A rendőr bekopogtatott a kocsim ablakán, majd mikor odanéztem, mutatta, hogy tekerjem le.

- Jó napot – biccentettem felé, miután letekertem az ablakot.

- Jó napot.

- Igazolná magát?

A fakózöld mellényembe nyúltam és elővettem a katonaigazolványomat.

- Láthatnám az eltávigazolást? - vette át a zöld szegélyű iratot a rendőr. Azt is a kezébe adtam, készültem.

- Megtudhatnám az igazoltatás okát? - érdeklődtem.

Láttam, hogy a rendőr járőrtársa feszülten markolja az oldalán függő Skorpió markolatát.

- Bejelentés érkezett, hogy Ön helyi lakosokat zaklat – közölte a rendőr, miközben az eltávos papíromat böngészte.

- Úgy nézek ki, mint aki zaklat itt bárkit is?

A felhők közül kikandikált a nap, a nyergesújfalui templom oldaláról szóródó rózsaszín fény megfestette a rendőr arcát.

- Kiszállna a kocsiból? - lépett hátra a rendőr. - Fegyver van magánál?

- Van – bólintottam.

- Megkérném, hogy adja át.

- Ha le akar tartóztatni, akkor adja meg az indokot és hívja ki a katonai rendőrséget – néztem a fickó szemébe. Fiatal gyerek volt még, lehet, hogy nem is idősebb tőlem és nem láttam túl sok tapasztalatot csillogni a szemében. A géppisztolyát markolászó társára mindez hatványozottan igaznak tűnt, amit nem éreztem túlságosan megnyugtatónak.

- Nem akarom letartóztatni – biztosított róla a rendőr. - Az eljárásrend része.

- Persze. - Óvatosan, fél szemmel a Skorpiót szorongató rendőrt figyelve az anyósülésre dobott újság alá nyúltam, majd markolattal előre átadtam a katonai Parát.

- Köszönöm – nyugtázta a rendőr. - Akkor most kiszállna? Kinyitná a csomagtartót?

A hosszúkás, kopottas tárolórekeszben heverő Dragunov kicsit meglepte őket, bár nem tudom, mi mást vártak a csomagtartótól.

- Ez a magáé? - bökött a fegyverre a járőrparancsnok.

- A cégé – feleltem.

- Van róla igazolása, hogy magánál lehet?

- Rendelkezési állományban vagyok – világosítottam fel róla. - Rajta van az eltávon. Ez a fegyverzetet is magába foglalja. Nem emancipátor vagyok, hanem megtörő altiszt. Most pedig elmondaná újra, hogy mi is a gondjuk?

Intett, hogy lecsukhatom a csomagtartót, majd némi tétovázás utána a Parámat is visszaadta. Hanyag mozdulattal a mellényem alatti tokba csúsztattam a fegyvert.

- Bejelentést kaptunk pár helyi lakostól, hogy zaklatja őket – ismételte meg a rendőr. A társa még mindig úgy állt tőlünk pár méterre, mintha zabszem szorult volna a seggébe.

- Nem zaklatok senkit – ismételtem meg újra.

- Rendszeresen leparkol itt a téren, a templom mellett, és fenyegetően nézi egy bizonyos család házának ablakait. Tagadja, hogy így lenne?

- A fenyegető nézés szerintem nem jogi kategória – feleltem. - A parkolás igaz. De ez közterület. Nem sértek vele semmiféle törvényt.

- A... bejelentők mégis fenyegetve érzik magukat tőle.

- Egy szót sem szóltam hozzájuk. Egyébként meg érezzék csak. Nem követek el törvénysértést azzal, ha ezt kívánom nekik.

A két rendőr összenézett. A távolabbi már nem szorongatta annyira erősen a Skorpióját.

- Valami panasza van tehát ellenük? - kérdezte a járőrparancsnok.

- Úgy is mondhatjuk – bólintottam komoran. - Elvettek tőlem valamit.

- Megvan a törvényes útja ennek is – okoskodott a rendőr. - Tegyen feljelentést. Fegyveres testület tagjaként Ön is tudja, hogy méltatlan...

Felnevettem, mire elhallgatott.

- Megtörő vagyok – emlékeztettem. - Szerintem ne menjünk bele a méltóság és méltatlanság kérdésébe.

Ha sorállományú (ami szinte kizárólagosan kényszersorozott, főleg egyéb büntetést kiváltását ezzel megoldó férfiakat jelent) megtörő lennék, nem sokat szórakoznának velem, nekik tilos az Átkerült területekre visszajönniük, ha már belekóstoltak abba, mit jelent megtörőnek lenni és milyen egyszerű és semmi dolog térdig gázolni az emberi vérben. A specialisták és tisztek esete más. Nem mintha ők kevésbé lennének mocskosak és torzak.

- Akkor is – erősködött tovább a rendőr. - Ha kívánja, megteheti most is a bejelentést, majd bemegyünk az őrsre és hivatalosan is elindítjuk az eljárást. Mit loptak el magától?

A gúnyos mosoly lehervadt az arcomról, a nyergesújfalui templom egyetlen fényes, rózsaszín masszává olvadt. A szemem sarkából láttam, hogy megmozdul a függöny azon a bizonyos ablakon. A megtörők egyenruhája vasmarokként szorította a mellkasomat.

- Semmit – feleltem halkan. - Csak az életemet.

A Várhegyen töltött rövid, de mégis hosszúnak tűnő ebédszünet után visszamentünk a Felderítő Parancsnokságra. Anna elvonult a könyvtárba, az őrségnek újfent meghagytam, hogy ki ne engedjék az épületből. A délutáni műszak hamar letelt, szerencsére nem kellett sokat filozófálni és agyalni, csak felszereléseket ellenőriztünk. Az Ignissel három tartalékos felderítőt ki is fuvaroztam a reptérre, ahol a három itt tartott felderítő léghajó horgonyzott a kissé meghosszabbított gyakorlat ürügyén. Az Istennyila, ami ősidőkkel ezelőtt kirakott Kolos társaságában az erdélyi őserdőben, azóta már az Isztriai-félsziget partjainál jár. A rómaiak nehezen nyelik le a békát, hogy ki kell üríteniük a körzetet, hiába tisztáztuk ezt már le velük vagy húsz éve, és bár senki sem tartja valószínűnek, hogy fegyveres összecsapás lesz a dologból, azért némi erősítés nem árt. Meg figyelő szem. Bár ha a kardos megoldást választanák, valószínűleg hamarabb végeznénk.

Csehi a Turultoll fedélzetére osztott be a gyakorlathoz, a három tartalékos közül az egyik jött még mellém biztosítónak, a másik kettő a Tigriskaromra. Kicsit ismerkedtünk az egységekkel és az épp ott posztoló legénységgel, bár ezek a felderítő léghajók a maguk nyolc fős alaplétszámával nem nagyon veszik igénybe az ember névmemóriáját. Az Ignis csomagtartójából előkerültek a fegyvereket rejtő dobozok, ezeket is ellenőriztük majd behajóztuk. A Turultoll gőzgépét épp szétkapta pár munkás, de azt ígérték, hogy estére kész lesznek – ennyi hidrogénnel az ember feje fölött a gőzgép állapotával nem lehetett szórakozni. Épp a levezető csevegést folytattuk a félmerev hajótest kellemes árnyékában, a fűben ülve, mikor Csehi rámcsipogott. Be kellett sétálnom a szerelők barakkjába, hogy felhívhassam.

- Esti fejtágító lefújva – közölte minden bevezetés nélkül. - A HM-es fejes csak holnap reggel ér ide. Hatkor kezdünk, ha a reptéren végeztél, hazamehetsz. A csajt itt ne hagyd.

A naplemente így Petyáék erkélyén talált minket, római módra vizezett bort kortyolgattunk és a Duna hullámain csillámló vörös fényfoltokat néztük. Eszter kissé odébb ült Annával, bátorítóan átölelve, másik kezében egy szépen hímzett zsebkendőt tartva, amit néha átadott Annának, hogy letörölhesse a könnyeit. Ezt mindig is csodáltam a nőkben, nem kérdeznek semmit, nem mondanak semmit, mégis mindent megosztanak egymással, amire szükségük van.

- Eléggé ráálltam most erre a szélszigetes vonalra – jegyezte meg Petya egy hosszú korty után. - Rájöttem, hogy talán ez az egyik legizgalmasabb téma és ennek ellenére elég felületesen foglalkoztam csak vele a kéziratban. - Vetett rám egy suta mosollyal fűszerezett pillantást. - Úgyhogy, ha megjelenik a könyv, akkor az már nem csak az én kezem nyomát fogja viselni.

Válasz helyett én is kortyoltam egy nagyot.

- Több csoportba osztottam az új vagy vitatott megjelenési idejű szélszigeteket – folytatta Petya. - Érdekel, hogy...

Bólintottam. Felállt és intett, hogy kövessük, a lányokat kint hagytuk az erkélyen, talán nem is bánták. Vannak olyan dolgok, amikről nem szeretnek férfiak jelenlétében beszélni, de még csak suttogni sem. Eszter nem emlékezett az anyjára, de amilyen keveset voltam vele az élete első felében, a nagyszülei pontosan azt jelentették neki, mind másoknak a szülők. A nagyapja elvesztését is megszenvedte, együtt tudnak érezni. Szerencsére nem mindenki olyan szenvtelenül racionális a családban, mint én.

Óvatosan betettem magam után az erkélyajtót.

Petya a dolgozószobájába invitált, majd rögtön mentegetődzött is egy sort miatta.

- Nem nagyon szoktam ide beengedni Esztert – mutatott körbe. - Nem értené meg.

- A zseni átlátja a káoszt – jegyeztem meg.

- Pontosan – mosolygott, majd a kényelmes, tölgyfából faragott székére mutatott, magának pedig előhúzta a lábtartó sámlit. - Itt van a legfrissebb listám, még nem is lehetne publikálni, mert folyamatban van az adatok engedélyeztetése. Mármint hogy a nyilvánosság számára...

- Értem. És ez a grafikon?

- Ezen összesítettem a vitatott szélszigetek lehetséges megjelenési időpontját meg a mennyiségüket.

- Elég aránytalan – mutattam az utóbbi évek meredeken magasba szökő vonalára.

- Igen, szignifikáns. - Egy törött hegyű ceruzát vett a kezébe és azzal mutogatott. - A legtöbb esetben semmi másból nem tudtam kiindulni, csak a felfedezés idejéből, így jobb híján azt adtam meg megjelenési időpontnak, de ez persze csak spekuláció. A felfedezések felfutása adódhat abból is, hogy a népesség és a közbiztonság növekedésével a kirándulók és a hasznosítási célú felmérések is...

- És ezek? - nyúltam egy rakat fekete-fehér fénykép után.

- Ezekből válogatok illusztrációkat a könyvhöz, egy jó kép tíz oldalnyi szöveggel is felér. A dokumentációs részlegtől kaptam őket, nem is kérnek jogdíjat.

- Rendes tőlük. - Főként hegyek sötétlettek a képeken, az egyetlen kivétel egy régi, elhagyatott erdészeti út volt, ami úgy nézett ki, mintha a bevágás két oldala megdagadt volna, hogy elszorítsa az utat. - Ez durva.

- Ja, az – bólintott Petya lelkesen. - Ez azért is különleges, mert ez a legkisebb ismert szélsziget. Biztos van ennél is kisebb, de azokat lehetetlen felfedezni, egy pár négyzetméteres avarfolt a huszonegyedik században is eléggé úgy nézett ki, mint az ókorban.

- És arra mi lehet a magyarázat, hogy szinte minden szélsziget hegyen található?

- Ez így nem igaz – pontosított Petya. - Elég nagy szélszigetek vannak sík vagy dombos terepen is. Ezek a későbbiek találhatóak főleg hegyeken, gondolom azért, mert arra nem jártak olyan sokan és észrevétlenek maradhattak.

- Vagy csak később jelentek meg – emlékeztettem. - Lásd Gete.

- Igen, végül is... - Elkérte a fényképeket, keresgélt köztük egy darabig, majd elém rakott egy fényképet. - Ez pedig a Gete társa, ez is szinte száz százalék, hogy nem az Átkerülésben lett szélsziget. Ráadásul majdnem az egész hegy teteje.

A fényképen látható forma valami kellemetlen érzést keltett bennem.

- Ez nagyon ismerős – jegyeztem meg komoran. Szagok, lüktetések villantak át rajtam, de nem tudtam annyira magam elé idézni őket, hogy rájöjjek, honnan származnak.

- Mostanában sokszor benne volt az újságokban, azt hiszem, ez a kép is. Nem messze tőle nyílik az az akna, ami beomlott és egy rakat bányászt magába zárt.

Megráztam a fejem.

- Nem, nem onnan – mormoltam. - Valami... valami más... máshonnan.

Vérszag. Most már biztos voltam benne. Az egyik szag, ami rám tört a kép láttán, vérnek a szaga volt.

Belemerültünk a beszélgetésbe. Sok mindenről szó esett, végül tizenegy felé Eszter bekopogott, hogy Anna már nagyon fáradt és döntsük el, hogy itt alszunk-e vagy hazamegyünk. Így a Száva mellett vívott hadjárat története félbemaradt és tíz perc múlva már a kihalt, sápadt lámpákkal megvilágított utcán sétáltunk hazafelé. Petyáék is elkísértek, Anna fáradt volt ugyan, de úgy tűnt, sok mondanivalója akad még, Eszterrel egymásba karolva mentek előttünk.

- Pisztolyod van, ugye? - kérdeztem a leendő vejemet.

- Persze – felelte. Egy apró önvédelmi revolvert emelt ki félig a zsebéből, igazából semmire sem jó fegyver, csak közvetlen közelről ér valamit és a megállító ereje is csak jelképes.

Nem háborúba kell.

- Igazából Annának vettem a fegyvervizsgájára, csak nem szereti magával vinni – magyarázta a nő pisztolyt. - Úgyhogy a nyakamon maradt, de azért azt szeretem benne, hogy ilyen kicsi.

- Hát ebben nem ütött az apjára – mormoltam elgondolkozva. Petya udvariasan kuncogott egy sort. Lelassítottam a lépteimet, hogy még jobban lemaradjunk, persze csak annyira, hogy ne veszítsük szem elől a lányokat.

- Petya – néztem a leendőn vejem szemébe. Láttam, hogy legszívesebben zavartan elkapná a tekintetét, érezte a hangomon, hogy most valami komoly dologról lesz szó. - Beszéljünk őszintén.

Majdnem hozzátettem, hogy mint férfi a férfival, de túlságosan is mesterkéltnek éreztem.

- Ö... igen. Persze...

- Én eléggé negatívan álltam hozzád, amikor hallottam rólad... - Most meg én nem bírtam ki, és valahova a semmibe meredtem, messze Petya mögé. - Ez az apás lányoknál van így, érted... de mindegy, az a lényeg, hogy most már, hogy kicsit megismertelek, meg láttam, milyen jól el vagytok együtt, most már örülök neki, hogy... Szóval örülök neki. Nem vagyok a legjobb após, akit kívánhat magának az ember, de...

- Ugyan, miért ne lennél – vágott a szavamba. Egy kissé megakadtam, megvártam, amíg észreveszi magát és valami mentegetődzésfélét mormogva a cipőjét kezdi nézni.

- Csak ezt akartam elmondani – zártam rövidre, mielőtt túl érzelgős leszek.

- Ö... - rúgott odébb egy kavicsot félszegen Petya. - Nekem pedig elnézést kell kérnem azért, amiért... hát, hogy nem kértem meg Eszter kezét az apjától, ahogy azt... csak...

- Az én munkám mellett ez elég nehéz is – nyugtattam meg. - Eszembe sem jutott neheztelni azért.

Nem ismert annyira, hogy észrevegye a hazug hangsúlyt.

- Akkor jó – mosolygott.

- Akkor jó – bólintottam. - De most te jössz az őszinteséggel. Csak azzal sértesz meg, ha nem mondasz igazat, ha elmismásolod a választ. Mit gondolsz arról, hogy együtt vagyok Annával?

Elkerekedtek a szemei, egy pillanatra attól tartottam, hogy félrenyel és nekiáll fuldokolni az utca közepén. De aztán valahogy megoldotta és csak ennyit nyögött:

- Hogy mi?

Vettem egy nagy levegőt, egy kósza pillantás Annáék felé, majd megismételtem a kérdést.

- Ö... a korkülönbségre gondolsz? - kérdezte végül sután.

- Mondjuk arra is.

- Szerintem nincs abban semmi. Különben is egy fiatalos, életerős férfi vagy... meg szabad... meg minden, ami kell... ö... egy csomó ismerősöm van, aki hasonló házasságban és vagy ilyesmit tervez.

- És a családban mit szólnak hozzá?

- Mármint a te családodban?

- Ami a tiéd is lesz hamarosan. Biztos szóba került a dolog.

- Hát... senki sem mondott rá semmi rosszat. - Az esetlen mimikája alatt úgy tűnt, nem hazudik. - Mindenki örült neki, hogy végre valami komoly... Akitől még lesz sok unoka, meg unokahúg, öcsi, meg ilyesmi...

Valahogy bevillant egy kép, Anna arca a sápadt holdfényben, ahogy fölémagasodom és mindenféle védekezés és görcs nélkül beleélvezek.

- Aham – mormoltam. - És Anna személye? Hogy... hogy félig anti, meg az apja, meg... érted, hogy kicsit zűrös.

- Semmi anti nincs benne – jelentette ki magabiztosan Petya. - Először el sem hittem, csak azt gondoltam, kitaláltatok valami idétlen sztorit, hogy palira vegyetek mindenkit. Okos, művelt, talpraesett, szép, ha meg zűrös is a családja, messze van.

- Az apja nem.

- De, most már ő is – mondta halkan. - Az, hogy Anna az elmúlt napokban.... szóval az teljesen érthető. Nem azt mondom, hogy jó, meg normális, de el tudom fogadni... ö... meg tudom érteni.

Zavartan elhallgatott, talán azt mérlegelte, nem evezett-e túlságosan érzékeny vizekre. De nem, Ha meg mégis, akkor én kértem meg rá.

- Aham – mormoltam újra. - Hát kösz. Még egy utolsó kérdés... Te hogy kérted meg Eszter kezét?

Széles vigyor ült ki az arcára.

- Nem mesélt róla?

- Csak pár szót. Engem a részletek érdekelnek. Meghívtad valahova, vagy letérdeltél, vagy hogy?

- Semmi extra – vonta meg a vállát. - Elhívtam a Máriavaléria étterembe, ettünk egy finomat majd a végén a pincér egy szép dísztányéron kihozta a két gyűrűt, meg jött két zenész is.

- Ó, szóval ez a semmi extra.

- Hirtelen nem jutott jobb az eszembe... Akkor ezek szerint te is...?

- Ja. - Újra a lányokra néztem, kicsit túlságosan is lemaradtunk. Meggyorsítottam a lépteimet, Petya kis ütemkéséssel követett. - De attól tartok, én sokkal egyszerűbben fogom megoldani.

- Nem a körítés számít – bölcselkedett Petya. - Maximum a nőknek.

A szekrényben lapuló két gyűrűre gondoltam és arra, hogy jó lenne még ma Anna ujjára húzni a kisebbiket. Talán épp a bizonytalanságaim miatt. Hogy kész helyzet előtt álljak. Álljunk. Egymás előtt és mindenki előtt. Magam előtt.

Eszterék megálltak és bevártak minket. A kis kápolnánál álltunk, nem messze attól a kereszteződéstől, ahol az utcánkra kellett ráfordulni.

- Nagyon kellemes a levegő – mosolygott ránk Eszter. - Nem sétálunk még egy kicsit?

- Nem vagy fáradt? - kérdeztem Annától. Ő is sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint a visszatérése óta bármikor.

- Nem, ez a séta nagyon jól esik – nézett a szemembe.

- Akkor menjünk tovább egyenesen – intettem a Bánomi-út emelkedője felé.

Az egyik foghíjteleknél a vérszag újra megcsapott. Hirtelen meg kellett torpannom, ahogy elborítottak a képek. Nem csak a feltrancsírozott emancipátor lányról, az ismerős arcok még jobban megrémítettek. És az a halom kő, amiből az elfajzott anti oltárt emelték, hogy...

- Mi a gond? - hallottam Petya hangját valahonnan messziről.

- Semmi. - Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. A szemem sarkából láttam, hogy Eszterék is megfordulnak és elindulnak felénk. - Egy pillanatra... le kell ide mennem.

- Rosszul vagy?

- NEM! - csattantam fel, már nem sikerült elharapnom a szó végét. Petya riadatan nézett rám, kinyújtotta a kezét, talán meg akart támasztani, hogy ne essek el, de a mozdulat félbemaradt és úgy állt ott, mint valami elcseszett szobor. - Semmi gond – folytattam halkan. - Tényleg semmi. Csak... csak egy perc.

- Apa... - szólított meg Eszter is.

- Mindjárt jövök – hagytam őket az út szélén.

Nem volt nálam zseblámpa és az építési törmelékkel borított telekre a közvilágítás sápadt fénye sem ért le. Átcsörtettem egy kisebb bokron, belerúgtam egy kőbe, de nem érdekelt a lábujjamban lüktető fájdalom. Mikor odaértem, csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy nyomok után kutatva széthányták a gyilkos által formára igazgatott kőhalmot.

De a rendőrségi aktákban kell, hogy...

És nem hülyeség ez az egész, úgy, ahogy van?

A sötét ellenére is jól láttam Petyáék riadt tekintetét, ahogy engem néztek, miközben felküzdöm magam a törmelékkel borított emelkedőn.

- Semmi gond – néztem végig rajtunk. - Menjünk tovább.

- Eleget sétáltunk már – ingatta a fejét Anna. - Szerintem menjünk haza.

Bólintottam. Mintha az egész széthányt kőhalom súlya a vállamon maradt volna.

A tábori élet rutinja lehetett, de mikor este hazaértem, mindig megnéztem az Ignist. Petya velem tartott és szótlanul figyelte, ahogy körbejárom a kocsit, a csapszegeknél megütögetem a karosszériát, gyengéden megrugdosom a gumikat, lehasalok, hogy benézzek a motor alá, nem folyik-e belőle valami.

- Minden rendben? - kérdezte, mikor felálltam, leporoltam magam és visszatettem a vaskos, bunkósbotnak is használható zseblámpát a csomagtartóba.

- Ja – mormoltam. - Jobban alszom, ha... Mindegy.

- Kicsit ráálltál a virágágyásra – jegyezte meg.

- Csak a szélére – csuktam le a csomagtérajtót. - Hogy magasabban legyen a hátulja és a motor beindítása nélkül is elkezdjen gurulni.

Furcsán nézett rám, nekem meg leesett, hogy tudatosan végig sem gondoltam, mégis minden alkalommal felfaroltam az apró kövekkel borított pár tíz centis emelkedőre, ami mögött a szomszéd Bensinger néni sziklakertje kezdődött. Ha az ember vérévé válik valami, az nem oldódik ki könnyen.

- Aha – motyogta Petya, hogy motyogjon valamit.

Kényszeredetten rámosolyogtam. Ma estére már úgyse ásom magam mélyebbre előtte, bele sem akartam gondolni, minek tarthat engem az elmúlt napok produkciói alapján. De a család sok minden elfedez.

- Asszem ideje aludni – mondtam.

- Ja. Szerencsére holnap délutános vagyok.

- Lehet, hogy majd benézek – jött egy hirtelen ötlet. - A... a szélszigetes képekről eszembe jutott valami, csak le kell ellenőriznem.

<span face="Times New Roman, serif" sty