogy végül a tenyeremre találva erőtlenül belekapaszkodjanak.

- Zsombor? - suttogta halkan. Mintha nagyon mélyről jött volna a hangja.

- Én vagyok – feleltem, majd kicsit felegyenesedtem, hogy fel tudjam kapcsolni a világítást. Vigyáztam rá, hogy ne csússzon szét a kézfogásunk. A sápadt fényben bevérzett szemei szinte teljesen feketének tűntek. - Hogy van?

Furcsa grimaszt vágott, talán mosolyogni próbált.

- Most már jól – felelte lassan. - Jó, hogy látom.

Erre nem tudtam mit mondani. Ahogy fogtam a kezét és álltam a tekintetét, régi, a megfogalmazásukig el sem jutott kérdések törtek fel bennem. Kint ömlött az esü, bent liszt szaga ingerelte az orromat, a szélvédőn keresztül látszott, hogy hajladoznak a fák, Anna és a felkötött kezű akárki pedig sehol.

- Együtt vagyunk a lányával – közöltem vele sután, bár nem hiszem, hogy ez nagy újdonság lett volna a számára. - És... kérdeznem kell valamit.

Erőtlen szorítás a kezemen. Igennek vettem.

- Nekem volt feleségem és... és nem tudom, hogy van-e még... - Száraz gubacsként hullottak ki belőlem a szavak, esetlennek, értelmetlennek tűntek, amikor megláttam, mi lett belőlük. - Ő is beteg volt... asszonyok baja és... senki sem tudott segíteni rajta. Idehoztam a Pilisbe, mert egy... egy valaki... azt mondta, hogy... tud rajta segíteni, és...

Soha nem tudtam mások számára is érhetően megfogalmazni, mi történt. Én tudtam, láttam, éreztem, de a szavak cserbenhagytak. Hogyan beszéljünk a színekről egy vaknak?

Újra a szorítás, ezúttal kicsit erősebben.

- Tudom, mi történt – közölte velem halkan. Majdnem visszaszorítottam.

- Tudja?

- Tudom. - Újabb grimasz, ezúttal kicsit másféle, fogalmam sem volt, mit akarhatott kifejezni vele. - Elvették magától. Nem halt meg.

- Nem halt meg – ismételtem meg bambán a szavait. - De ha nem halt meg, akkor él?

- A maga számára... meghalt.

Már elfogyott belőlem a maró keserűség, vagy csak érzéketlenné váltam már rá, rezisztenssé, túladagolttá, egy semmivé.

- Egy nő... - kezdtem bele bizonytalanul. - Egy asszony.... egy anti asszony... azt mondta, hogy visszakaphatom.

Megint egy grimasz, gúny, talán.

- Ezt akarta hallani.

Olyan halkan mondta, hogy csak utólag álltak össze bennem a szavai, amikor sikerült kiszűrnöm belőlük az eső dobolását a pékfurgon fatetején és a szél zúgását a fák ágai között fölöttünk.

Már csak egy dolgot kellett kimondanom, hogy az utolsó kötelékemet is elszakítsam. Éreztem, hogy kiszárad a szám.

- Még sohase... - kezdtem bele, majd rögtön el is akadtam. - Még sohase... találkoztam olyannal, aki annyira hasonlított volna a... feleségemre, mint... Anna. Néha azt hiszem, hogy őt látom, amikor...

Szokatlanul erősen szorította meg a kezemet, egy pillanatra komolyan megrémültem, annyira váratlanul ért. Sötét szemei tágra nyíltak, majd összeszűkültek, ahogy rám nézett. Végigfutott a hátamon a hideg.

- Nem az – suttogta száraz, reszelős hangon. - Nem az, akinek hiszi.

Majd ujjai leperegtek rólam, a szeme nyitva maradt, de eltartott egy darabig, mire a sápadt fényben és felkavarodott gondolataim között ráébredtem, hogy mi az, amit látok.

A félkarú, bőrig ázott fickónak szeme sem rebbent, amikor a félrehúzott tolóajtó mögül egy Para csöve meredt a homlokának.

- Csak mi vagyunk – ismételte meg Anna. Félrehúzódtam, de nem másztak be a raktérbe. Hajuk, ruhájuk, mindenük csatakosan tapadt a testükre, még a fülükből is víz folyt.

- Azt hiszem... - kezdtem bele, de Anna egy ideges mozdulattal elhallgattatott. Ekkor vettem csak észre, hogy nem csak az eső cseppjei folynak végig az arcán.

- Találkoztunk a Mesterrel – mondta halkan a fickó. - Elküldött bennünket, hogy már elkéstünk. Mert meghalt.

Bólintottam.

- Sajnálom – esett ki egy üres szó a számon.

- Sajnálod – felelte Anna. Ellenségesnek tűnt a hangja, de nem szabad komolyan venni azt, amit az emberek ilyenkor mondanak. - Sajnálod, de nem azt, amit mi.

Nem reagáltam rá semmit. Pál vezér kisimult vonásokkal, csukott szemmel feküdt mögöttem, két karját a mellkasára fektettem. Lassan le kellene mosni, mert még ebben a fonnyadt testben is maradt annyi, amennyit a záróizmoknak vissza kellett tartaniuk.

- És most mi lesz? - kérdezte végül a felkötött karú fickó.